augusztus 18, 2013

Örökkévaló

 
Örökkévaló

Szóval. Öö. Ezt hadd magyarázzam meg.
Raistlinnel való beszélgetésünkkor arra terelődött a szó, hogy milyen sok kidolgozatlan AU létezik, mivel az írók nem néznek utána rendesen annak a világnak, amibe bele akarják illeszteni a karaktereket. Erre jöttem elő azzal a javaslattal, hogy mindenki írjon a hobbijáról, és nem lesz gáz.
Az elgondolásból megszületett szalvétagyűjtő!Castiel és nembeszámítható!Dean aternatív univerzuma.
D E .
Mikor csináltam én utoljára azt, amit kellene? ez retorikai kérdés volt, shh
Az eleje fluff. Utána elborult az agyam. Szalvétagyűjtés és AU, az biztos. Üdv Castiel boldog helyén.

Megj.: Ennél rosszabb verzió is volt, de let's just not go there.

K e d d

Castiel még soha életében nem érezte magát ilyen szörnyen.
Az elmúlt öt percben olyasmi történt vele, amelyre eddig még nem volt példa – holott minden egyes délután ugyanazon fa alatt ül, gyűjteménye ugyanazon darabjait állítja ki (elvileg kiárusít, de soha semmit nem képes eladni) és ugyanúgy nem tesz mást, mint olyan átszellemült arccal kémleli az eget, mintha még nem látta volna.
Ekkor dülöngélt az útjába az ismeretlen, magával hozva a bizonytalan jövő, a két dolláros hamburger és a dupla whiskey messziről is jól érezhető szagát, amit Castiel önvédelemből ignorált.
Castiel pillantása megmagyarázhatatlan módon rá tapadt és nem eresztette, amíg csak közvetlenül mellé nem ért.
A szemei érdekesebbek voltak, mint az ég; ködösek és rejtélyesek, akár az erdők mélyén megbúvó, felfedezetlen tavak. Castielt nem zavarta, hogy ez szörnyen szentimentálisan hangzik, mintha csak egy Jane Autsen regényt csapott volna fel, és felolvasta volna az első mondatot az adott oldalon, amely idézet egyáltalán nem illett a férfi lázadó külsejéhez.
Olyannyira ráfeledkezett arra, hogy elvesszen az íriszekben, hogy későn vette észre a közelgő bajt. Az idegen a szájára szorította a kezét és furcsa hangot hallatott, ami nyöszörgésbe fúlt és azzal végződött, hogy Castiel két maroknyi élete szalvétához nem méltó módon szakadt szét, gyűrődött meg és mocskolódott be mustárral, mielőtt annyit mondhatott volna, hogy „Ne haragudj, de ha nem veszed tolakodásnak, hogy ismeretlenül megszólítalak és ezt kérem tőled, de azt hiszem, ezt igazán nem kellene tenned”.
A pillantásuk ekkor egy másodpercre találkozott, a férfi így elkaphatta Castiel kétségbeesett arckifejezését, ami legalább olyan szívszorító volt, mintha a kedvenc kiskutyáját gyilkolták volna meg a szeme előtt.
- Öö, bocs.
Ez volt minden, amit Dean Winchester morgott, mielőtt szégyenkezve és magáról továbbra is alig tudva eltámolygott – megmagyarázhatatlan módon – abba az irányba, ahonnan jött.
Castielt mindez mély gyászba taszítja és a fűbe szegezi a nap további részére.

