március 15, 2013

Second Try.

Second Try.

Ezt gyakorlatilag január óta ígérem Reisutónak - még azelőtt esküdöztem, hogy írni fogok Destielt, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna a Supernaturalt. Mármint rendesen. Összefüggően.
Az 5. évad 4. epizódjába, a The Endbe toldottam bele ezt a valamit. Még csak ennek az évadnak a felénél tartok, szóval kérlek ne verjetek meg, ha nagyon OOC.
NEM TUDHATOM MÉG, JÓ

Azért született meg, hogy enyhítsem a részt átitató tömény angstot, de... ezen se fogtok röhögni.




- Cas? Hé, Cas! – Dean pár lépéssel beljebb merészkedik Castiel hülye hippi kéjvackába. – Beszédem van veled, szóval told csak ide a tollas segged!
Tegnap csak a nappaliként funkcionáló, üres helyiségig jutott, és őszintén szólva nem bánta.
Senki nem válaszol. Messzebb, a tábor többi kunyhójából még hallatszanak a zajok; zene, kiabálás, járművek morgása. Ugyanazon élet apró zörejei, mint 2009-ben. Legalább ebben nem változott a világ.
- Basszus, Cas!!
Dean legszívesebben bevágná az ajtót a nyomatékosság kedvéért, hogyha találna egyet. Mindenhol azok az idióta gyöngyfüggönyök lógnak, az őrületbe kergetik.
- Mióta nem jössz, ha hívlak, a kurva anyád? – morogja ingerülten.
- Változnak az idők – hallatszik hátulról. Dean megpördül a tengelye körül és szembetalálja magát Castiel széles vigyorával. – Mi kéne, elmúlt apokalipszisek Deanje?
Még csak nem is hasonlítasz önmagadra.
- Mi történt velünk, Cas? – tér a lényegre hirtelen és megtörten, széttárt karokkal.
- „Velünk”? – visszhangozza Castiel. A tekintete egy fél pillanatra ugyanolyan átható és fátyolosan ábrándos lesz, mint öt évvel korábban. Ő az, akit Dean igazán ismer, ő az, akire tegnap óta vár – most mégis visszakozik.
- Velem. Veled. Külön. Egy orgiázó, hippi köcsög lettél, a rohadt életbe! Mikor történt ez az egész?
Castiel szája nevetésre nyílik, tekintetében viszont megtörik az erő.
Ez a fajta nevetés egyszerűen nem illik hozzá.
- Nem tudom.
- Nem tudod?
- Nem tartottam számon. – Vállat von. – Voltak nagyobb gondjaim is ennél, elhiheted. – Beszéd közben felpattint egy kis fiolát, ami ismeretlen úton, hirtelen került a keze ügyébe. Két apró bogyót ráz a tenyerébe és víz  nélkül, szemmel látható rutinnal nyeli le.
- Ne már, öreg!  - Dean kikapja a kezéből és sikertelenül próbálja kiolvasni a fakult, szakadt papírra rótt sorokból, hogy Castiel mivel mérgezi magát. – Baromira nem tetszik, ami kettőnkkel történt.
- Hmm. – Castiel tettetett sajnálkozással szorítja össze ajkait és fújja fel az arcát. – Erre mondják azt, hogy szívás. – Nyelvével végszót csettint magának. – Nos. Izgalmas és nagyon tanulságos volt veled csevegni, múltbéli Dean, de ha jól rémlik, pár óra múlva jelenésem van egy tucat csodás nő alatt. – Vigyorogva nyújtja ki elgémberedett karjait. – Vagy éppen felett. Majd elválik. Szóval üdítő felfrissülés volt, komolyan. Mintha...
Castiel hirtelen hallgat el. Egy pillanatig még kivár, hátha megtalálja a szavakat, amiket keres; végül mégis csak a fejét rázza és az ajtó felé pillant.
- Hé, nem mész te sehova!
Dean reflexszerűen megragadja a karját, amikor Castiel menni készül, és egy határozott rántással maga felé fordítja. Pár pillanat késéssel veszi észre, hogy szinte görcsösen szorítja Castiel vállát, míg ő mélyen, elgondolkodva néz a szemébe.
Közben egész végig vigyorog. Üresen, keservesen, kitartóan vigyorog.
Dean észbe kap, gyorsan elereszti őt és hátrébb lép.
- Oké. Nézd. – Nagy levegőt vesz, jobbjával energikusan gesztikulál, hogy elkerülje az esetleges újabb érintést. – Te vagy az egyetlen, aki még mellettem maradt. Érted? Mást egyszerűen nem tudok megkérdezni arról, hogy mikor lettem ekkora pöcs és mit tehetek azért, hogy ne így legyen.
- Ott van Chuck – vágja rá Castiel gondolkodás nélkül.
