november 12, 2012

Salvation.

Salvation.


Áttörés, meglepetés, váratlan fordulat - még mindig nem Sherlock. Szeretném tudni, mindenki rühell-e már.
Dorian Gray arcképe fanficion, mert én klasszikusokból is szoktam. Filmet nem alapul venni, ahogyan a színészeket sem.
(Basil nekem egyértelműen és minden kétséget kizáróan Davis Thewlis, de ezt csak a kép miatt mondom.)
A megmaradt két olvasómnak küldöm nagyon sok szeretettel, nélkületek nem készült volna el~
Szeretés van és fókák.

SZERETEK meglepődni.

Több volt Ő nekem, mint Erató; hogy tudta-e, arról csupán sejtelmeim vannak. Nem voltam képes szavakba önteni ezt a csodálatot. Művésznek mertem hívni magam, a költészethez viszont világéletemben nem konyítottam.
Penna helyett ecsettel dolgoztam. Szavakat pingáltam a vászonra, történeteket mázoltam, hogy betöltsem a vak, fehér űrt. Az életemet beleadtam mindabba, ami az Ő lelkéről fakadt és átölelte a szívemet. Balga fejjel rettegtem attól, hogy visszatükröződik műveimről az a lángoló szenvedély, a gyilkos odaadás, minden temetni kívánt mozzanat s palástolni vágyott pillantás.
Egyről bizonyosan. Arról az egyetlen festményről, melyről senki, még maga Dorian Gray sem tudott. Rejtett, elátkozott titokban készült el egyetlen délután folyamán, hovatovább; mindössze pár röpke óra leforgása alatt. Magam sem emlékszem, hogy voltam képes ily kevés idő alatt elvarázsolni az érzékeim.
Oh, Isten! Azóta is bűnös lángba borulnak orcáim, ha eszembe jut. Magam elöl is elzárva tartom, mert félő, összeroppanok rettegett súlya alatt, ha ismét rápillantok. Minden istentelen vágyam és gondolatom kitártam, felhasítottam a szívem és kivéreztettem - élvezetet leltem benne, hosszadalmas, fájdalmas élvezetet.
Képemen vörös bársonykanapénak álcáztam a keserű valót, a remény zöldjét pedig borostyánnal futtattam végig a kép középpontjában álló márványalakon. A hófehér vállak csontos hullámai éles kontraszttal emelkednek ki a háttérből, melyet oly büszkén és igézőn visel s tölt be egész személye, hogy bármely hölgy dicséretére válnék. Tökéletes bőr, tökéletes csontok, tökéletes aranyfürtök és tökéletes idomok; legyen hát férfiú vagy asszony, a látványba szívek százai remegnek bele, s bája pont abban rejlik, hogy fogalma sem lehet erről.
Az én ujjaim is ezerféle táncot lejtettek, amikor szépsége leigázta józan eszem és megfosztott minden becsületemtől, büszkeségemtől és méltóságomtól. Öntudatlanul festettem meg a felette térdelő alakot, akin tompa színekkel dolgoztam. Vékony szálú, barna egérhajat adtam neki, lehunyt szemeit elhanyagolt szemöldök és rövid szempillák keretezték. Az arc megfáradt, koravén. Teste megadón feszül, mellkasához édes hát simul, keze kezet érint, ujjak fonódnak és új ritmust dalolnak.
Az élete nem több, mint az alatta fekvő tökély, a beteljesülés, mindaz, amit megadtak neki s azon nyomban megfosztatik tőle. A robbanás, a mindent elnyelő hullám és egyetlen korty a mindenség poharából.
Ez a pillanat viszont egyedül az övé, ne feledd!
Örökre az övé megfeszített, néma s mozdulatlan valóságában. Egy impresszió, amely jóval tovább él majd, mint a gondolattól felhevült test; s miután a szív haláltusájában utolsókat dobban, a vásznon lassan keringő színek ugyanolyan élesek és makulátlanok, akár az érzelem, melynek nem szab határt tér és idő.
Ez a lényege mindennek. A dermedt csend.
Az ecsetem megáll a levegőben.
Az a gyenge térd, az átkozott reszketeg hang és az ideges tekintet, mind mind én vagyok s mind engem korlátoznak, átkoznak, megkötöznek, ölnek s velem halnak. Tüdőm sem bírja már, zihálva adja át magát a megkönnyebbülésnek.
Úgy dolgoztam ezen a festményen, mintha az életem múlna rajta, s most kimerülten lépek hátra.
A jutalmam pedig nem más, mint szégyen, megaláztatás és bűntudat, melyek egyszerre harapnak és tépnek belém. Éles karmaikat épp a szívem feletti bőrbe vájják, lefejtik csontjaimról a szakadó húst, lángoló vörös szirmokkal szórják be a hófehér padlót, s közben kacagnak, folyton rajtam kacagnak. Csont ropog, szövet foszlik, mellkasomból pedig forrón tör elő a fájdalom, kit régi jó barátként üdvözölhetek.
Be kell hunynom a szemem, mert képtelen vagyok ránézni, s mert a kín tüzével lángolnak.
Testem megadja magát és összecsuklik; kezemből kiesik az ecset és elgurul az állvány alá, fejem előre bukik és magatehetetlenül ring, akár egy törött báb.
Szánalmasan festesz s szánalmas a gyötrelmed, mely alaptalan és kárhozott.
Zokogni akarok, üvölteni, bárhogyan lefejteni nyakamról a fojtó ujjak szorítását, melyek percek óta nem enyhülnek. Már rég nem tudom, könnyeimtől fuldoklom, vagy valóban ajtómon kopogtat a végzetem.
A csend megtört, szilánkjait mind magadba fogadtad.
Ebbe fogok belehalni. Lezártam magam előtt minden utat, kivéve egyet; a hazugság és a csend leple alatt surranok ki az éjszaka megnyugtató sötétségébe.
Nem kellett volna így történnie. Édes Istenem, ha még ott vagy és hallasz, ennek nem így kellett volna történnie!
Átkozott lelkem talán megüdvözült volna, ha akkor másképp teszek kínsóvár vallomást.