K e d d

- Helló. Öö. A nevem Dean. Azt hiszem, tegnap majdnem lehánytam a szalvétáidat.
Dean úgy állt egyik lábáról a másikra Castiel előtt, mintha a spanyol inkvizíciótól akarna kegyelmet kérni. Igazság szerint magának sem tudja megmagyarázni, miért nem hagyja nyugodni Castiel múltkori arca, amit még ma is ugyanúgy visel – Dean ezt bizonyítékként könyveli el és némiképp megnyugszik tőle, mert így már biztos, hogy nem csak hallucinálta.
Oké, ettől igazság szerint még égőbb az egész.
És a helyzete csak romlik, amikor rájön, hogy Castiel az előbb-bámul-aztán-beszél kategóriába tartozik, így el kell viselnie az elsőt, hogy interakcióba kerüljön a másodikkal.
- Így volt – mondja végül halkan, összevont szemöldökkel. Láthatóan nem tudja hova tenni a tényközlést.
- Szóval, én... visszajöttem, mert hülyén érzem magam. – És nem segítesz kiheverni, teszi hozzá magában. – Szóval. Sajnálom. Ezt akartam mondani.
Bámulás.
Basszus már.
- Köszönöm, hogy bocsánatot kértél. Elfogadom.
- Király – vigyorodik el Dean, majd a zsebébe nyúl. – Ó, amúgy hoztam neked még valamit.
Castiel kíváncsian követi Dean kezét, ami a farzsebben kutat és végül előhúz egy tökéletes állapotban lévő, apró, négyzet alakú szalvétát.
- Nesze – nyomja büszkén Castiel kezébe. – Subwayes. Kajáltam, és hát, eszembe jutottál. Kiengesztelő ajándék, vagy mi.
Castiel úgy forgatja a kezében a szalvétát, mintha tömény aranyat fogna. Egészen közel emeli a szeméhez, kihajtogatja, behajtogatja és végül puhán a térdeire helyezi.
- Ez csodálatos. Köszönöm, Dean. Ez a darab még nem volt meg a gyűjteményemben.
- Nincs mit. Izé, nem bánnád, hogyha...?
- Kérlek.
- Kösz.
Dean lehuppan Castiel mellé a földre. Előredől, a térdeire támaszkodik és összefűzi az ujjait, hogy kényelembe helyezze magát a további beszélgetésekhez.
Síri csendben ülnek öt percig.
Dean a torkát köszörüli, remélve, hogy kibillenti Castielt szoborszerű állapotából. Valóban összerezzen, és kérdőn néz oldalra.
- Kezdjük újra, oké? Dean Winchester, helló. – A kezét nyútja, és Castiel bizalmatlanul, óvatosan megfogja. A baljával.
- Castiel.
- Csak így? A vezetékneved?
- Nem tudom, hogy van-e olyanom.
Dean csücsörítve pofát vág, de azért bólogat.
- Oooké. Nem kell beszélnünk róla. Beszélgessünk aaa... – széttárja a kezeit – erről itt. Miért pont szalvéták? – kérdi az akkor-is-beszélgetünk-ha-beledöglök hangján.
- Kiskorom óta gyűjtöm őket.
- Azt akarod mondani, hogy szétcsesztem úgy... durván harminc évet az életedből?
- Ötezerkettőt. Nagyjából.
Dean oldalra dönti a fejét és kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de a szó megakad a torkában.
Mielőtt megakadályozhatná a feltörő nevetéshullámot, már egyáltalán nem érdekli őt semmi, ami nem köthető a szalvétákhoz és ehhez a különös módon roppant szimpatikus marhához.
Castiel láthatóan képtelen hova tenni ezt a reakciót, de csendben és türelmesen kivárja, míg Dean végez.
Ezek után valahogy egész délután beszélgetnek, maguk sem tudják, miről.

