november 27, 2012

Waves of the Sea II.

Waves of the Sea II.

Na. Végre kész. Csak kétszer hosszabb, mint az első. Nem baj.
Lényegesen kevesebb benne az én érdemem, ugyanis annyi történt, hogy a filmből kiragadott kétértelmű részletekkel tömtem tele (bőven nem minddel, mert szelektálnom kellett, bezzeg ugye így is baromi hosszú lett).
Mindegy. Enjoy.

Napjainkban

Alig bírja elviselni azt az örömteli arcot. Miles kedvesen és közvetlenül üdvözöl mindenkit; Davy és Bill tekintetében szelíd meglepettség tükröződik, de ugyanolyan szeretetteljesen mennek oda hozzá, mint bárki más. Valószínűleg megkönnyebbültek a gondolattól, hogy a terhet két pár váll helyett háromra helyezhetik.
Még akkor is egyszerűbb lesz, ha az a bizonyos harmadik újra és újra lerázza magáról.
A lányok egyenesen imádták őt. Odarohantak hozzá, felcsimpaszkodtak rá. Nevetésük egészen Jamesig elhallatszott, akit hirtelen ólomsúllyal kezdett lehúzni a szék, melyben ült. Megfosztottnak érzi magát, nehéznek, elgyötörtnek - és végtelenül öregnek. Újra elfogja a halálvágy, mint megfáradt nagyapát az őszi éjszakán.
A különbség csupán annyi, hogy az ő elméje üde és fiatal roncsolt testbe zárva, korlátozva és elhanyagolva. Háta mögött rövidke évek sorakoznak, melyekről nem érdemes számot adni. Nem tud felmutatni semmit törött álmokon, vérző szíveken és veszteségen kívül.
Bárki életét jobban tudná élni, ha megadatna neki az idő. Bárkiét. Még akár Milesét is.
Nem. Akárkiét tudná - de Milesét akarja. A boldogságát, a tudatlanságát, a nemtörődömségét és a foszlott szívét, amin minden sérelem csak átlibben anélkül, hogy meg inkább megtépázná. A képességét, amivel eltemette minden bűntudatát és gyászát, ami segít neki visszapillantás nélkül átlépni egy általa romba döntött lélekárnyékon.
Nézz rám. Nézz már rám, te istentelen...
Miles ekkor végre felpillant, tekinteteik találkoznak. Az arcán egy pillanatra döbbenet suhan át, ami azon nyomban felszívódik és hamis derűnek adja át a helyét. Szó nélkül kilép a kertbe és James elé áll.
A pillanatnyi, rejtett feszültségtől terhes csendet végül James töri meg.
- Miles.
- Szarul nézel ki.
Ez minden. Három apró szó, és minden múltbéli sérelem, minden korábbi nézeteltérés hirtelen értelmét veszti.
A tökéletes, következmények nélküli kapcsolat. Két elhanyagolt, elfeledett év minden magányával és fájdalmával elporlad, apró szemeiket felkapja a szél és megtáncoltatja a feledés csarnokában.
James soha nem vallotta volna be Milesnak, hogy ez már régen egyirányú.
"Bármit mondunk és teszünk, a következő pillanatban nem számít. Nem fáj, nem zavar, nem komplikáljuk túl."
- Gondoltam, hogy kidobnak ide, mert lehangolod őket.
- Egész jól elvagyok a rabdomioszarkómámmal.
- Te, te, te. Jézusom.
A további szavak és képek homokként peregnek le James ujjairól, ő pedig mélyen alábukik és elveszik a pillanatban.
Az egyszerű tényre koncentrál, miszerint Miles itt van, ténylegesen itt van mellette, hozzá beszél és rá néz.
Mióta nem látta? Két év. Két tűrhetetlenül hosszú év a betegség minden borzalmával és fájdalmával, miközben az egyetlen ember, aki kicsit is enyhített volna mindezen, nem volt sehol. Miles szigorúan távol tartotta magát az egésztől, időről időre küldött egy semmitmondó e-mail vagy sms-t, de személyes találkozók alól mindig kivonta magát.
Soha nem hallatta a hangját.
James nem bánta. Nem igazán.
Megtanult még annál is kevesebbet elvárni Milestól, mint amennyi az eddigiek alapján indokolt lett volna. Meggyőzte az elméjét a legrosszabbról, és szívétől várta a legjobbakat. Érzelmei teljes ledegradálására tett kísérlete kudarcba fulladt, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna; James azon kapta magát, hogy saját sebei nyalogatása helyett újra és újra feltépi őket.
Egy óvatos mosoly halvány emléke dereng fel a szemei előtt.