- Chuck más.
- Tény. Elvégre ő tudja a teljes élettörténeted, nem pedig én.
- Ő nem tudta rólam, hogy nem ide tartozom.
Castiel arcáról leolvad az idióta vigyor. Zavartan, de pislogás nélkül bámul Deanre. A szavak nem várt fordulatot hoznak, megmagyaráznak dolgokat, amiknek nem volna szabad értelmet kapniuk.
Egy pillanatig úgy tűnik, Castiel megtalálta évekkel fiatalabb önmagát valahol mélyen, az emlékek súlyos mocska alatt.
- Találkoztam vele. Tegnap. Fogalma sem volt arról, hogy itt leszek, összekevert azzal a rohadékkal, aki most vagyok. Te rám néztél és egyből tudtad. Egyből tudtad, hogy más vagyok.
Az igazság annyira egyszerű. Mindig is az volt a maga kétségbevonhatatlan, vakítóan tiszta módján.
Ezért annyira nehéz elismerni, ezért annyira nehéz kimondani. Azok az évek már elmúltak, és ezen nem változtathat semmi és senki. Akármi történjék, akármilyen élményekkel is gazdagodik Dean Winchester, a halandó, akiért fellázadni kész – akiért eldobna magától mindent, ami valaha fontos volt, aki miatt számon kérték -, a jövő nem változhat.
Más döntéseket hoz majd, természetesen. Változtatni fog. Árral szemben úszni, küzdeni a legnagyobb szelekkel, és soha, egyetlen percre sem fogadja majd el a tényt, hogy szélmalomharcot vív, akkor sem, amikor látszólag összetörik a súlyos terhek alatt.
Lényegtelen lépések, ugyanaz a végjáték. Nem győzhetnek.
És mégis. Mégis. Ha az egyik apró döntés ezt az egy történetszálat kettévághatja, akkor már...
- Dean. – Castiel halk hangja kitölti a teret. Egyszerre megnyugtató és keserűen bús; a drogjaihoz hasonló. – Amikor azt mondom, bárcsak képes lettem volna megakadályozni, hogy ezzé válj... akkor azt teljesen komolyan gondolom. Hidd el.
Dean beleegyezőn bólint, mielőtt átgondolhatná, helyesen reagál-e a szavakra és hitelt adjon-e nekik egyáltalán.  Próbál mit sem törődni a személyes zónájába való hívatlan behatolással, ami egy pillanat törtrésze alatt történik.
Castiel tenyere a halántékára kúszik és maga felé húzza Dean fejét. Az arcán most újfajta vigyor játszik, mielőtt megcsókolná.
Dean átkozottul hazudna, ha azt állítaná, hogy nem élvezi. Éppen ez a probléma; egyetlen apró, de el nem hanyagolható pillanatig teljesen elfelejtette, hogy Castiel tulajdonképpen egy másik férfi. Ugyanolyan pasi, mint ő maga.
Most minden más. Az ízek, az illatok. A tünetek.
A korábbi parfümillat eltűnik, helyette cigaretta és dezodor együttes illata nehezíti el a levegőt. Nem csiklandozzák hosszú hajfürtök a nyakát, nem préselődnek mellek a testének, nem csúsztathatja kezét széles csípőre. Castiel bőre száraz, naptól cserzett és melegen simul Dean nyakára. Nyelve keserédes a drogoktól, ajkai repedezettek, borostája karcolja Dean arcát.
Egy pillanat tökéletesség, egy szívdobbanásnyi nemlét, egy levegővételnyi üres tér.
Dean belemarkol Castiel vállába, hogy eltolja magától. Nincs rá szükség. Castiel magától elhúzódik és érdeklődve nézi, hogyan ocsúdik fel Dean, akinek a kezei nem mozdulnak vagy eresztenek görcsös szorításukon.
- Hé-hé-hé, rohadtul nem játszom veled Túl a barátságon-t! Nem ezért fordultam hozzád, oké?!
- Soha nem voltunk barátok, Dean.
- A mostani énemmel egészen jól kijössz – csattan fel. A válasz előfutára egy gúnyos, fájdalmas vigyor.
- Barátság, mi? Szexszel karöltve.
Néma csend támad, amint Dean torkára forr a kibukni vágyó szó. Castiel lágyan, már-már együttérzőn néz a szemébe.
- Te... meg én... hogy MIT?!
- Te akartad. Négy éve. Én csak asszisztáltam hozzá. Nem mintha ellenemre...
- Oké, elég! Oké. Oké. Szóval... tisztázzuk. Dugok egy pasit? Ráadásul téged?
- Nem mindig te – jegyzi meg Castiel félvállról. Dean elsápad. – Ezt nem kellett volna hozzátennem, ugye? Bocs. De mondok viccesebbet.