K e d d

- Hé, Cas!
- Dean. Örülök, hogy ma is eljöttél.
- Kajáltál már?
- Még nem.
- Fasza, mert hoztam neked is. Szalvétába csomagolva, természetesen. Utána megkapod az enyémet is, tessék.
- Köszönöm. Foglalj helyet.
Az utóbbi három hétben Dean minden szabad délutánján csatlakozik Castielhez, akinek nagyon úgy tűnik, nincsen semmi más dolga, mint szalvétajuhászt játszani és ücsörögni. Legnagyobb örömére Castiel egyre inkább feloldódik, és elkezdett magáról mesélni; egy szó sem igaz mindabból, amit mond, Dean mindenesetre élvezi a beszámolókat, és maga sem hiszi el, de szereti Castiel hangját hallgatni, azt a mély és békés hangot, ami kiegyensúlyozza őt, bármilyen zaklatott. Hogy ez a hangszínének vagy a szavainak köszönhető, azt képtelen lenne megmondani. Az egyetlen, amit még pontosan tud, az az, hogy mellette harmóniára lel.
Valójában ezért jár vissza.
Azért, mert régen nem érzett boldogság és nyugalom vesz erőt rajta, akárhányszor leül a vékony kis fapadra. Csak arról beszélnek, ami örömöt szerez nekik, és mindketten lemondanak az éles látásról azért, hogy még egy kicsit menekülhessenek a valóság elől, amire Dean már nem emlékszik.
Dean tudja, hogy Castiel felépít magának egy képzelt múltat és jelent, miután a világ megtörte őt.
Castiel tudja, hogy Dean nem az, akinek hiszi magát.
Ők döntöttek úgy, hogy nem érdekli őket. Ők választották azt az utat, ahol behunyt szemmel járnak.
Könnyebb a sötétben tapogatózni, ha egyik kézzel valakibe kapaszkodhatsz.
Szeretném, ha együtt gyászolnánk.
Szeretném, ha csatlakoznál hozzám az őrületben.
Szeretném, ha megosztanád velem ezt a rohadt terhet.
Szeretném, ha ketten választanánk utat.
Egyikük sem mondta ki. Nem érezték szükségesnek. Nem akarták elrontani.
Akkor még ez tűnt a jó megoldásnak, amíg Castiel két falat között meg nem töri a csendet.
- Mást sem értek.
- Mi?
- Hetek óta itt van bennem valami, amivel nem nézek szembe. Szerinted mit kellene tennem?
- Miért engem kérdezel?
- Mert jelentős szereped van benne.
Dean megdermed, és leereszti a kezét, benne a hamburgerrel. Magát is meglepi, milyen gyorsan felel.
- Ne mondd ki.
Castielt elkapja a tekintetét és lesüti a szemét, míg röviden bólint. Arra nem számít, hogy Dean folytatja:
- Ne mondd ki, mert már tudom.
Ösztönösen Castiel tarkójára csúsztatja a kezét, közelebb vonja magához és megcsókolja.
Röviden.
Óvatosan.
- Na. Ha adsz egy szalvétát, felírom a számom.
- Felesleges. Csak egyvalaki létezik rajtunk kívül.
Dean körbenéz, és mintha először látna.
Megint kedd van.

27 megjegyzés:

Kija írta...

Na ki van itt? :3
Hm... valahogy mindig szerettem a keddeket, pedig rohadtul megszívattak >.< Igen, ez volt az első megszólalás, a másik meg már a jól ismert szöveg, vagyis, hogy ez fantasztikus *-* Az elején, valahol ott *mutogat* nagyon Azirafael jutott az eszembe, aztán teljesen beszippantott a fic, mint ahogy az írásaid általában *-* és már megint körbe kellett néznem, hogy hol vagyok. De itt vagyok~
A szalvéták szépek és klasszak, no, és egy az egyben Castielhez illenek, mert nem tudom miért, de így van és kész. Szóval imádtam, és megint varázsoltál *-* Egyszerűen imádlak, kész <3

Reyklani írta...

Szeretem a keddeket. Sok jó emlék fűz a keddekhez, szóval esélyed nem volt, hogy ne szerettesd meg velem a novellát.
Bár még mindig és változatlanul, mert nem jutottam el odáig, Castielről nekem mindig Crowley jut eszembe elsőként, és meg ne kérdezd, mert nem tudom. De rövid pontosítás és fandomváltás után, már tökéletesen tudtam élvezni ezt az egészet.
A szalvétákkal továbbra sem tudok mit kezdeni, mert nem értem őket és a hozzájuk való vonzalmat se, de hát kinek a pap kinek a paplan.
Mindazonáltal szívmelengető volt. Főleg a vége.
A megismerkedésünkön pedig jót nevettem.
Szóval tetszett, élveztem és folytatást!

