november 06, 2013

Threw Our Hearts Into The Sea II

Készült egy teljes mix a regénynek, ami itt meghallgatható. ;)

Ez az a fejezet, ami már készen volt az első publikálásakor. Azóta hatszor elátkoztam, kibővítettem, a felét kitöröltem és a másik felét átírtam. Néhányszor.
Legalább túlélte, itt van, és cselekszik, mert nem győzöm hangsúlyozni; cselekménye van, whoohoo!
Fedélzetre, cukorbogyók.


H a j ó n a p l ó
Dátum: 1692. június 4.
Helymeghatározás: Cat Island és Crooked Island között félúton
Sebesség: tizenhat csomó
Időviszonyok: továbbra is kedvezőek szívesen

- Ezt nem kérheted tőlem. Hogy gondoltad? Nem tehetem meg!
Azirafael nem emeli fel a hangját, mégis olyan, mintha pofon vágná Crowleyt. Az ingerült visszavágás a kabin legtávolabbi sarkából érkezik asztalrendezés közben:
- Pedig meg kell. Értsd meg, angyal, az életed függ ettől, most ne gyere nekem erkölcsi dumával.
- Crowley, ez túl sok. Csak... nem is tudom, csak tegyetek ki valahol, a legközelebbi szigeten, és majd...
- Szóval megkaptad, amiért jöttél? – vág a szavába. Azirafael ajkai továbbra is mozognak, de hang már nem jön ki rajtuk. A kérdés váratlanul éri és megfagyasztja egy pillanatra.
- Nem értem, hogy mire célzol.
- Ne próbálj meg kijátszani, nem a te stílusod. Valamiért csak utánam jöttél, nem?
- Még hogy utánad... én nem utánad jöttem!
- Persze, ez az egész véletlen volt. Hogyne. Pont azon az utasszállítón voltál pont ebben az időben és pont belém futottál. Figyelj – sóhajt és egészen Azirafael felé fordul –, ha hazudni akarsz magadnak, csak tessék, a te dolgod elszámolni a saját angyali lelkiismereteddel... de engem ne keverj bele és ne próbálj meg átverni, mert az én csapatom taktikáját használod. Higgy nekem, ha azt mondom, jobban ismerem nálad. A kérdés tehát a következő – kezdjük a fontosabbal és faggassalak ki, mielőtt így vagy úgy, de rákényszerítelek, hogy megtedd, vagy hunyjunk szemet felette, mint mindig, és tegyünk úgy, mintha minden rohadtul rendben volna?
Azirafael nem válaszol. Hosszan, sértődötten és mélyen megbántva néz Crowley szemébe. Ő kivételesen nem érzi rosszul magát azért, hogy neki támadt; talán túl heves volt, de temérdek kérdés kergeti egymást a fejében, és a zúgásuktól lassan teljesen megőrül. Nincs kedve újra és újra úgy játszani, hogy még véletlenül se lépjen közel az igazán fontos dolgokhoz, hogy ne firtasson semmit, ami túl megy a „nem tudom” és a „majd eldől” határain, hogy törékeny kristályhoz hasonlatosan bánjon az összes olyan szóval, amelyet még egyáltalán megéri kimondani.
Évszázadok óta játsszák ezt. Évszázadok óta, és bár ritkán találkoznak, a vége újra és újra ugyanaz.
Egy vissza-visszatérő rémálom.
Azirafael szája megvonaglik.
- Ezt az egészet csak azért csinálod, hogy aláírjam, ugye? – kérdi keservesen.
- Nem. Azért csinálom, hogy megértselek és hogy életben maradj, fogadd el végre.
Mivel Azirafael hirtelen nem tud mivel visszavágni, ezért inkább a kezében tartott lapra pillant. Megint és megint átfutja a pontokba szedett szöveget, remélve, hogy most valami mást talál majd, mint korábban. A szavak sajnos ugyanolyan kegyetlen éllel néznek vissza rá; az egész egy hegyes írással telerótt átok, minden sora maró méreggel itatja át Azirafael elméjét, aminek keserű ízét már a torkában érzi.
- Talán a legtöbbel nem volna nagy baj – kezd bele újra, egyre kevesebb meggyőződéssel – de a nyolcas passzus továbbra is elfogadhatatlan.
- Nyolcas passzus, nyolcas passzus – Crowley mormolva igyekszik visszaidézni a tartalmát, miközben magára kanyarítja pisztollyal és karddal díszített övét. – Ja, az, hogy nem hagyhatod el a közösséget, amíg össze nem gyűlik ezer fontnyi részesedésed? – Egy vállrándítás jelzi, hogy mennyire veszi komolyan Azirafael aggályait. – Az idő a mi oldalunkon van, el tudom intézni neked. A többi pontot meg egyébként eszedbe sem jutna megszegni, mert csúnya gonosz bűnök és satöbbik, szóval pánikra semmi ok. Csak félig játszom itteni szabályok szerint, ha azt akarod, hogy két nap múlva elhagyhasd a hajót, áldásom rád. Csak addig bírd ki, amíg kikötünk, oké?
- Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy amit tenni készülök, az... – Azirafael összeszorítja a száját – az .
Crowley egy pillanatra megdermed, aztán csak lazán, vállrándítva ennyit felel:
- Majd megvárjuk, beléd csap-e a mennykő.
Azirafael láthatóan belefáradt az egészbe. Megadóan sóhajt és nyújtja a kezében tartott lapot Crowley felé, aki győzedelmes mosollyal veszi el.
- Akkor benne vagy?
- Benne. Várj. A te részedet nem fogalmazhatjuk át?
- Zendülés szélén? Nem. Gyere, találjunk neked valami elfogadható rongyot.


