december 08, 2013

Pillow talk


Inzulinhegyek és flufftenger, hála Raistlinnek és a Segítsük-már-ki-yamit-ötletekkel hadműveletnek.♥
Gátlástalanul és céltalanul prezentálom hát nektek ezt a Cecilos szöszt, ahol e két drága munyi összeköltözés utáni csiszolódásának egy kis epizódját követhetitek nagy-nagy figyelemmel.
Remélem tetszeni fog.

Most meg eltűnök egy jó időre, mert az egyetem gonosz.


- Carlos? Carlos? Hahó. Carlos? Carlos.
Hosszú, csontos mutatóujj kezdi kitartóan és szaporán ostromolni az oldalát. A takaró alatt bekúszó kéz jéghideg és különleges tehetséggel találja meg a bordái közötti részt, ahol nemcsak fájdalommal jár, ha hegyes ujjak centis mélységekre fúródnak bele a bőrébe, Carlos ráadásul még csiklandós is.
Cecil ezt nem tudja. Még. Hála az égnek.
- Mrrghhhmmmmr – nyugtázza az illetéktelen behatolást egy orrhangú morgással, és belefúrja a fejét a párnájába. Jó mélyen.
- Carlos. Carrrrrlosssssss.
- Mi az? Te jó isten, Cecil, mi az? – Carlos feladja. A hátára hengeredik és vakon oldalra nyúl, hogy megkeresse a támadó kezet. Ösztönösen végigsimít a kézfejen, majd összefonja az ujjaikat. A hangja nyúzott és érdes, jelen állapotában pedig a szavak kiejtésével – és főképp definíciójuk értelmezésével – teljes mértékben hadilábon áll.
- Alszol? – kérdi Cecil felélénkülve.
- Nehezen.
- Remek! Figyelj, gondolkodtam... tudod, erről az egész kell-e-nekünk-szőnyeg-a-nappaliba-ha-úgyis-dimenziókapu-nyílik-a-padlódeszkán ügyön, mert hogy tudod, ma reggel is arra mentem ki hogy szivárog belőle valami trutyi és tök oké volt egyébként, felmostam meg minden,  az égett hús bűzét se lehetett érezni egy alapos szellőztetés után, csak aztán elkezdett valami hörögni és sikoltozni valahogy úgy, hogy HEÖÖÖÖRRRRRRGHHHH, és nagyon idegesítő volt meg biztos zavarta a szomszédokat is, szóóóval arra jutottam, hogy pusztán erkölcsi okokból...
- ...ne haragudj, félbe kell szakítanom, de megbeszélgetnénk ezt holnap reggel? Nehéz napom volt, tudod.
- Persze. Bocsáss meg. Ráérünk vele, igazad van. Majd reggel – suttogja Cecil bűntudatosan, és közelebb kúszik Carloshoz, aki a vállait átkarolva puszit nyom a homlokára. Cecil jóleső sóhajjal gubózik be a takarójukba, úgy, hogy szinte csak az orra látszódik ki. – Jó éjszakát, Carlos.
- Jó éjt.
- Remélem nem álmodsz.
- Én is. Mármint hogy te nem.
- Köszi. Akkor reggel.
- Igen.
- Jó éjt.
- Neked is.
- Szeretlek.
Carlos felnevet, és Cecil lapockáját kezdi cirógatni a jobbjával.  A választ már félálomban suttogja.
- Én is szeretlek.
Nehéz, álomittas csend hullik rájuk. A következő percek a megszokott lendületben haladnak tovább; a fejük felett zúgó helikopterek távoli moraja, a falakon fel-le kúszó fénycsóvák, a menetszéltől reszkető ablaküvegek.
Fél perc telik el.
- Csak tudod az is eszembe jutott, hogy...
- Öt, Cecil. Öt.
- Tessék?
- Öt bárányig jutottam el.
- Milyen bárányok? – kérdi Cecil ijedten, Carlos csuklójába mélyesztve a körmeit.
Carlos ezek után nyugodtan és hosszan magyarázza a bárányok szerepét a gyors és eredményes elalvásban, pontosan úgy, ahogyan kicsi korában tanították neki. Hangsúlyozza a jószágok egyenes sorba való rendezését, megemlíti az esedékes kerítést, amely mentális kihívást jelenthet és futólag kitér a számolás vizuális megjelenítésére, olyasfélére, mint egy puhán villanó számlap a gondolat sarkában.
- Ühüm – nyugtázza Cecil áhítattal, de vajmi kevés meggyőződéssel. – Szóval az jutott eszembe...
- Ne kímélj.
- A körmök.
- A mik?
- Körmök. Amik kaparásznak. A szőnyeg alatt.
- Cecil, ha rondának tartod a szőnyeget, amit választottam, akkor azt mondd. Nem fogok megharagudni, esküszöm.
- Nem! Nem. Nem. Az ízléseddel nincsen baj. Tényleg. Szeretem a szőnyeget.
- Csak.
- Csak túl kerek.
Carlos engedélyez magának pár másodperc szünetet, amit a mondat feldolgozására szán – sikertelenül. Hosszan szívja be az orrán a levegőt.
- Szóval kerek.
- Jobban szeretem a nem kerek dolgokat.
- Mi bajod a ke... oké, hagyjuk, várj, ne válaszolj. Holnap majd csinálok vele valamit, megígérem. Szétvágom vagy ilyesmi. Nem marad kerek egy napig sem. Rendben?
- Rendben – Cecil szinte dalolja a szavakat, majd közelebb hajol és arcon csókolja Carlost. – Köszönöm.
- Nincs mit. Akkor mára végeztünk? Alhatunk?
- Persze – vágja rá Cecil olyan hangsúllyal, mintha nem is értené, hogy miért kérdéses az ügy, hiszen eddig is folyamatosan volt rá lehetőségük. Másuk sem volt rá. Csak lehetőségük. Egész végig.
Carlos hosszú lélegzetvétele eközben ásításba fúl. Baljával még mindig Cecil kezét fogja; ujjainak izmai most ellazulnak és engednek a szorításon, ajkai kissé szétválnak...
Terveik azonban ismét nem egyeznek; Cecil még pár centivel közelebb araszol és szigorúan böki mellkason Carlost. Most – szabad kezek híján – az orrával.
- Miazvan.
- Nem kívántál jó éjt – háborodik fel méltatlankodva.
- Jóccak. Szertlek. Imálak. Nagyon. Mindig. – A hang szakavatatlan füleknek valószínűleg nem volna több, mint értelmetlen, zagyva kántálás. Cecil viszont elégedettnek tűnik; visszasüpped a paplan és Carlos ölelésébe, és végre valahára lehunyja a szemeit.
- Neked is.