Kiddy írta...

" elvileg kiárusít, de soha semmit nem képes eladni" Aziraphael, is that you??? Bár még mindig nem haladok a Supnattal, a Destielt így, látatlanban is shippelem (próbálnám csak meg nem shippelni őket, kapásból három embert tudok, aki megölne érte...) és ez a fic nagyon is tetszett!
Ahogy megismerkedtek, ahogy kibomlott a kapcsolatuk, élveztem minden egyes szót! :D
" - Azt akarod mondani, hogy szétcsesztem úgy... durván harminc évet az életedből?
- Ötezerkettőt. Nagyjából." Kedvenc rész :D
Köszönöm, hogy megírtad! :D

уαмι. írta...

Heyy, megérkezett Crowley. ;}
Gondolom, hogy a megfogalmazás miatt Azirafaelre lehetett asszociálni, plusz közben a Tinunak ígért GO ficet is próbáltam írni, szóval még bennem maradt... :D
Nekem anno komoly szalvétagyűjteményem volt. :< Lehettem vagy nyolc éves, de imádtam - mondjuk bélyegem jóval több volt.
Nagyon szépen köszönöm! xxx <3 Én is imádlak.~

уαмι. írta...

Ez baromi aranyos asszociáció, fogalmam sincs, miért, de nagyon bejön. :DD
A szalvétákban is van vonzerő, igazán szépeket is gyártanak, de egy egész életet én se szívesen áldoznék fel rá. :D Elég volt a gyerekkorom piciny és elhanyagolható része.
Nagyon szépen köszönöm! <3 xx
A folytatáshoz nem tudok mit szólni, a Csillagzáporral is megrekedtem, mint majom a betonban (én sem tudom), pedig-pedig írni akarom. ;u;
Köszönöm még egyszer! :3

уαмι. írta...

Imádom, hogy mindhármótoknak volt Good Omensre való asszociációja. :DDD
Castielnek kicsit könnyebb volt semmit-nem-eladni, mivel nemhogy ritkán, egyáltalán nincsenek vevői.
Óó, ez ismerős. :D Mondjuk ha nem is ölnének meg, a Destiel egy olyan ship, amit nem lehet nem shippelni. Viszont ha még haladsz vele, akkor ez a fic elég érthetetlen volt neked, nem? O_O
Az volt az a rész, amit írtam Sucinak, és ami után azt mondta, kell ez a fic. >:Đ
Én köszönöm, hogy elolvastad és írtál is hozzá. <3 xxx

Raistlin írta...

Krisztusom, yami. YAMI.
Poénból megbeszéljük, hogy írj valami vicceset, és erre... gyomorszájon vágott a befejezés, elképesztő volt, nem tudom, utoljára mikor volt rám olyan hatással fic, hogy tényleg vissza kellett fognom a lélegzetemet és hátrahőköltem a ficben.
Ez. Kérlek. Zseniális.
A hangulatingadozás tényleg érzékelhető a történetben és gyakran váltakozik a stílus, de szerintem ez illik hozzájuk, kettejükhöz, a bizonytalanságukhoz a végtelenségbe olvadó és a végtelenséget jelentő keddeken - a sorok pont úgy fonódnak össze, mint a világaik. A kölcsönös és kimondatlan némasági fogadalommal röhejesen tökéletesen elkaptad a viszonyukat, és *szalvétákkal hajigál* menjinnen ne ne gyere gyere írj még szeretlek én nem nem tudom *önt magának egy pohár vizet és beleöli magát*

уαмι. írta...