Crowley sokáig válogat a szekrényében; némely ruhadarab túl bő Azirafael karjára, némelyeket sérelmez, sőt olyan is akad, ami pusztán a színei miatt kerül selejtezésre.
A végső darabok egyszerűek és kényelmesek, mégis sikerül megőrizniük Azirafael éterien könnyed eleganciáját. Crowley megkegyelmez a posztókabátnak, a selyemingnek viszont mennie kell – helyét átveszi egy durvább anyagú, vajszín ing húzott ujjakkal és barna bőrszíjakkal. A harisnya szintén lekerült Azirafael lábairól, a magassarkú cipőt felváltja egy (a kelleténél nagyobb) barna csizma, a nadrágja immár a térdéig ér és enyhén dohszagú.
Crowley elfordul, miközben Azirafael átöltözik, de még így is kínszenvedésként éli meg. Valahányszor meghallja a ruhák suhogását, sápadtan világító bőrfelületek kergetik egymást a képzeletében. Lelki szemei előtt hófehér hát íve és szabadon hagyott csípőcsontok villannak, puha talpak motoszkálnak és két kar ölelése fonódik a derekára...
- Készen vagyok.
Hát én is, fut még át Crowley agyán, mielőtt megfordul és tüzetesen megvizsgálja Azirafael kinézetét. Elégedetten bólint és közel lép, hogy elvégezze az utolsó simításokat; fegyvert akaszt a vállakra, hátrasimítja a kócosan előrehulló tincseket, és egy óvatlan, semmiségnek álcázott mozdulattal végigfuttatja az ujjait az öltözködéstől kipirult orcán.
- Rendben – ejti maga mellé a kezeit. Hirtelen nem tudja, mihez kezdjen velük. – Most már mehetünk.