12 megjegyzés:

Reisuto írta...

Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Imádom az alapötletet, imádom a leírásokat, imádom Basil reszketeg hangját a fejemben, és imádlak azért, hogy képes vagy ilyeneket írni, miközben kétfelől üvöltünk az agyadba.

Lemmeluvya5evah.

Nussy írta...

BASZD. MEG. TÜNDÉRKE.

Mi a francért kell engem minden írásoddal kicsinálnod? Olyan nagyon illik hozzád ez a nyelvezet, pedig ebben kevesek mozognak jól; a téma meg persze ismét telitalálat - eleve, ugye hát Oscar Wilde, másrészt meg Basil, BASIL, drága jó Basil. És... és... és... a kétségbeesés, és a fájdalom és a mérhetetlen sóvárgás a művész életét betöltő múzsa után és...

ÉDES ISTENEM.

Tinuviel írta...

Élvezett volt olvasni, mert sokkolóan gyönyörű. *-* Ha végeztem a Mester és Margaritával, újraolvasom a Doriant. Ez eldöntetett, hála neked. : )

уαмι. írta...

Úristen. Én ezen még mindig csak pirulok és vigyorgok, mint a tejbetök... nem jutok szóhoz a fogadtatástól.
Aggódtam a véleményed miatt, amióta tudom, hogy viszonyulsz Basilhez, és valahogy elsődleges céllá vált, hogy OKÉ, MEGVESSZÜK JANIT!
Nem hiszem el, hogy sikerült. Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm. ;u;

Szeretééés! Direkt nem írom, hogy még másfél évig.
Mert 5evah. Yeah.

уαмι. írta...

NEM. BASZOM. DE. IMÁDLAK.

Én-én-én-én... nem szándékos. D: *cukin néz*
Ezért jó olyan szereplőről írni, aki nagyon te vagy. Baromi régen kezdtem el írni, talán rögtön a könyv kiolvasása után, és azóta porosodott félkészen, mert nem volt indíttatásom - cserébe már akkor mindent bele tudtam ölni, amit lehetett, csak kissé fel kellett hígítani.

Nagyon nagyon köszönöm, tényleg, szépen meg minden, úgy igazán! <3

уαмι. írta...

Tinuu!♥ Rég hallottam felőled, és nagyon örülök neked! :3
Nagyon szépen köszönöm a kritikát, annyira jó, hogy hatással volt rád!

Anna írta...

NE. Ez most... ez most nagyon fájt nekem, de annyira jó volt olvasni, hogy szinte megkönnyebbültem. Imádom a Dorian Gray arcképét, imádom Basilt, és sírhatnékom támadt, annyira jól eltaláltad a stílust, a nyelvezetet és... és komolyan, csodálatos vagy. Én sohasem mertem volna ebben a fába vágni a fejszém, örülök, hogy te helyettem is bátor voltál.

уαмι. írta...

Jaj Isten, hát van itt még, aki szereti ezt a mesterművet és érti, mit akarok! ♥ Keblemre.
El nem tudod képzelni, mennyire feldobtál most ezzel~ Marha régóta tervezem már ezt a fanficet, de nem hittem volna, hogy közönségre talál. Viszont ebben a stílusban vagyok igazán otthon, no meg biztatást is kaptam, szóval úgy éreztem, nincs vesztenivalóm.
Nagyon szépen köszönöm a kritikád, annyira örülök, hogy tetszett! <3

sliver írta...

Ez gyönyörű volt!

уαмι. írta...

Köszönöm szépen. ;3

Kija írta...

Annyira szépségesen szép és fájdalmasan gyönyörű volt, hogy most már aztán komolyan nem tudok mit mondani, csak pislogott itt és még mindig a hatásod alatt vagyok. *-* csak simán tökéletes és kész~

уαмι. írta...

Imádok ebben a stílusban írni, nagyon imádok. Sokáig csak ebben dolgoztam, és szörnyű kínszenvedések által álltam át arra a modernebbre, amit Sherlock ficeknél használtam. (Az első három próbálkozás nem hiába nincsen publikálva.)
Nagyon szépen köszönöm! xxxx