Első hullám - a tenger sima víztükre megremeg és körbefonja a bokáit.
- Mennyország...
Kellemes nyáreste borul Walesre. A csillagok a felhőtlen égen úgy tündökölnek, mint megannyi apró gyémánt egy esküvői ruhán. A tűz vidáman ropog, lángnyelvei időnként forróságot csapnak az arcokba.
Fullasztó. Könyörgő.
Csakúgy, mint az éjféli kívánság.
- Ha a Mennyország ugyanilyen lesz... kurvára boldog leszek ott. - James elveszi Billtől a cigarettát, és jólesőn megszívta. Tökéletes pillanat, törékeny és illékony.
- Szép finoman emlékeztettél rá, hogy éppen haldokolsz. Már épp kiment a fejemből. - Miles hangja lágy, de sértettség bujkál benne.
James élettelenül felnevet és hosszan, mélyrehatóan néz a szemébe, némán arra kérve, hogy viszonozza a pillantást.
Másodpercek múltán sem történik semmi, James pedig másokat beszéltet ahelyett, hogy a saját gondolataival foglalkozzon. Egyedül a folyamatos társalgás, az odafigyelés az, ami megakadályozza, hogy belesüllyedjen a saját gondolataiba. Ha magára marad velük - s éjjel bizonyosan így lesz - eleget rágja majd őt a gyilkos fájdalom vasfoga.
Mintha a fizikai kín nem volna elég, még a lelkét is tovább tépázza Miles közelsége, melytől korábban megnyugvást várt. Most viszont rá kell döbbennie, hogy a férfi puszta jelenlétével mélyebbre taszítja őt, mint valaha az elmúlt két év alatt.
Ott hever mellette a test, amit képtelen elérni.
Davy bizonytalanságról és kétségről beszél, mint az élet összes további területén. Bill pozitív és kitartó, ideákat és álmokat kerget akkor is, ha tudja, hogy soha nem kaphatja meg, amit akar. Miles nem szólal meg.
Annyira kiszámíthatóak.
James összeszedi az erejét annyira, hogy elkezdje tudományos oldalról megközelíteni a tényt. Oda sem figyel arra, amit mond - a szavak akadálytalanul folynak ajkai közül, ő pedig meg sem próbál utánuk kapni.
Érzi Miles megfeszült izmait, a hangulatban beállt változást. Pár pillanatig a fojtó aura James torkát kaparta, akár az inger, ami gonosz kis lényként szunnyadt a mellkasában, most viszont lángra lobbant és készült felnyitni szemeit.
Davy szerencsére eléggé beszámíthatatlan ahhoz, hogy megtörje a jeget. James felnevet, és halkan lezárja mondanivalója hivatalos részét:
- Ez olyan, mint maga a létezés.
Miles megrándul mellette. Mielőtt megállíthatná magát, ez az apró reakció arra biztatja Jamest, hogy személyes irányba terelje a beszélgetést.
- Csak úgy tudom elképzelni magamat, mintha vibráló fénnyel körülölelve a homokban táncolnék. - Magán érzi a tekintetét. Tudja, mert beleremeg. - Az állandóság milliónyi apró atomja.
- Mi a faszról beszélsz?
- Csak képzeljétek el, hogy az égben táncolok, és boldog leszek.
Miles hátrahajtja a fejét. Ajkai szétválnak, hogy mondjon valamit, de végül hallgat. James kitartóan keresi a pillantását.
- Mit gondolsz, Miles? Szerinted mi történik velünk a halál után?
- Nem tudom.
- Biztosan gondolkoztál már rajta. - James tekintetében könyörgés villan. - Mit súg az ösztönöd? Tudni akarom.
Miles hosszan fújja ki a füstöt, mielőtt James tekintetét mereven kerülve előhozakodik a válasszal:
- Azt akarod hallani, hogy hiába táncolsz és törsz fel a csillagokig, nincsen ott semmi? - Nagy levegőt vesz, minden mondata mögött hosszú szünetet tart. - Hogy elrohadsz, és ennyi? Az apám halála után erre jutottam.
Miles szavainak hatására néhány elvarratlan gondolatszál a helyére kerül, néhány szorosan összefont pedig újra szétfoszlik. James némán tűri, hogy hosszú, fáradtságos munkával felépített utópiája meginog és darabjaira hull. Alaptalan volt minden; jól tudta, csakhogy ezt a tudást veszélyesnek nyilvánította és mélyre temette, valahová a halál árnya, a viszonzatlan érzések bűne és az elérhetetlen álmok alá, ahová már régen nem jutott egyetlen apró fénysugár sem.
Hajlamos volt megfeledkezni erről.
Hajlamos volt megfeledkezni mindenről, ami életében fontos volt.
Mielőtt elkezdte volna halott embernek érezni magát.
Az elmúlt két évben teljes mértékben Davy-re hagyatkozott. A férfi az élete minden pontjára kiható segítsége csak azt eredményezte, hogy James végképp feladta. Minden izmát ellazítva csuklott össze újra és újra, mert tudta, hogy Davy ott van. Mindig ott volt és mindig ott is lesz. Ha James elhagyja ezt a világot, Davy akkor is ott fog állni kitárt karral, kifejezéstelen arccal szoborszerű mozdulatlanságában.
Az idő senkire sem várva csordogál majd tovább, Davy bokáját óvatosan simogatják majd a hullámok, a folyó sodrásának megnyugtató suttogása nem befolyásolhatja.
Ellenáll, küzd, néma marad. Mert nem ismer más megoldást.
James valahol szánalmasnak érzi mindezt. Makacsságában osztozik barátjával, semmi egyébben.
Leszámítva talán azt, hogy mindketten fuldokolnak, a vég pedig egyre közeleg.