Castiel levágja magát egy székre. Kicsit még hallgat; rendezi magában a gondolatait, mielőtt hangosan kimondaná őket. Mikor hagyták el utoljára ezek a szavak a száját? Három éve? Három és fél? Nem tudná pontosan megmondani. Csak az érzésükre emlékszik, a szó dallamára, Dean lekicsinyítő válaszára.
Minden pillanatok legaljára.
Felpillant a múltbéli Dean arcára.
Castiel már el is felejtette, milyen kedves tud lenni a tekintete, milyen együttérző és bűnbánó. A száj kemény vonala itt még ruganyos és puha, az arcizmai nem reszketnek állandó feszültségtől. A testtartása nem jelez állandó készenlétet, Dean egész lényéből árad a tisztesség és a fiatalság, amely feltétlen bizalmat gerjeszt.
Ő nem fogja ugyanazt tenni. Itt még nem ronthat el mindent. Vele még nem.
Megrázza a fejét, nagyot nyel és végre megszólal:
- Én szerelmes vagyok beléd.
Deant mintha harmadszorra vágnák fejbe aznap. Ajkai döbbenten szétválnak, térde megroggyan, az arca egy egészen kicsit kipirul.
- Szerelmes vagyok. Évek óta, hosszú, hosszú évek óta. Tulajdonképpen mindig is az voltam, csak persze nem vettem észre – megrántja a vállát. – Gondolj bele, mégis honnan tudtam volna? Új porhüvely, tapasztalatlan szív. Alig éltem. De mindegy, még nem értem az izgalmas részhez. Tudod, mi a legjobb? – Újabb szellemvigyor torzítja el az arcát és szemét lesütve zárja a rövid történetet. – Tudsz róla. Tudsz róla, de folytatod. Anélkül, hogy te bármit...
Castiel erőtlen sóhajjal fújja ki a levegőt és hátradől a széken. Jobb lábát átveti a balon, kezeit összekulcsolja a halántékán. Még mindig nem néz Deanre.
- Hűű. Na ez a sztori. A lényegi része. Nem válaszoltam meg a kérdésed, hogy miért lettél ekkora pöcs, ugye? Tényleg nem tudnám megmondani. Annyi biztos, hogy rántottál magaddal. És sajnos hibáztatlak érte. Jobban, mint magamat.
Elhallgat, várja a reakciót, amely csak nem érkezik. Dean egyszerűen nem tudja, mit mondjon; a hallottaktól teljesen elállt a szava. Nem várta volna, hogy a jövőbeli tapasztalatszerzés az élete minden pontjára kiterjed majd. Castiel szavai élesen vájtak belé és legtöbbjükkel egyelőre képtelen mit kezdeni. Túl sok és túl hideg víz zúdult most a nyakába.
A Castiellel való szex, a bevallott érzések és az önnön hovatartozásában felbukkanó kételyek mind egyszerre nyüzsögtek és zúgtak a fejében, elviselhetetlen zajt és káoszt okozva.
Képes lenne lefeküdni egy másik férfivel? Lefeküdne éppen Castiellel? El tudná utasítani a szerelmét, ha egyszer az egyetlen problémával (amely számára egyértelműen a testiség volna) már rég megbirkózott? Vagy pont azzal van a gond, hogy a kielégülése érzelmi töltetű, amit nem lehet más hiányára fogni?
Ez túl sok.
Egyszerűen... túl sok.
- Látom kellőképpen sokkos állapotba taszítottalak. – Végül Castiel töri meg a csendet. Hangjában csak egy leheletnyi a megbánás. Mesterkélten feláll és a kijárat felé indul. Elhaladtában még kinyúl, hogy megveregesse Dean vállát, de az utolsó pillanatban meggondolja magát. Elhamarkodott félmozdulat. – Hagylak, hogy feldolgozd magadban. Estére azért húzódj be máshova, oké? Itt dolgom volna.
Dean nem mozdul, nem felel. Szoborszerű állapota egészen addig tart, míg Castiel félig el nem tűnik a függöny mögött; ekkor viszont megtalálja a hangját.
- Cas. - Castiel megáll, de nem néz vissza. - Sajnálom.
- Sokra megyek vele – vigyorog. – A megbocsátás már nem szerepel a munkaköri leírásomban. – Újra menni készül, de egy másodperc után ismét meggondolja magát. – Hé, múlt-Dean. Szeretnék kérni valamit.
- Hm?
- Ahelyett, hogy megbánod, amit tettél... mi lenne, ha inkább meg se tennéd?
Dean szinte habozás nélkül, határozott hangon válaszol.
- Másképp lesz. Esküszöm – elcsuklik a hangja.
- Remek. – Castiel bólint, félrehúzza a függönyt és magára hagyja Deant a gondolataival.
Aznap éjjel egyikük sem alszik.