Még mindig annyira nevetségesen boldoggá tesz ez a vélemény, hogy nem bírok értelmesen válaszolni. Szóval... <3
asdfghjkliuztreswdf KÖSZÖNÖM
K Ö S Z Ö N Ö M
Én is szeretlek és kérlek beszéljünk még vicces ötletekről amiből minimum h/c-ot faraghatok.
xxx

Menta Vad írta...

elbűvölő, puha, finom és karakteres. tökéletesen összepasszolnak a mondatok. szerintem baromi zseniális könnyedséggel adja át az egész
páros[istenemdeimádomőket] keltette légkört. igazán csudálatos Castielt alkottál.
egyébként számomra az egésznek valahogy, olyan pasztel színezete van és édes érzése, a vége pedig egyszerűen ideszögezett pár percnyi néma csöndre. huh. hát köszönöm, hogy olvashattam lehengereltél vele ^^.

Névtelen írta...

A faszom?
Édes fluff - annyi, de annyi mélynyomorúságba beleágyazva, hogy bassza meg.
Dean ismeri, Castiel hazugságokból épített világát. Cas tudja, hogy Dean nem az, akinek hiszi magát. Mintha mégis Cas hozta volna létre ezt a világot, aztán elfelejtette volna, mert úgyis egymásra találnak majd benne.
Rose out. All the roses to you.

уαмι. írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
уαмι. írta...

Na még egyszer, lányos zavaromban szóismételtem. (zavaró mértékben)

Irulok és pirulok, ez a hozzászólás most veszettül jól esett. <3 Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat és az olvasást, borzasztóan örülök, hogy ilyen kellemes élményként élted meg. xxx

уαмι. írta...

A faszod.
Éss majdnem ez történt, de ez is történhetett, mert why not.
*grabs all the roses*
Ezerhálaésköszönet. <3
x

Névtelen írta...

Ú R I S T E N
Az első szakasz(?) elején mosolyogtam. A végén legörbült a szám.
A második szakasz elején szomorkodtam, de a végén ezen nagyon nevettem: "Castiel láthatóan képtelen hova tenni ezt a reakciót, de csendben és türelmesen kivárja, míg Dean végez."
A harmadiknál nagyon mosolyogtam, a végén meg szipogtam. :')
Menta szavaival élve "egésznek valahogy, olyan pasztel színezete van" és igen! Igen! Ez a tökéletes kifejezés rá. :3
Nagyon, nagyon, nagyon tetszett, mert olyan, olyan, olyan szóval, hát annyira imádnivaló. Castiel boldog helye. Ahw.
És a vége is olyan ahw. (Meg az eleje, meg a közepe.)

уαмι. írta...

Óha, micsoda érzelmi hullámvasút lett ez. :D <3
Nagyon-nagyon örülök a pasztell színezetnek, remek, hogy úgy érzitek, passzol hozzá!
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad és írtál is. xxx

River írta...

Kellett oda az az egy mondat a végére, hogy beletaposs a székbe, kellett, ugye?
Ne válaszolj.
Habkönnyű mosoly-cukorszemcsék az ajkon- édeskés íz( a kezdeti alkoholszagról most nem veszünk tudomást)-és tiszta szemekben oldódó varázs és IC de mennyire! és képes vagy má'megint három oldalba sűríteni az örök körforgást,ez a második alkalom.
Számolom.
Emlékeztess majd rá, hogy ezért keressek neked a hobbiboltban valami :nagyon: cicákos szalvétát.

уαмι. írta...

Óóó, pedig én annyira szívesen válaszolnék. <3
Tartsd is számon, mert az ötödik után kapsz ajándékot. Mondjuk valami olyat, amibe nem kell belehalni, KHM. Képes vagyok ám rá.
Jaj de nagyon imádni fogom azt a cicákos szalvettát. x3
Nagyon szépen köszönöm az olvasást meg a hozzászólást, de egy egészen kicsit száradj el, amiért megint művészibbek a véleményimpresszióid, mint az egész fanfic. xxx

River írta...