Második hullám - hosszú álmukból ébredve lassan, vontatottan megindulnak a part felé.
- Miles, te sokat tudsz a nőkről.
- Nem.
- Már hét éve együtt vagyok Abby-vel. És ez...
- Bill, vannak olyan emberek, akik ragaszkodnak valamihez, mert úgy gondolják, jobb, mint az egyedüllét. - Miles hangja gyengéden határozott, valahogy mégis bizonytalan. Bill suta bólogatással felel.
- Nagyszerű. Ez volnék én?
- Nem tudom. Honnan tudjam? - Hogyan mondhatnám el, hogy végig magamról beszélek?
Pár percnyi néma csend hull a párosra, majd Bill lassan megindul a part felé. Vissza se nézve vágja oda foghegyről a következőket:
- Miért egy olyan embert kérdezek, aki nem hisz a szerelemben?
- Az a szerelem, amiről te beszélsz, egy káros szenvedély, ami függővé tesz! - csattan fel Miles és barátja után indul.
Végre rázúdíthatja valakire mindazt, amivel magát átkozza.
Kimondva minden annyival egyszerűbb.

Jamest rémálmok gyötrik. Menekül, süllyed, fuldoklik minden egyes éjjelen.
Mindig egymaga birkózik meg vele, mígnem a tűzijáték-baleset után egy sátorba kényszerülnek mindannyian.
Amikor halkan zihálva felriad, egy meleg, száraz kezet érez, mely megszorítja a sajátját a pokrócok mélyén. Meredten bámulja a plafont, ujjai megremegnek.
Ismerős az érintés. Nem kell oldalra pillantania, hogy lássa, ki az. Lassan kifújja a levegőt és lehunyja a szemét.
Egy pillanatra minden a legnagyobb rendben van.

- Ki pakolta be ezeket? - Davy méltatlankodva tartja fel a kezét, melyben három óvszert tart. Számonkérően néz végig a társaságon.
Bill és Miles felnevetnek. James arcvonásait csaknem kétségbeeséssel vegyes fájdalom torzítja el, és kissé hátra dől.
Hánynom kell tőled.