12 megjegyzés:

Raistlin írta...

a kurva életbe °˖ ✧◝(○ ヮ ○)◜✧˖ °

szabályosan vinnyogtam olvasás közben, az arcomat a tenyerembe temettem, kifordultam a székből, és egy ponton azt hiszem, felpofoztam a szekrényemet - ez pedig a hamisítatlan és csakis a Cecilos által kiváltott reakció nálam, szóval karakterhűség A++, 10/10 would recommend, Suci's seal of approval.


Ez - Istenem, mindig ilyen, pontosan ilyen ficeket akartam olvasni ebből a fandomból mindiiííígg, és ez volt az, amit nem találtam sehol és nem tudtam megírni sem. Az az őszinte, tündéri idill, amit elkaptál, ami mentes a romantikus giccstől vagy a valószínűtlen cukormáztól; ami elhiteti velem, hogy lehetséges és hogy létezik ennyire tökéletes, megbékélt boldogság, összhang és harmónia ღ

Ez a történet vizsgaidőszak előtt és a karácsony küszöbén ésúgyáltalában is minden, amit valaha akartam, és te megalkottad és most lehúzhatom a fic-bakancslistámról és zokoghatnékom van a gyönyörtől mert

Nem tudom hány bekezdés óta próbálkozom de nem megy nem tudom elmondani - felmelengette a lelkemet és a szívemet és azt hiszem pár pillanatra el tudtam neked, nekik hinni mindent de mindent a világon. Köszönöm.

уαмι. írta...

Édesem, drágám, egyetlen Sucellám, én most rögtön kimegyek hozzád, szőnyegbe tekerlek, hazahozlak, kicsomagollak és nem engedlek el innen soha többet, mert
eööööeeeeehöörrrrrrrrr
szóval kurvára hálás vagyok. De úgy nagyon.
Kezdődik azzal, hogy nélküled nem született volna meg, folytatódik azzal, hogy ilyen hamar rávetetted magad és végződik azzal, hogy ilyen tündéri kommentet hagytál utána.