- Akinek bármiféle ellenvetése van az ellen, hogy Mr. Fell aláírja a Kiűzetés fedélzetén érvényes kalóztörvényeket és szerződéskötéssel a legénység teljes jogú tagja legyen, az szóljon most, vagy dögöljön meg. – Crowley nyugodtan, szinte már búgva beszél a fedélzeten felsorakozott népséghez és lassan végigfuttatja rajtuk a tekintetét, amíg várakozik. Jobbját végig a kardja markolatán tartja, készen állva a legváratlanabb helyzetekre. Némelyekben képtelen megbízni. – Na?
Különös módon senki nem kezd zúgolódni. Valaki hátul megköszörüli a torkát, elől ketten halk szavú beszélgetésbe mélyednek, de nem mernek felszólalni. A többség ünnepélyes némaságba burkolózik.
- Senki többet? Helyes. – A mellette álló Azirafaelhez fordul, aki lehajtott fejjel várja a rögtönzött ceremónia végét és olyan arcot vág, mintha akasztani vinnék. Az első tiszt, mintegy tanúként a mögöttük lévő kormánykerékre támaszkodik és szelíd, érdeklődő arccal figyeli az eseményeket. – Te jössz. Jobb kezet a Bibliára, balt a kardodra. Készen állsz?
- Számít ez? – suttogja alig hallhatóan.
- Ez egy igen volt – tolmácsol Crowley emelkedett hangon. – Szedd össze magad, senki nem fog hinni neked – szűri a fogai között Azirafaelnek. A szavak hatására felveti a fejét és elszántan, mélyen néz Crowley szemébe, aki erre kis bólintással nyugtázza, hogy így már rendben lesznek.
Következő szavait már zengő, emelkedett hangon zúgja:
- Megesküszöl-e kapitányod és teremtő Istened előtt, hogy mindhalálig betartod a törvényeinket, neveinket sírba viszed és soha ki nem adod, a társaságot semmilyen módon el nem árulod?
Azirafael a döntő pillanatban nem habozik.
- Az életemre esküszöm.
Crowley egy apró, vékony pengéjű kést húz elő az övéből és bocsánatkérően pillant rá, mielőtt megvágná a hüvelykujját. Karmazsin vér gyöngyözik elő a sebből, végigfolyik a csuklón és koppanva hullik a tölgyfa padlóra.
- Írd alá.
Azirafael némán elveszi a felajánlott pennát és pedánsan a törvények alá kanyarítja jelenleg használt nevét. Írás közben oda sem figyel; tekintetét nem veszi le az ujját körbefonó ezüstkígyóról és rubinszemeiről, amik mintha folyamatosan az arcát fürkésznék, bármerre hajoljon.
- Megvagy?
- Igen.
- Akkor gyere.
Crowley kézen fogja őt és a felépítmény elejéhez vezeti, hogy lenézhessen a legénységre. Kinyújtja a karjukat és összefűzi az ujjaikat; Azirafael cseppenő vére Crowley tenyerében gyűlik össze. Reméli, hogy ettől síkos a kézfogás, nem pedig a verejtéktől. Úgy érzi, azóta izzad a tenyere, amióta Crowley hozzáér a bőréhez, mert hirtelen meleg lett, melegebb, mint a Nap perzselő sugarai, amelyek kitartóan ostromolják a fedélzeten állókat.
- Fell ezentúl egy közülünk. Elvárom, hogy kellő tisztelettel és egyenrangúként bánjatok vele itt-tartózkodása idején. Bárkinek, aki kirekeszti vagy bántani merészeli, velem gyűlik meg a baja. Felfogtátok, rohadékok?!
Egyetértő üvöltés szakad fel a legénységből. Az egyenletlen zúgás hamarost átcsap üdvrivalgásba, amikor mindketten előhúzzák a kardjaikat és egymással szemben állva összetámasztják a két pengét. Az első tiszt a hidat elhagyva lesiet a lépcsőn, felemelt karjának ujjai közt egyszerre hárum rumosüveg is megcsillan, amit hamarost felnyitnak és körbeadnak. Az ujjongás az alkohol láttán felerősödik.
Crowley óvatosan elmosolyodik és belesuttogja a hangzavarba:
- Üdv itthon, angyal.
Azirafael visszamosolyog.
Megkönnyebbültnek tűnik és megmagyarázhatatlanul boldognak.