22 megjegyzés:

Reisuto írta...

WHO NEEDS A HEART ANYWAY *lehajítja magát egy magas épületről*

Kérek még.

Olyan volt, mint egy kivágott jelenet. És fájt, mert tudtam, hogy igaz lehet. A cím és tökéletesen passzolt, és... *szipogva el*

уαмι. írta...

*papírzsepit nyújt és megölelgeti*
Kapsz még, kapsz. <3

Csak.
Időt.
Kérek.

Valerin írta...

http://image.hotdog.hu/user/Valerin/blog/tumblr_m82e4dDkgv1rcftipo1_500.gif

Köszönöm. Úgy értem, nem volt áram két napig, így már elvonási tüneteim voltak. Erre szembe jött velem a Merengőn egy AU Destiel, egy Johnlock, és Tőled is megkaptam a napi adagot. Hálásan köszönöm, bár eléggé fájt. De valóban hitelesre sikerült. Velük nem lehet mindig boldog történetet írni, na.

The Panda írta...

Valeriin! Tudsz arról a Johnlock-ról linket küldeni? Yami: Hát ez valami eszeveszett jó volt. Annak ellenére,hogy ...khmm..,,kiszoktam,, a Supnat-ból,végigolvastam és fantasztikus volt. :D

уαмι. írta...

Dat gif. Oh God.