Harmadik hullám - az egyre gyorsuló mozgás egyre vadabb hullámot von magával.
- Olvastam a könyved.
Milesba villámcsapásként sújtanak James hirtelen szavai. Döbbent tekintettel mered rá, talán először ilyen hosszan és őszintén, amióta úton vannak. A Davy-vel való szóváltás és a későbbi megrovás már rég a múlté.
- Olvastam - ismétli James szelíden, és nagyot nyel. - Évekkel ezelőtt írtad.
A felismerés egyre inkább megrázza őt.
Minden egyes szó, amit leírt, az igazságot takarja; nem engedhette volna, hogy pont annak a kezébe kerüljön, akiről szól. Többször is hangsúlyozta benne annak fontosságát, hogy James előtt rejtve maradjon mindez annak érdekében, hogy jól tudja kezelni a helyzetet.
A titkolt vágyak, az elfeledett érzések, minden apró suttogás napvilágra került és a vesztét okozhatja.
Újra leperegnek lelki szemei előtt azok a gondolatok, melyek a parton fogalmazódtak meg benne, míg Billre igyekezett hatni.
Hát nem ilyen mindegyik? Pontosan jól tudod, hogy mikre képes, hiszen minden egyes gyilkos szavát te magad vetetted papírra, hogy aztán a fiók mélyére temesd, hogy soha senki ne találja meg a kéziratot.
Az egyetlen könyv, amit Miles, a nagy író fia befejezett, egy undorítóan hosszan kifejtett szerelmi vallomás, melyet egy másik férfihez intéz. A legjobb barátjához. Gyermekkori barátjához.
Az egyetlenhez, aki valaha igazán számított.
Miles szó nélkül megfordul és a part felé siet.
* * *
- Mikor olvastad?
James egy sziklának dől Miles ülő alakja mellett. Nem volt képes nem utánajönni, nem beszélni vele róla és nem gondolni arra, hogy amit olvasott, valóság-e.
Minden egyes nap ez tartotta benne a lelket, amikor újra és újra azzal a tudattal kelt fel, hogy ma sem látja őt. Nem hallja a hangját, még csak messziről sem kapja el ezt a profilt fél pillanatra, amit most végre van ideje hosszan tanulmányozni.
Nem ő az egyetlen, aki éveket öregedett a betegség kezdete óta.
- Két éve.
Az a két kibaszott év.
- Hát... nem semmi, amit leírtál. - Óvatosan oldalra pillant. - Kutakodsz egy kicsit a számítógépeden, és készen is van. Gyűlöltelek érte.
Gyűlöltelek minden egyes leírt szavadért, mert gyökeres ellentétben álltak mindazzal, amit velem tettél.
Honnan tudhattam volna, minek higgyek?
- Lemásoltam, de nem olvastam. Aztán beteg lettem. - Aztán megtudtad, hogy beteg vagyok. - Megadtam magam a vágyaimnak, hogy... akkor is, ha tudtam, hogy soha többé nem leszel képes megbocsátani nekem...
- Haver, ha könnyíteni akartál a lelkeden, miért nem hívtál fel egyszerűen?! - csattan fel Miles és végre Jamesre néz. - Átmentem volna beszélgetni, úgy tehettünk volna, mintha nem volnál beteg...
- De az vagyok.
- Persze, hogy az vagy! - Miles már kiabál. - Ha pedig... elmész, nem fogod tudni, hogy én ebbe kurvára belehalok!
A tapintható feszültség hullámai egyre magasabbra csapnak, James mégis valahol mélyen nyugalmat érez. Ez ugyanolyan veszekedés, mint a többi, ha nem jobb; Miles könyve sok mindent napvilágra hozott, amit írója soha nem fejtett volna ki neki.
A mostani szópárbaj pedig csak azt láttatja, hogy Milesnak valóban jobban fáj az igazság, mint korábban gondolta volna. Amíg James nem vette magához a kéziratot, egyszerre érzett sóvárgó kötődést és izzó gyűlöletet barátjával szemben. Miközben olvasta, a folyamatosan egymást követő szavak olyannyira felkorbácsolták a lelki nyugalmát, hogy csak szakaszosan tudott haladni az olvasásban.
Soha nem gondolta volna, hogy Miles első könyve ilyen témát érint.
- Olyan, mintha egy beteg, fehér Oprah-val utaznék, rühellnéd a mostani éned!
Az első őszinte mosoly megjelenik James arcán.
- Köszönöm. - Miles soha nem köszön meg semmit. - Most már nem félek a bukástól. Az életem olyan...
- Tudom.
- És az apám annyira...
- Igen. Tudom.
- Mostanra az egyetlen ember, akiben...
- Igen, tudom.
- Mi a faszért nem hallgatsz meg?
Miles ismét őszinte kötődéssel pillant Jamesre.
Most éppen éveket fiatalodnak.