Nem bírok értelmesen reagálni erre. Nem megy. Teljesen oda meg vissza vagyok, aztán megint odavagyok és megint visszajövök. ♥

Imádás van a tízahuszadikon.
Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm! xxx

Reyklani írta...

Oké kislány, ne sírj. Vegyél levegőt. Tudod, hogy kell, kimondhatatlanul sokszor csináltad már. Kinyitod a szád... drágám ez szivárvány volt. Cukorkafelhőkkel. Ezt nem akartam tudni.
Essünk neki még egyszer. Tehát beszív... Hogyezmilyenédespihipuhinyuszipusziésharmóniátólzsongóromatikusságvolt!!!
Rendben, ezt nemcsak az író, de egész Magyarország hallotta. Óh már megint fulladozól. Tudom, hogy tetszett, én is oda meg vissza vagyok, mert Cecilos, meg Night Vale, meg Cecilos, meg fluff, meg Cecilos...
Áh hozok egy oxigénpalackot.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.i: Bocs a kuszaságért, de tényleg ezen a szinten vagyok. És élvezem, hogy odalöktél.

уαмι. írta...

Jajjj Éva.♥ Nagyon szeretem a kuszaságaidat, mert onnan tudom, hogy elértem a kellő hatást a szösszenettel.
Most mindenkinek kell a Cecilos fluff, mint életbiztosítás Night Vale közepén, szóval úgy gondoltam egye fene, szakítok valami rövidke, édes dologra egy kis időt, még akkor is, ha nem volna rá sok lehetőségem.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az olvasást és a véleményedet is! xxx

Mitsuki írta...

Most következett be az a pillanat, mikor az egyem a szíved szópárosítása sem lehet eléggé kifejező.

~˙~.~˙~.~

Ha megkérdeznék, mi a harmónia, ők.
Egymásba kulcsolódó ujjak, melyek tökéletesen összeillenek. Elkapott pillantások, ellentétes jellemek, mégis olyan kellemes összhangzat, amit az égi szimfóniák is irigykedve lesnek.

"A hang szakavatatlan füleknek valószínűleg nem volna több, mint értelmetlen, zagyva kántálás. Cecil viszont elégedettnek tűnik;"

Ha megkérdeznék mi a megértés, ők.
A másik apró kis bohózataiba beletörődni, beleveszni, beleszeretni. Adni és adni és még többet adni, hogy aztán omolva, halkan és finoman kapd vissza, körbeölelve, lassú szavakkal és biztonsággal. Tudva, hogy valaki mindig ott lesz, akinek elsuttoghatja Night Vale rejtett csillagrendszerét.

"Cecil szinte dalolja a szavakat, majd közelebb hajol és arcon csókolja Carlost."

Ha megkérdeznék, mi a bátorság, ők.
Mernek boldogok lenni, szabadok lenni, egy kicsit elveszni a saját kis univerzumukban. Csak ketten, együtt, örökre. Kívül hagyva az előítéleteket, a félelmet, a haragot, a negatív aurát, talán a helikopterek sem lelnének rájuk. Amíg ott vannak egymásnak, nem éri őket baj.

"A következő percek a megszokott lendületben haladnak tovább; a fejük felett zúgó helikopterek távoli moraja, a falakon fel-le kúszó fénycsóvák, a menetszéltől reszkető ablaküvegek."

Ha megkérdezed mi az önzetlenség, ők.
Teljes szívvel, lélekkel, testtel és megindító odaadással figyelni a másik minden rezdülését, hallani ki nem mondott szavát, érteni az elrejtett gondolatait, megszerezni neki az álmait, s elvégezni helyette, ami nem szükségszerű. Akkor is a szépet látni, mikor fáradt vagy, akkor is a jót hallani, mikor már reménytelen.
S ha szögletes világot szeretnék az íves helyett...

"Nem marad kerek egy napig sem. Rendben?"

~˙~.~˙~.~

Ui.: Ma reggel láttam egy szép szivárványt. Esett, de ez ott ragyogott az egész Duna felett. Egy apró csepp szépség.
Aztán bevánszorogtam az élményteljes zh-kra, koptatva a padot, és azt hittem a mai nap már reménytelen.

Már nem az.

Köszönöm szépen ezt a lágyan eső érintést, ezt a napsugárból font gyönyört.