A délelőtt további részét Azirafael a hajó orvosának társaságában töltötte. Crowley ragaszkodott hozzá, hogy valamilyen módon kivegye a részét a munkából, és ez volt az a poszt, amely igazán hozzá illik és amely egyébként is emberhiánytól szenved. A legtöbben az ácsnak segédkeztek, aki a csatában megsérült hajórészeket eszkábálta össze – gyakorlatilag a nap minden sérülése ebből a végzetes hibából származott.
A doktort Bellingnek hívják. Egy középkorú, hajlott hátú ember hosszú szakállal, több helyen törött szemüveggel és megfáradt tekintettel. A hangja ugyanolyan fásult és lemondó, mint a kinézete, de Azirafael legnagyobb örömére egy igazán jó embert ismert meg a személyében, s ez őszintén meglepte őt.
Belling alig egy óra ismeretség után elmesélte neki, hogyan lett királyi flottán szolgáló orvosból kalóz és miért maradt a tengeren. Azirafael kicsit közelebb érezte magát ehhez a világhoz a beszámoló után és most, amikor Crowley kabinjában üldögél az ablaknál, egyik kezében egy polcon talált könyv (valamiféle útmutató a tengeren való tájékozódáshoz), másikban pedig egy héjában főtt krumpli, kezd elbizonytalanodni abban, hogy mit is akar és miért tett meg ekkora utat idáig.
Amikor Crowley a következő percben betoppan a helyiségbe, Azirafael úgy rezzen össze s veri le a tálat, mintha főbenjáró bűnt követett volna el. Nem pillant hátra a válla felett, amikor köszön, inkább a félig kihűlt burgonyákat kezdi összeszedni.
- Hű. Bocs, megijesztettelek?
- Nem... nem. Dehogy.
- Ijedős népség nem való kalóznak – hecceli Crowley és kalapját hátratolva leguggol, hogy segítsen a romok eltakarításában. Az ujjaik egy pillanatra összeérnek, mire Azirafael kissé élesen vág vissza:
- Nem vagyok kalóz.
- Késő, angyal – húzza fel a szemöldökét. – Hosszú órákkal ezelőtt sikeresen azzá váltál... habár a kinézeteden még javítanunk kell.
- Ez csak színjáték.
- A főnök színe előtt vallottál – Crowley állával felfelé bök –, szóval csak semmi megfutamodás.
- Én nem... – Elcsuklik a hangja. – Nem futamodtam meg. Nem tervezem. Ez az eskütétel is olyan, mint bármi más... megköttetett és én a véremet áldoztam érte. Érzem a súlyát. Nem kell aggódnod miatta.
Crowley ekkor óvatosan az álla alá nyúl, maga felé fordítja a fejét és némán, jelentőségteljesen közelebb húzza.
- Én miattad aggódom.
Azirafael enged, lassan és bizonytalanul, a szemei csillognak amikor végre ránéz és az ajkai összeszorítva és a lélegzete visszafojtva, nem szabadna, nem szabadna, nem szabadna... akkor észbe kap és villámgyorsan elhúzódik.
Pillantásában mondvacsinált bűntudat és megszegett ígéret. Kerüli Crowley tekintetét és visszazuhan a székre.
- Ne.
Crowley nem lehet biztos abban, hogy Azirafael mire érti, de egy kicsit olyan, mintha az egész életük mottójává lépne elő ez az egyszerű, gyűlöletes szó.
Sóhajtva ül le vele szemben, szemeivel élesen fürkészi a hajóablakon túli világot.
- Ha megebédeltél, menj le a raktárba és segíts Moore-nak leltározni – parancsolja oda sem figyelve. – Több zsák gabonánk van, mint ameddig ezek el tudnak számolni. Csak tudnám, minek.
- Rendben – felel Azirafael halkan. Azóta nem nyúlt az ételhez, amióta Crowley bejött a kabinba.
Összehúzza magát és mozdulatlanul ül, szája összeszorítva, ujjai összefonva. Szoborszerűségében kérdések, visszakozások és rettegett magyarázatok.
Crowley megérti a néma szavakat. Kis flaskát húz elő az övéből, lecsavarja a tetejét és meghúzza, mielőtt előredőlve szól:
- Rendben, felfogtam. Kezdjük a fontosabbal vagy megint lépjünk egy lépést vissza?
Azirafael – ha lehetséges –, még jobban lesüti a pillantását. Nagyot nyel.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, beszéljünk el egymás mellett.
- Mikor terveztél visszajönni Londonba?
Crowley elgondolkozva simít végig a felső ajkán a nyelvével. Újra iszik, mielőtt beletúrna a hajába és kényelembe helyezné magát a széken.
- Annyira nem is beszélsz el mellettem – a fogát szívja. – Nem tudom. Nem terveztem. Nézd, én itt... jól elvagyok. Régóta nem éreztem magam ilyen remekül és ez most tényleg az én világom, érted?
Azirafael bólint. Tényleg érti és arról sem tehet, hogy igencsak nehezen fogadja el. Crowleynak könnyű; Crowley megfutamodott, új életet kezdett, Crowley szabad volt és szelídíthetetlen. Crowley körbe van véve emberekkel, a napjai teljesek.
Beilleszkedett. Nincsen honvágya.
Nem ragaszkodik valakihez, akit a Kezdetek Óta ismer, az egyetlenhez, akit ismer.
- Azért jöttél utánam, mert hiányoztam? – Crowley kertelés vagy komolytalankodás nélkül kérdi, és elgondolkozva néz Azirafael szemébe. Pillantása viszonzatlan marad, mert az angyal szórakozottan feledkezik bele ujjai játékába, amikor malmozni kezd.
- Miután kihajóztál... hallottam történeteket egy kalózkapitányról. – A hangja remeg; Crowley képtelen eldönteni, hogy a visszafojtott, bús nevetéstől vagy a félelemtől. – Gyorsan terjedt a híred, tudod? Tökéletes megjelenés és ápolt külső – az emberek még soha nem láttak ilyet kalózok között. Nem értik és gyanússá válsz a számukra, mert olyan vagy, mint az ismeretlen, amitől mindannyian rettegnek.
- Hízelgő.
- Sejtettem, hogy csak te lehetsz, de még nem lehettem biztos benne. Csak amikor meghallottam azt a pletykát, amitől az emberek leginkább elszörnyedtek. – Azirafael oldalra sandít, majd végre Crowley szemébe néz. – A tekinteted...
Széles, már-már büszke félmosoly és egy halk nevetés előzi meg a választ.
- Szóval tudtad, ki vagyok, tudtad, hol vagyok és talán még azt is, melyik hajó kapitánya vagyok.
- Igen.
- Ezek után még tagadod, hogy miattam jöttél?
Azirafael még jobban zavarba jön. Vállait felhúzva védekezik, mert szavakkal már nem tud. A fejét rázza, mintha ez bármit jelenthetne, pótcselekvésként beleharap a kihűlt krumpliba és elfintorodik. Crowley legyőzi az ingert és mosollyá rendez egy vigyort.
- Érted, inkább. Nem miattad.
- Nem változtat a lényegen.
- Változtathatna.
Crowley a homlokára simítja az ujjait.
- A fenébe is, hogy lehetsz ilyen? – kérdi különös hangon.
Azirafael nem tudja, mit mondjon; szívesen visszakérdezne, de valamiért elfogja a rettegés a kimondatlan választól. Nem akarja hallani, nem akarja felfogni, nem akar belegondolni.
Inkább feláll, majd Crowley meglepett pillantása által követve megragadja a tányért és sarkon fordul.
- Hová sietsz?
- Leltárazni. Ezt kérted, nem?
- Várj – Crowley villámgyorsan utánakap, és még épp eléri Azirafael könyökét. Szorosan markolja és lassan húzza vissza maga elé. – Várj már egy kicsit. Moore ráér.
- Inkább... – Azirafael torka száraz. Csak motyogni tud, és kábultan engedi, hogy Crowley maga felé fordítsa. – Inkább mennék. Hamarabb végzünk, meg... ilyenek.
- Végre beszélsz hozzám, és a felénél megint megfutamodsz? – Crowley fájdalmasan elmosolyodik. – Ezt nem fogom sokáig kibírni, ugye tudod?
- Nem kell mindig beszélnünk róla – súgja Azirafael határozottan, és megpróbálja kiszabadítani magát. Crowley még erősebben tartja, a dulakodásban közelebb kerülnek egymáshoz. Azirafael szaporán kapkodja a levegőt; fel-le hullámzó mellkasa néha alig egy centiméterre mozog Crowleyétól.
Jeges félelem kúszik az ereiben, amit nem tud megmagyarázni.
- Hé, hé. Nyugodj meg, én csak...
Nem derül ki, hogyan végződik a mondat. A kajüt ajtaján erőteljes kopogás hallatszik. Crowley izmai megfeszülnek és elernyednek; Azirafael ezt a pillanatot használja ki, hogy kitépje magát a szorításból és a lassan nyíló ajtót meglökve, a látogatót kis híján elsodorva kirohanjon a kabinból.
A belépő első tiszt elgondolkodva néz utána, majd kérdőn pillant Crowleyra. Az válaszul csak legyint.
- Befelé, Moore. Mit akarsz?
A férfi beljebb lép és becsukja maga mögött az ajtót.
- Mi az kapitány, még ő se bírja ki maga mellett?
- Köszönöm, szükségem volt erre, fogd be. Minek jöttél? Most küldtem Fellt segíteni neked.
- Igen, láttam. Remekül sikerült manőver, ha szabad megjegyeznem.
- Fogd a pestises nyelved és tűnjetek ki a kabinból, ha csak idegesíteni tudsz!
Moore széles arcán mosoly terül szét.
- Mondja, átkutatta maga rendesen Fell kabátját, mielőtt felengedte a hajóra?
Crowley unott arcán gyanakvás és halvány döbbenet suhan át. Összehúzott szemöldökkel, kissé élesen vág vissza:
- Nem. Miért kérded?
Moore válaszként a saját zsebébe nyúl, majd felemel egy kissé már gyűrött, sárgás borítékot, amit meglenget Crowley előtt.
- Mert talán jobb lett volna.
A feltört pecséten még felismerhető a brit királyi címer.