Mindig vicces, ha az emberek azt hiszik, hogy művészieskedésből írok összefüggéstelen dolgokat,
pedig csak rohadt módon inkompetens vagyok
szép, összeszedett, hosszú mondatok koherens egymáshoz illesztésére.
(komolyan mondom, hogy két napja próbálok valami értelmesnek tűnőt összeszülni Raistlin egyik cikke alá, és nope, nopenope.)

De azért megyek, és elszáradok, ha már ilyen aranyosan kérted ^^

Ja és a történetet nem feledem; még 3 életed maradt.

уαмι. írta...

Mert nem hiszem el, hogy erre képtelen vagy, azér'. D:

Csak.
Három.
Életem?
Wai.

Tinuviel írta...

A GO asszociáció nálam is megvolt, megvan az elején akárhányszor csak olvasom, bár az lenne furcsa ha nem lenne. A szalvétagyűjtést valahogy soha nem gondoltam olyan témának amiről írni lehet. Pláne nem gondoltam, hogy ilyet lehet. O.O A zsenialitásnak is van azért határa, kéne lennie, de nálad úgy tűnik nincs. *.*

уαмι. írta...

Castielnek lényegesen könnyebb nem eladni úgy, hogy egyedül van az egész kis világban.
Van ám határ, kérlek, csak itt nem értem el olyan magasra. :D
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál ide is. (Nem is emlékeztem, hogy ehhez még nem szóltál hozzá.) <3
xxx

Lilian Kyle írta...

http://media.tumblr.com/tumblr_m58f5aBLmp1r88nuk.gif

A reakcióm. Röviden és velősen. Többek között...
Cas, amint szalvétát gyűjt - fantasztikus. Cas, amint szalvétát árusít - hihetetlen. Cas, amint belemászik a fejembe és szalvétákat lobogtatva szaladgál körbe-körbe egy réten, miközben Dean rohan utána/próbálja elkapni - felbecsülhetetlen. ♥

уαмι. írta...

Az a gif az életem. Most az életemet küldted el nekem. Remélem boldog vagy.

Erre már tényleg nem tudok mit mondani, az ilyen gyors egymásutánban jövő angyalkommentek mindig belém fagyasztanak minden szót, de... jaj. Nagyon köszönöm, tényleg, egyelek meg! xxx

Lilian Kyle írta...

Nekem is. Közös életünk van *3*

És még nem fejeztem be. ♥

Mitsuki írta...

Kedd. Kedd. Jaj, kedd!
A keddet mindig nagyon utáltam, de egyben kézen fogós puszipajtások is vagyunk, mi ketten, a kedd és én. Mindig olyan irracionálisan hosszúak, de valahogy jók is, örülsz, hogy vége van, sajnálod hogy eltelt. Lehetséges, ennek nálam a sok-sok éve kedden délután-este lehetetlen időkben lévő rajz az oka, de soha nem lehet tudni. Soha. És aztán: ''Megint kedd van." Köszönöm szépen, nem fulladtam bele a rajztáblába tegnap este. Bár, soha lehetek elég biztos benne. Soha.
Ennyit a hét második napjáról... bár második? Attól függ honnan nézzük.

Szalvéták, pöttyös, színes, csíkos, mintás, Subway-es, karácsonyi, cicuskás... annyira édes és konzervatívan munnyi az egész, hogy csak egy csipkés huzat hiányzik a padra, meg egy bögre tea, nagyi-féle (Cas-féle) sütivel. Lebeg az egész, a gonosz és szürke realitás egén, egy hatalmas pihe-puha virágmintás vattapárnán. Soha ne akarj leszállni, soha.
Amúgy én is gyűjtöttem a szépséges szalvétákat, egész sokfélém volt, olyan 10-12 évesen. De nem árultam/ őriztem padon őket... esetleg a szobám 4 rózsaszín fala szemlélgette a kincseimet néha.
Megint, most is, mindig, a csodás kiemelések következnek, következnének, ha nem lopták volna el előttem a kedvenc részeim. Soha nem tudom ezt rendesen összerakni. Soha.
Igyekszem.
Ott van a spanyol inkvizíciós kegyelem-kérés, ami nagyon élénken játszódott le előttem. Gonosz-morci-a világ, jó már nem lehet a 400 éves arannyal hímzett szalvétám nélkül című Castiel pillantás, illetve a kiskutya szemű-akkor is meg kell bocsátania Dean megbán mindent tekintet találkozása... Nem lehet csak úgy "elmenni" a dolgok mellett...
...semmi mellett. Balkéz, vezetéknév, ötezerkettő, szeretném. Szeretném az összes kis apróságot, szépséget és finomságos részletet kiemelni, felsorolni, leírni, megölelni, negsimogatni, majd visszatenni a sorba, de akkor soha nem érnékba végére. Soha.