Negyedik hullám - a jéghideg habok olyan iszonyatos erővel csapódnak a mellkasnak, hogy kis híján hátrataszítják.
- Nem így terveztem ezt az egészet. Úgy értem... miért vagy egyáltalán itt, Miles? Nem hittük volna, hogy eljössz.
James karjával megtámasztja a törzsét, baljával Billbe kapaszkodik. Feszült figyelemmel hallgatja Davy szavait, Miles válaszára ugyanis régóta szomjazik.
- Ez most a valóság. Az, ami fáj, de lenyűgöző. Én végig mellette voltam, amikor szüksége volt rám. Őszintén sajnálom, ha ez neked ekkora gondot okoz! - Davy feltápászkodik Miles mellől, aki megragadja a karját.
- Davy! Igazad van. Nem akartam jönni.
Lehorgasztja a fejét, magában egyre a szavakat keresi. Soha nem beszélt még ilyen őszintén az érzéseiről, s bár papírra vetni könnyedén képes volt, mindenki előtt kinyilatkoztatni fáj. Veszélyes; pontosabban az volna, ha nem lenne mindenki tisztában a helyzettel. Nincs vesztenivalója. Csak ki kell mondania, és végre James szemébe nézni:
- A betegséged undorít. Sokkol. Fizikailag taszítasz. Igaz, hogy nem voltam melletted. Sajnálom.
Feltápászkodik, kicsit habozik, aztán James felé indul.
- Na gyere.
James arcán egy pillanatra mosoly árnya suhan át. Elengedi Billt és Miles felé nyúl.
Képtelen megállni, hogy ne karolja át és szorítsa az arcát az övéhez.
* * *
- Dugom a nővéred.
James mellkasát jeges vasmarok rántja össze. Döbbenten mered Milesra, s csak remélni tudja, hogy ez az egész egy undorító és rossz vicc.
Alig pár órája vette a karjaiba és mégis...
Miles viszonozza a pillantását, sőt; tovább képes állni James remegő tekintetét, mint barátja az övét.
- Teljesen őszintén szeretem őt már több, mint tíz éve.
- Basszus...
- Végignéztem, ahogy hozzámegy Mike-hoz, gyerekeket szül, kényelmes életet él... és nem tettem ellene semmit. Akartam őt; üldöztem és megkaptam.
- Istenem.
- Mióta beteg vagy. Hát nem ironikus?
"Fizikailag taszítasz."
Oh, most már minden világos.
- Az.
- A lányokkal hamarosan hozzám költöznek. Tökéletesek vagyunk egymásnak.
James végképp képtelen eldönteni, minek higgyen; Miles szavai, Miles regénye, Miles tettei? Az övének csapódó meztelen test, a száraz tenyerek érintése, a mellkas szelíd íve, ajkak íze és combok forró ölelése. A fájdalom és a gyönyör elkínzott, vadul pergő tánca. 
Emléktöredékek, múlthoz való ragaszkodás, mert a jelen túl fájdalmas.
Jövő nincsen.
A kapcsolatukat összetartó elvet az enyészet lassan, de biztosan rágja már évek óta. Utolsó lélegzetét veszi, idők óta vérzik és Miles ezt még csak észre sem vette.
James ezt a pillanatot választja, hogy sarkon forduljon.
* * *
Zihálva jár körbe-körbe, időnként a falnak dőlve, időnként a homokban botladozva.
A feje zúg, a szíve légkalapácsként zakatol, szédül és hányingere van, a sebe sajog, mintha tíz körömmel tépnék fel a bőrét. Fájdalom nyilall minden egyes porcikájába, még a lélegzetvétel is fájdalmas, mintha apró tűket szívna a tüdeje, melyek véresre sértik a torkát.
Mennyire akarsz még meggyalázni és eltaposni? Mennyire akarod tönkretenni a maradék életemet, mennyire akarod megkeseríteni minden légzéssel töltött percemet?
Mennyit akarsz még hazudni, mi egyebet titkolsz?
Hullámok. Akaratosak, kitartóak, hatalmasak.
James beleremeg a látványukba, de amíg rájuk fókuszál, az életének célja van; a mihamarabbi halál. Most már nem kétséges, hogy végrehajtja tervét, melyet az út során olyan sokszor kétségbe vont.
Nem lesz több megbánás.
- James...
- Érez irántad valamit - James keserűen felkuncog. Hangjában nyoma sincsen örömnek. - Ahogyan minden más nő is.
- Akkor mi a szarért lepődtél meg?
- Bárkit megkaphatnál, akit akarsz! Miért pont ő?
- Tudod miért.
* * *
"Végre valahára be akarok fejezni valamit. Ha a tenger ragad magával, az teljesen más. Az én választásom lesz. Tudatomnál akarok lenni, mikor meghalok. Érezni akarom, ahogy a sós víz fájdalmasan égeti a tüdőmet... érezni akarom, ahogy küzdök. Valami hatalmasat... félelmeteset... bátorságot."
Pontosan azt, amit akkor a karjaidban.