Azirafael visszaviszi a konyhára a tálat és továbbra is kótyagos fejjel indul a fedélzet közepén nyíló csapóajtóhoz. Nem tudott olyan gyorsan elsietni a Crowleyhoz érkező férfi mellett, hogy ne tudja, Moore most nála van és valószínűleg már végzett is a munkával – jelenleg viszont egyáltalán nem érdekelte, hogy mivel tölti el a délutánt, ha az minél messzebb van Crowleytól.
Néhányan utána kiáltanak, de ő oda sem figyel; Crowley mondvacsinált szeretőjeként bizonyos fokú védelemben részesül durvaságokkal és obszcén megjegyzésekkel szemben, a jelenléte azonban még mindig szokatlan a legénységnek. Sokan nem tudják, hogyan viselkedjenek a közelében, mások próbálnak közeledni, de a folyamatos faggatózással sem tudnak semmit kihúzni belőle a kapitányukra vonatkozóan.
Ahogyan mások, ők sem tudnak róla semmi biztosat. Senki nem ismeri igazán, senki nem férkőzött a bizalmába. Azirafael olyan kitüntetett figyelemnek örvend, mint még soha – ez ahelyett, hogy büszkeséggel töltené el, csak feszélyezi és nyugtalanítja. Igyekszik mindenkihez szólni egy-két kedves szót és minél hamarabb visszavonulni csendes magányába Crowley kabinjában.
Mivel erre most nincsen lehetősége, a második legelhagyatottabb helyet választja; egy határozott rántással felnyitja a csapóajtót, és egy vékony, meredek és egyáltalán nem bizalomgerjesztő módon recsegő lépcsőn leereszkedik a fedélközbe.
A sötét, poros hajótörzs első helyiségnek aligha mondható része függőágyakkal telített. A legénység hálótermétől balra és jobbra is ajtó nyílt; Azirafaelnek fogalma sincs, melyik merre vezet, így lassú léptekkel megindul az egyik irányba. Hiába feszegeti a balra nyíló ajtót; be van zárva.
A jobb oldalin viszont akadálymentesen átjut; hosszú, folyosószerű részhez ér, melynek fala mentén ágyúk sorakoznak. A fémtestek nyikorognak a hullámok mozgásától. Kísérteties félhomályban kell tapogatóznia az erre haladóknak; az egyetlen fényforrás a lőréseken áttörő, tengervíz által szitált napfény.
Azirafael nem hozott magával fáklyát, de egyetlen gyors mozdulattal segít ezen. Jobbjában megjelenik a vidáman ropogó tűz, amely jódarabig nem alszik majd el, ha így akarja.
A balról harmadik ajtó végre az éléskamrába vezet. A szűkös kis helyiség meglepően rendezett és tiszta. Moore egyértelműen végzett a leltárral, ezt bizonyítja a falra szegezett lista is, amin Azirafael gyorsan végigfuttatja a tekintetét.
Nos. Való igaz, hogy a munka miatt jött le, de ha már végre egyedül van, akár maradhatna is egy kicsit... senkinek nem tűnne fel, ha bezárkózna ide. A hatórai vacsora előtt aztán újra felmehetne, talán éppen a szakáccsal, aki bizonyára lejön majd a kamrába a hozzávalókért...
Néhány pillanat alatt meggyőzi magát arról, hogy joga van lent maradni. Óvatosan leteszi a fáklyát, amely kötelességtudóan megáll egy biztos ponton a föld felett lebegve. Azirafael behúzza maga után a nehéz faajtót és leül, hátát az egyik nagy zsáknak veti és maga alá húzza a lábait.
Megpróbál nem arra gondolni, ami az előbb történt vele.
Megpróbál nem arra gondolni, hogy mennyire retteg Crowley közelségétől és mennyire vágyik rá.
Megpróbál nem arra gondolni, hogy amit Crowley gyanít az érkezésének körülményeivel kapcsolatban, az valójában a színtiszta igazság; kötelességek és ígéretek foltjai szennyezik, végül mégis újra és újra ugyanoda lyukad ki – oda, hogy hiányolta.
Hiányolta őt és mindennél jobban látni akarta.
Azirafael maga előtt is szégyelli egyre piruló arcát, így a kezébe temeti. Sokáig marad így, hosszú percekig és hosszú órákig, mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva, villódzó gondolatok záporában.
Az ujján kanyargó ezüstkígyó forróbban simul a bőréhez, mint valaha.