Nagyon örülök, hogy szeretted olvasni és úgy érzed, hiteles lett. A legnagyobb félelmem tényleg az OOC-ség, amivel ennyi rész után nem tudnék mit kezdeni.
Nekem eddig a boldog történet-elképzelés se ment... nem gondoltam volna, de a Destiel az eddigi legszívfájdítóbb, legmeghatóbb ship, ami szembeúszott velem a fandom-tengeren. Csóközön annak, aki fluffot tud kihozni belőle.
Nagyon szépen köszönöm a kritikád! <3

уαмι. írta...

Nagyon szépen köszönöm!! :))
Sajnos én csak most szokom bele... enyhén elkéstem vele, tudom. Előre is elnézést a még érkező Destiel ficek miatt. :DD

Becca írta...

Mikor megláttam, hogy ezúttal egy Destiel sztorihoz van szerencsém azt hittem a szívem megáll. Már eddig is láttam, hogy milyen fantasztikusan tudsz írni és pusztán azért nem írtam semmit, mert nem találtam a szavakat. Most is bajban vagyok, mert még mindig a történet hatása alatt állok, de úgy éreztem, hogy most már muszáj írnom neked. Zseniális lett ez a történet és olyan gyönyörű. Annyira érezhető a karakterhűség és ez a sok érzelem... Lenyűgöző. Minden elismerésem a tiéd. :3

уαмι. írta...

Olvadozom most rendesen. Ilyen elismerésben részesülni valakitől, aki ilyen mélyen tagja a Supnat fandomnak, az már valami... hú, tényleg nagyon szépen köszönöm! :3
Azt hiszem, a karakterhűség résznél haltam meg leginkább.
Elképesztően örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésed és ilyen aranyos kritikával illettél. Nagyon-nagyon köszönöm! <3

Tinuviel írta...

Hát kellőképpen ledöbbentem olvasás után : D Pozitív értelemben. Volt ebben a ficben valami nagyon szokatlan, talán a stílusodban. Nem rossz dolog! Félre ne érts! Sőt igazából nagyon supnatos volt, valószínűleg a sorozat hangulata miatt, de sokkal lazább volt mint bármi amit valaha olvastam tőled. Egyszerre volt könnyed és földbedöngölően szomorú. Nagyon jól megfogtad szegény Cas kiábrándult életutálatát, és az egész rész hangulatát. A szívem szakadt meg szegény angyalkáért, a kérése meg még egyszer megforgatta bennem a tört. Remek volt, nekem nagyon tetszett. Írj még Supnatot! Sokat.

уαмι. írta...

Lehetséges, hogy változott most a stílusom... szerintem kicsit egyszerűsödött, vagy inkább megkopott. Nem is tudom. Valahogy nehéz átlépni fandomból fandomba, minden teljesen mást követel... :D
Supernatural-tekintetben a te véleményed istenkirálycsászár, szóval nagyon-nagyon szépen köszönöm a véleményt, örülök, hogy tetszett! <33
Írni fogok még, ne aggódj. Beleszerettem a Destielbe, de rendesen.

Zsanett Szekeres írta...

Brühühühüh:''(
Ez annyira szomorú és annyira hihető hogy tényleg megtörtént! Folytasd! Kérlek! (Fluffal mert széttörik a szívem) Én legszívesebben odarohannék megvígasztalni Cas-t. (Hogy lehetett olyan pöcs Dean hogy elutasítja?) Pontosítok* Folytatást és Előzményt Kééérleek! *.* (hogy kiszenvedhessük magunkat Cas elutasításásn)
Annyira jó lett.. Annyira! Gyönyörű munka a maga kést döfök a szívedbe módján :)

уαмι. írta...

Én. Erre. Miért. Nem. Válaszoltam.
Nem, komolyan, hogy a fenébe hagytam ki a hozzászólásod? :"D Pedig olvastam, ez biztos... jesszus, ne haragudj rám!
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál és lelkes vagy, és aranyos, és öleljelek meg! Tényleg ne haragudj, hogy nem írtam. xx

Kija írta...