Ötödik hullám  - a jeges víz hatalmas, rémisztő erővel ragad magával mindent, utat tör magának sziklán s testen, míg szétfeszít és elpusztít mindent.
- Ne csináld ezt, Jim. Rettegek.
James lassan megrázza a fejét. Folyamatosan küzd, hogy fennmaradjon.
- Sajnálom. Nem teheted ezt velem. - Most nem. Egész életemben ezt tetted, most te jössz, hogy visszafizess mindent. - Valameddig be tudok úszni egyedül is. - Kis szünetet tart, majd mélyen Miles szemébe néz. A tekintete némán könyörög. - Nem akarok egyedül menni. Kérlek, Miles. Segíts.
A férfi fájdalomtól torzult arccal viszonozza a pillantást. Egy szó sem jön ki a torkán; kitartó hallgatásba merül. A jeges víz hiába takarja be, mellkasa lángol, mintha felrobbanni készülne.
James közelebb kúszik, balját Miles tarkójára csúsztatja, jobbjával a vállába markol.
- Kérlek, Miles...!
Egy hosszú pillanatig továbbra is a csend uralja a vidéket, melyet csak kettejük zihálása tör meg. Miles küzd önmagával, küzd Jamesszel, küzd a bűntudattal és az önzőséggel, az óceánnal és az idővel, mellyel életében először kerül igazán szembe.
Nem tudja, mit tegyen. Pontosabban tudja; éppen ez a probléma, tökéletesen tisztában van vele, hogy mi volna a helyes döntés és azt is, hogy nem azt fogja választani.
Nem fogja hazavinni Jamest. Nem gátolja meg a tervében.
Nem azt teszi, amit kellene. Azt teszi, amit James akar.
Nem adja meg a világnak, amit megérdemelne. Jamesnek adja meg legutolsó vágyát.
Egyetlen egy személyt helyez az egész univerzum elé, és az nem más, mint James Kimbelry Griffith, ez az átkozott, egoista barom, aki igazán számít.
Már megint. Még mindig.
Lesüllyed vele, megragadja, mintha soha nem akarná elengedni. James vonaglik a karjaiban, küzd az életéért, melyet éppen most vesz el tőle a puszta kezével.
A sós könnyek összeolvadnak az óceán vizével. Senki nem láthatja, hogy szenved, hogy a szíve éppen kiszakad, hogy James magával viszi mindenét a sírba, hogy ő is követi, amint minden véget ér.
Lágyan végigsimítja az arcát, ujjbegyeivel csak óvatosan ér az orcákhoz, melyek még melegek. Fűti őket az élet utolsó szikrája, az apró csillag, mely ebben a pillanatban az ég felé tör.
Csatlakozni fog a társaihoz, hogy vibráló fénypalástban táncot járjon az örökkévalóságig.
Ő lesz a legfényesebb, a leggyönyörűbb; talán nem a legnagyobb, de erőteljes fénye megvilágítja a vándor útjait, hangulatot teremt a szerelmesek első csókjához, hatalmas filozofikus gondolatokat indít el tudósokban. Benne rejlik majd a kulcs a megértéshez, a szívhez, az összes valaha feltett s meg nem válaszolt kérdéshez.