Crowley kábult. Kábultabb, mintsem őrjöngeni tudjon, kábultabb, mint hogy elküldje Moore-t a fenébe, amiért előtte nyitotta fel a borítékot és olvasta el a levél tartamát és a mellé biggyesztett dokumentumot.
Kábultabb, mintsem észrevegye, hogy másnap hajnalig nem mozdul.
Csak ekkor döbben rá, hogy Azirafaelt azóta nem látta, hogy tizenkét óra tájékában kiviharzott a kajütből.
És ennek már vagy húsz órája.

10 megjegyzés:

Tinuviel írta...

Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar kapunk új fejezetet, de nagyon örülök neki. Még mindig nagyon imádom, és megnyugtatlak, mindenképpen átjön belőle, hogy "cselekszik" XD Fordulatokat és vihart szimatolok, kedvező időviszonyok ide vagy oda. : D Nagyon várom a következőt <3

уαмι. írta...

Háhááááá, hát. Hát. Ezt most szerintem be kell majd osztanotok, mert ha továbbra is úgy haladok, hogy az első verziókat rendre hatszor átírom, akkor rohadtul sehova nem fogok haladni. :D
Esküszöm le fogok szokni arról, hogy a cselekmény létezésén lovagoljak, csak eszméletlenül örülök neki. :D
Micsoda jó szaglása van kegyednek. ;3
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és írtál, és ÚRISTEN VÁROD <3 xxx

Csibe Emo írta...