Csoda és szép. Csodaszép.

D.L.L. írta...

Tegnapra ígértem magam, megkésve bár de törve nem...
Végignézve az eddigi hozzászólásokat, szerintem te is látod, hogy milyen hatása is van ennek a gyönyörűségnek itten, szóval most én is csatlakozom a random szeretetrohamot kapó és szivárványt hányó egyének körébe.
Ennek most első hallásra nem sok értelme lesz, de azt hiszem, ugyanazért vagyok oda ezért a párosért, mint a háborús romantikáért úgy általában: jöjjön akármekkora szörnyűség, a szerelem akkor is jelen van, és igenis meg lehet találni a boldogságot a legreménytelenebb időkben/helyzetekben is. És Cecil és Carlos tudja ezt. Basszus, ott élnek a fényló felhők, kámzsás alakok és a Rádióvezetőéség között, mellékelve némi szőnyeg alatt kaparászó kézzel, és erre fogják magukat és szeretik egymást, és boldogok. Te meg megírod. Méghozzá úgy, hogyha ezt az összes létező fan elolvasná, akkorát sikítanának egyszerre, hogy Night Vale-ben is meghallanák. Mert édes volt, mert szivárványos volt, mert Cecil volt, mert Carlos volt, mert Night Vale volt. Mert Te voltál, és ezért all hail you, mert minden fandom minden rajongójának a lelkének kell egyszer egy ilyen.

Tinuviel írta...

Olvasás után percekig csak boldogan mosolyogtam mindenre és mindenkire...majd újraolvastam a történetet...és így már meg sem próbálok értelmesen gondolkodni. *.*

уαмι. írta...

Mindig nagy örömmel és boldogsággal tölt el, ha látom, hogy ilyen gondolatok lejegyzésére ihlettelek és mindig mérhetetlenül zavarba jövök tőle, de az már mellékes, inkább csak elveszem abban a nagyon is fennkölt érzésben, hogy FAHK YEAH, és sikerült!
(A kiemelt részletek sokkal epicebbnek hatnak a hozzátoldásaiddal, mint valójában, ez medzsik.)

Az a szivárvány nagyon kis édes volt, és egy nagyon kicsit feldobta mindenki hétfő reggelét - ami aztán mélyrepülésbe kezdett, de sebaj, mert legalább a te napod nem lett reménytelen, és ezért már megérte minden. ;)

Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, mindig, és kitartást az elkövetkező időszakban. Lélekben veled leszek. Már amikor én is élek. xxx

уαмι. írta...

Ó, tegnap vagy ma, mit sem számít - az idő relatív és egyébként az órák meg nem igaziak, szóval lényegtelen.
Ezért éri meg fluffot írni, komolyan. Ezért a tömény szeretethullámért, ami ilyenkor toronymagas hullámokkal terít be, én meg végre valahára élvezem, ha fuldoklom valamiben per valamiért.
Ebben a kulcsfontosságú momentumban van talán minden igazán elsöprő cukorfaktora a Cecilosnak; a kegyetlenül abszurd és nyomasztó környezetbe teszed őket, és mit csinálnak? Kurvára túlélnek és szerelembe esnek, a jellemfejlődésüket pedig gyakorlatilag csak és kizárólag annak köszönhetik, hogy ott vannak egymásnak és folyamatos, elemi hatással vannak a másikra.
A karakterhűség kiemeléséért külön baromi hálás tudok lenni, mert baaasszamegdeféltem, hogy Cecillel totálisan mellémegyek. :/ (Carlosszal még könnyebb dolga van az embernek, azért szabadabb kezet kap bár tőle is rettegek általában.)
All hail you, kérlek, mert fantasztikusan feldobtad az estémet és minden hálám a tied, tessék-tessék, vidd csak! Nagyon szépen köszönöm. Tényleg. Nagyon. xxx

уαмι. írta...

Hát kérlek kedvesem, ez nálam is így van, csak én nem a ficet olvastam, hanem a kritikádat. :3
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, örülök, hogy ilyen hatást sikerült elérnem. xxx

Mitsuki írta...

(Nem is epicebbek, meg semmi medzsik, te vagy ilyen gondolatébresztő. Tükröt tartok eléd. Ha ez varázslat, akkor a magácskáé, kisasszony.)

уαмι. írta...

*speechless yami is speechless*
Kétoldalú az a tükör, kedvesem.