Hazudtam, James. A csillagokban mégis lehet valami. Hinni akarok ebben, mert ha meghalok, hozzád akarok repülni, csatlakozni a dalodhoz és felkérni téged az első és utolsó táncra, amely soha nem ér véget.
Hallani akarom az éneket, mely a te füledben csendült, amikor szemed lehunyva az utolsót lélegezted. Hallani akarom a hangod, kezemen érezni a kezed, mint ahogyan régen.
Kitépted belőlem az életet, magaddal vitted, hogy az én lángoló érzéseim lámpása nyújtson neked fényt a hosszú úton, míg elérsz a célodig. Tudtad ezt? Tudatában voltál valaha, hogy mennyit jelentesz, vagy sikeresen elültettem benned a gyanú csíráját, és soha nem szabadítottalak fel alóla?
Azzal a tudattal mentél el, hogy pótolható vagy?
Hazudtam, James. Olyan sokszor hazudtam. A könyvem csupán miattad készült el; a te életed is benne van, s most, hogy elmentél, belefoglaltam a halálodat is. Utószavam legyen hát e végső búcsú tőled.
Soha nem fogom megbocsátani, hogy itt hagytál.

Ne felejtsd el; maga az élet bont majd csillagszirmot a tintakék égbolton.
S ez mind a te érdemed, James.

5 megjegyzés:

Nussy írta...

Menj már a francba. ;u;

BASSZUS. Zseniális vagy.

уαмι. írta...

Imádollak.♥ Nagyon szépen köszönöm. :}

Green Sfinx írta...

Anyáááám. Ez tökéletes.
Még az igeidők is. Te jóó ég, az igeidők. Ez a múlt-jelen-jövő. Hogy tudsz valamit ennyire részletesen megtervezni és leírni? Wá.

Már nem is tudom, hogy kellene szépen megfogalmaznom, hogy leesett az állam. Az lesz a vége, hogy felsorolom minden családtagomat, hosszú magánhangzókkal. Kismacskááááám.

Még a párost is megszerettem. Hihetetlen vagy *o*

Lehetetlen eldönteni, mikor vagy hasznosabb a társadalomnak, ha rajzolsz vagy ha írsz. Tanuld meg a másik kezedet is használni, hogy majd mindent egyszerre csinálhass, és a világ szép legyen <3 Addig is, készítsd el őket sorban és rakd fel őket szépen! *lelkes*

уαмι. írta...

Hogy én mennyire aggódtam, hogy a folyamatos igeidő-ugrálások miatt tiszta zagyva lesz az egész...

Nagyon örülök neki, hogy sikerült megszerettetnem veled a párost. :3 Első célom főként az volt, hogy elfogadtassam a puszta létezése lehetőségét, de ez így még jobb. >Đ

Hajaj. Dolgozom rajta, hidd el, hamarosan multifunkciós leszek.

Nagyon szépen köszönöm a kritikád! <3

Névtelen írta...

Bevallom, csak most akadtam rá a blogodra, és végiggörgetve a fic-listádon először elámultam, hogy van SPN, meg mennyi Sherlock, magamban elterveztem, hogy majd elolvasom őket (szerintem holnap rájuk vetem magamat :)), aztán a lista végén megtaláltam EZT. Két napja láttam a filmet, és rám is nagyon nagy hatással volt, bár eddig picit furán éreztem magamat, hogy ebbe is slash-szálat gondolok bele. De ezek szerint nem. :)
Na, de magáról a fanfictionről. Tényleg zseniális volt, fantasztikus, és ezt is megkönnyeztem (éljen az érzékenység!), az időket pedig tényleg nagyon jól kezelted. Szóval, még egy folyamatos kommentelő/olvasóval bővültél, aki továbbra sem tud rendes véleményt írni. De azért örülj neki. :)
És ezernyi ölelést kapsz már azért is, mert írtál Third Star fanfictiont (hát, még ilyet!!), nagyon megörültem neki. <3