Huhú, ez hamarabb jött mint vártam, és ez nagyon nagyon boldoggá tett :) Tetszik, hogy ennyire közel ábrázolod őket egymáshoz, és mégis ilyen távol. A kis gyűrűt is szeretem, ami akár egy kis darabka Crowley lelkéből, mindig ott van Azirafaellel, és emlékezteti őt a bukott angyal - kapitány személyére. A környezet meg olyan, hogy teljesen bele lehet helyezkedni, és érezni a sós úgy és a korhadt deszkák illatát.
Remélem a következő is hasonlóan ördögi sebességgel fog felkerülni, mert már nagyon-nagyon várom, és izgulok ,hogy jó legyen ennek a kettőnek a sorsa ^^
(Amúgy mikor Crowley Azirafael könyökét fogta, a kisördög felüvöltött bennem, hogy "Just kiss him! Now!" És a kisangyal meg sírva röhögött, amikor nem így lett...)

Raistlin írta...

Lélektani kalózregény *hosszan és elismerően füttyent* - meglepő, bátor ötlet, és röhejesen jól működik; részben a biztos karakterkezelés érdeme, részben meg azé, hogy eladtad a lelked valami ősi és rejtelmes istenségnek ki halodó hatalmának utolsó lángszikráját oltotta beléd mely ihletté ragyogott.

"Évszázadok óta játsszák ezt. Évszázadok óta, és bár ritkán találkoznak, a vége újra és újra ugyanaz.
Egy vissza-visszatérő rémálom."
Annyira... megfoghatatlanul tetszik, ahogy képes vagy a viszonyukat egészében átlátni, mégis egy konkrét században (egy konkrét pillanatban) maradni; hogy hagyod köztük kimondatlanul feszülni a dolgokat, és pár sorral többet árulsz el, mint amiről én oldalakon szövegelnék.

"- Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy amit tenni készülök, az... – Azirafael összeszorítja a száját – az jó."
Ha választanom kéne melyik a legazirafaelebb mondat a világon: hát ez a legazirafaelebb mondat a világon.

"- Rendben – ejti maga mellé a kezeit. Hirtelen nem tudja, mihez kezdjen velük."
Az összes elvétett és félbehagyott és véletlennek hazudott gesztusba szerelmes vagyok ebben a fejezetben, kiborítóan jól bánsz velük, látom magam előtt az egészet, mint egy színpadon.

"Több zsák gabonánk van, mint ameddig ezek el tudnak számolni. Csak tudnám, minek."
És még humorod is van.


A jó édes nénikédet.

уαмι. írta...

Nagyon, nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan állhatnak kapcsolati szinten ezekben az időkben. Igazán házasokká és barátokká csak az Apokalipszis idején váltak, cserébe soha nem viselkedtek egymással szemben tartózkodóan, ami azt jelent(het)i, hogy igenis van múltjuk, ahol átléptek egy határt és most annak a szélén partiznak, mert így a békésebb. Nagyon sokat beszélgetnek, csak nem arról, amiről igazán kéne, ritkán találkoznak és mégis fesztelenek. Na ezt illeszd be ebbe az időszakba... elképesztően sokat variálok vele, és még mindig nem tudom, jól csinálom-e vagy sem. :/
A következő ördögi sebességére nem esküszöm meg, sőt, inkább bölcsen hallgatok de veled együtt szurkolok neki. :D
(Óóó, mennyit de mennyit fog még röhögni a kis angyal...!)
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és írtál, borzasztóan örülök neki, hogy szereted a ficet. *o* xxx

уαмι. írta...

JÁÁÁÁNOS, JÁNOSOM, ÉN EGYETLEN JÁNOSOM HOGY ÉN EZEN MÉG MINDIG MENNYIRE NEM TETTEM TÚL MAGAMAT <3

Őrült, megfontolatlan ötlet, ami nem hajlandó kimenni a fejemből és egyre inkább megerőszakolja kicsiny idegeim - és mindezek ellenére, vagy éppen ezért nagyon szeretem őt.
Szeretlek, amiért idézgetsz, nagyon-nagyon és őszintén, tiszta szívből szeretlek. :DD Annyira nagyon örülök, hogy így érzel és szereted ezt az egész hicimicit. (a válasz: nem, nem tudom)
Egy dagadt, hosszan kinyújtott hurrnyaut kapsz, öleléssel és puszival egybekötve, amit élőben nem mulasztok majd el átadni.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, kifejezhetetlenül. xxxx

Ps.: ajánlom, hogy írd. ÍRD.

Reyklani írta...