írj, írj, írj és abba ne hagyd! *-*
Az elején arra gondoltam, hogy bakker, de rég volt már, és újra kell néznem a kapcsolódó részt, aztán meg rájöttem valahol félúton, hogy hála neked úgy emlékszem mindenre, mintha fél órája néztem volna. *-* Iszonyatosan jól áll neked a Supnat (meg úgy minden) és tényleg egyszerre volt légiesen könnyű, és szívszaggatóan nehéz, meg persze ott volt az a kis plusz, amitől tényleg olyan volt, mintha valami kivágott jelenet lenne az egész. Imádooooohohohohom *-* És akarok még.

уαмι. írta...

Na ezt az egyet megígérhetem. Írás nélkül megpusztulnék. :D
Aww, ennek nagyon örülök. *-* Pedig itt még tényleg gyerekcipőben voltam, főleg a Supnat miatt. Azóta talán jobban elkaptam a hangulatot.
Imádlak, nagyon szépen köszönöm! <33

Lilian Kyle írta...

Te tudod, hogy milyen fantasztikusan írsz? De folytasd. (OwO)
Végem.

Két hete határoztam el, hogy újranézem az eddigi évadokat. Még nem tartok itt, de most meg kell néznem. Az ominózus helynél pedig meg fogom állítani és újra elolvasom majd ezt a szívszaggatóan csodálatos jelenetet, majd összetört lélekkel befejezem a részt és álomba sírom magam a boldogságtól. ♥

уαмι. írta...

Jeeeeeeeesus, el fogok halálozni.

Őszintén remélem, hogy nincs jelentős hangulatváltozás a fic és az epizód között, így nem fog bezavarni, ha megállítod és kipótlod az olvasással az időt. :3
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy felbukkantál és jobbá tetted a napomat! xxx

Lugia Depression írta...

BAAAAAZZZZZZZ.... O:O Ez... ez... ez... jézusúristen... :O Huh. Először is. Igazán jó témát öleltél fel, annyira kell, mert ez a soriban is benne KELLETT volna hogy legyen. És uhhh... szegény Cas. A vadász emiatt nem nyitott felé és ez a brokenheart ahhhhhh...
Csodás unka, köszönöm, hogy olvashattam!

уαмι. írta...

Óóó új drágaság, üdvözöllek itt!♥ Sajnálom hogy eddig tartott válaszolnom neked, de errefelé alig nézek vissza.
Ne tudd meg, mennyire örülök a véleményednek; első munkám volt a fandomban és ma már úgy érzem, igencsak el van cseszve. Szóval nagyon szépen köszönöm! xxx

blueeyesgirl írta...

I lkie past-you - ahahahaaahh dammit feels *zokogva elterül*
Tényleg annyira igazi volt az egész, hogy egyszerűen olyan, mintha ez a rész egy kihagyott jelenete lett volna. De miért hagyták ki, ez kell a teljes The Endhez... Istenem Cas, drága Cas, minden elkeseredett vigyora tisztán kirajzolódott a szemem előtt... Elhittem nekik és neked is, hogy ez történt 2014-ben (lám-lám aktuális események). Boldog vagyok, hogy olvashattam, imádtam köszönöm! *^*

уαмι. írta...

Úristen, valaki ezt még olvassa.
Szia, drágaság. ♥
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kritikádat, igazán feldobta a napom! (főleg mert már el is felejtettem, hogy nekem van ilyen ficem mármint kurva rég volt)
Köszönöm szépen. xxx

blueeyesgirl írta...

Még csak most tévedtem a blogodra, nem is értem hol bújkált előlem eddig. Szóval ha vannak még elfeledett ficjeid - én a napokban bizony felevenítem majd őket. o3o

уαмι. írta...

Jézusom most előre félek.
(De Isten áldjon meg ezért.)