Fogadd helyette a saját szavaidat, kissé szabadon.
"Szeretném, ha együtt gyászolnánk." hogy hogy lehet valami ennyire fluff az ilyen szürkeségben, és hogy merészel egy kis morzsa a végén ilyen szúrós lenni, a ritka boldogság pihe-puha párnái között...

"Szeretném, ha csatlakoznál hozzám az őrületben." és együtt szemlélnénk, ahogy a szalvéták sorsszerű halált halnak, és az a két hülye meg sorsszerűen a másik szemébe néz, és nem ereszti a pillantást, ahogy én sem eresztelek, és eszeveszett rajongással áldom a tányér mellé tett hajtogatást és a csinos szendvicscsomagolást, kettesben...

"Szeretném, ha megosztanád velem ezt a rohadt terhet." és együtt cipelnénk a forgó világot a vállainkon, szemmel és igéző tekintettel figyelve a két jómadarat, ahogy keringenek egymás körül, mint két lassan köröző fenevad, mikor támadni készül. A másikra. Egymásra.

"Szeretném, ha ketten választanánk egy utat." ahol minden ilyen egyszerű vagy netalántán unalmas hobbiról ilyen frenetikus alkotást készül, készítesz és én repesve írok neked megjegyzéseket és ugrok a nyakadba. Akkor is, ha kedd van, volt és lesz.

уαмι. írta...

Kedves, drága, édes Mitsuki! Hogy mivel érdemlem ki a hosszú, csodás gondolatmeneteidet, azt bizony nem tudom.de hihetetlen módon tudok neki örülni; az egyetlen, ami elszomorít, hogy érdemben a válaszom nem ér fel a hozzászólással.
A keddek valamiért mindig halálosak nálam is, főleg ebben a szemeszterben a nyolctól-nyolcig órarendemmel, amit szenvedélyes szerelemmel imádok.
Nagyon örülök, hogy ilyen élénk képeket sikerült eléd varázsolnom, és hogy ennyire magával ragadónak érzed a sok-sok idióta kis apróságot, amivel telezsúfoltam a ficet. <3
A kiemelésekért külön puszillak, nagyon szeretem az ilyesmit és örülök, hogy ennyi mindent mond neked az a pár egyszerű szó.
Elképesztően köszönöm, még mindig, nagyon, továbbra is, szeretettel. Egyelek meg halomra. <3 xxx

Mitsuki írta...

Ugyan, nincsen itten mit köszönni, én vagyok nagyon hálás, hogy ha fényévekkel (ami távolság, de mindegy) később olvasom a dolgaidat, szépen lassan bekebelezve a régebbi alkotásokat, kerül egy kis rózsaszínság, vagy izgalom, a heti adag kés a szívbe vagy csak egy kis zuhanás az életembe.
És te aggódsz, hogy nem ér fel a válasz a megszólaláshoz? Én soha nem érzem méltónak a csapongó, kótyavetyélt, teljesen felesleges gondolataim a ficekhez. Soha. Még kedden sem. Azt se tudom miért írom le őket.
Aztán látom, hogy egy ilyen kis semmiségnek mennyire örülsz, és akkor én is örülök. :3

Egyelek meg én is. Sütibe sütve, csak stílusosan.