Ha valaki azt meri mondani nekem, hogy a fanfictin nem irodalom, akkor először véresre gyepálom, majd az orra alá dugom ezt és cápavigyorral az arcomon közlöm, hogy DE IGEN:
Amilyen hevesen tartózkodtam az egésztől és méltatlanul kezeltem, ahhoz képest, most ugyanolyan hevesen védelmezem, mert amit műveltél.... amit műveltél... hát, arra én nem találok szavakat.
Persze leírhatnám az összes idióta kis jelzőmet, de az a nagy igazság, hogy kevés lenne. Kevés és méltatlan, mert azt amit TE adtál nekem, azt én képtelen vagyok normálisan megköszönni.
Neil Gaiman és Terry Pratchett méltán büszkék lehetnek rád ezért. Szerintem ez az, ami úgy illeszkedik, simul bele az eredeti történetbe, hogy az ember lánya könnyedén elfelejti, hogy ez fic és bőszen keresi a neten a könyvet, abban a mély és megveszekedett hitben, hogy ez előzménytörténet.
Úristen te érted mit akarok kinyögni neked?
Mert én azt hiszem belekeveredtem.
Méltaltna vagyok hozzád, és gyarló és és én annyira meg akarom köszönni, hogy olvashatom!
De nem tudom.
Kérlek bocsáss meg nekem ezért és nézd el, hogy hiába érzem körülöttem örvényleni, mind a jelképes, mind az igazi tengert, hiába érzem Crowley és Azrifael elegáns könyedséggel és mélységgel leírt kapcsolatát egész egyszerűen nem tudom elmondani. Nem megy és kész.
Elvettem a szavaim, szóval most átöllelek és a nyakadba borulva zokogok mielöbbi folytatásért.

уαмι. írta...

A fanfiction kérdés nagyon, nagyon bonyolult és soha nem fogunk zöld ágra vergődni vele (csak hogy kicsit se legyen utópisztikus az elgondolás), de amíg vannak, akik szeretik, támogatják és örömüket lelik az olvasásában, addig őszintén szólva baromira nem érdekel, hogy irodalomnak tartják-e vagy sem. Amióta másfél éve irodalomelméletet tanulok, még inkább nem tud zavarni.
Amit ezzel a hozzászólással te adtál nekem, azt bizony én sem tudom egyáltalán szavakba önteni. Elképesztően megtiszteltél minden soroddal, egyáltalán nem érzem olyan kiemelkedőnek, mint amilyenné te teszed a szememben, és ezt nagyon szeretném érzékletesen megköszönni, de csődöt mondok vele. :D
Méltatlan a fenét, ezt nem szeretném még egyszer olvasni. D:
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, bármikor jöhetsz a nyakamba borulni (szeretem, amikor a nyakamba borulnak), a zokogást kevéssé tudom jól kezelni de majd simogatom a fejed és megnyugtatónak szánt szavakat suttogok a füledbe, amiről jobb, ha előzetesen nem tudsz.
Akarom mondani ezer hála és csóközön, amiért olvastál és írtál, tényleg nagyon hálás vagyok! <3 xxx

River írta...

Kellemesen andalító mesélés (ezt úgy értsd ám, hogy nem csinál az ember semmit miközben olvas, legfeljebb kapkod mindenfelé mert hirtelen nem olvas, hanem odakerül mint a narniában, csak nem a képkereten hanem a laptopon keresztül, nyikkan a hajópadló és valahonnan sirályhang, mi a fenét keresek a nyílt tengeren?!) és pont jókor adagolt fordulópontok.

Megkockáztatom, hogy ennyire sosem éreztem még előzménynek (vagy következménynek) egy GO írást sem. Ehhez jön az, hogy milyen nevetségesen könnyen lépdelsz ebben az AUban, de mit lépdelsz, lebegsz, és néha kecses akrobatikával leugrasz a vitorlakötelekről. Végül pedig az, amit Suci >lélektani kalózregény<nek nevezett és én azóta használom mert tökéletes.

Imádom a megfeszülő pillanatokat, csak az a baj, hogy túl sok van belőlük idemásolni, mert ezredek kimondatlan történetét kellene.
Mesélj róluk inkább te, mondd el a történetüket, mert istenien csinálod.

уαмι. írta...

Imádom, hogy mindig visszaadjátok az önbizalmam a téren, hogy nagy fába vágtam a fejszém ezzel a beillesztéssel. <3
A lélektani kalózregény fogalma mától mindennapi használatra jogosult, mert zseniális és pont. Felmagasztosítja ezt a kis nyüsszedéket.
Awh és awh, még mindig. Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és írtál, örülök, hogy tetszik. xxx