december 29, 2013

Threw Our Hearts Into The Sea III.

Készült egy teljes mix a regénynek, ami itt meghallgatható. ;)

Na kinek vannak egy hónapos csúszásai? Na kinek? Most meg kiszúrja a szemeteket egy gyenge fejezettel.
A következő menőbb lesz, tényleg.
Ezt most Azi cseszte el, aki önálló életre kelt és összekuszálta az egész cselekményt. Köszönjétek neki.


H a j ó n a p l ó
Dátum: 1692. június 5.
Helymeghatározás: Crooked Island közvetlen közelében
Sebesség: tizennyolc csomó
Időviszonyok: engedelmével, bassza meg magát

Azirafael éber álomból ocsúdik fel. Nem emlékszik, hogy elbóbiskolt volna és hosszú perceken át azt sem érti, hol van és mit keres itt. Amikor körbetekint, hordókat, kampókra lógatott húsokat és üvegekben polcokra sorakoztatott fűszereket lát. Lassan térnek vissza az emlékei; a Crowleyval való vita, a gyors menekülés, a magányra és nyugalomra szomjazó rejtőzködés, az sanyargató önvád.
A torka összeszorul, nyelve száraz taplóként tapad a szájpadlására. Bűntudat vagy talán csalódás: nem tudná megmondani, pontosan melyik érzés is dobol most a mellkasában valami pogány, egyre erősödő dallamot követve.
Lassan, óvatosan tápászkodik fel, mintha attól tartana, menten összeesik és kikukucskál az ajtón.
Senkivel sem találkozik a szűk folyosón, a hálótermekben viszont néhányan ébredeznek. Azirafael olyan gyorsan suhan el mellettük, hogy a legénység alig veszi észre a jelenlétét, ő már a korhadó lépcső tetején lapul és a csapóajtóval küzd.
Nem kapja el Moore pillantását; élét a tarkóján érzi, a méltató szavakat elnyeli az az áldott zsivaj.
Nem akarja hallani.
Amikor kimászik a fedélzetre, szinte beleharap a sós párába, mintha nedves törülközőt borítanának az arcára. A tengerpermet cseppekben ragad meg a hajában és a szemüvege lencséjén és Azirafael elméje mintha egyszerre kitisztulna; hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel bukik alá a pillanatban. A hajnal rózsaszínes-narancssárga igazgyöngy a tengerív kagylójába zárva, fénye táncot jár lehunyt szemhéjain.
Nem tudja megmondani pontosan, meddig áll ott szoborszerű mozdulatlanságában. Lehet ez egy perc, vagy akár egy óra. Csak a morajló, talpai alatt kavargó tenger hangját hallgatja, a sirályok dalát, a kabátját tépázó szelet. Minden vad, szabad és hihetetlenül megnyugtató. Dallamot fedez fel benne – csitító, ütemes dallamot, amelyhez légzését igazíthatja és amely a hajópadló egyenletes mozgásával együtt valósággal elringatja.
Gondolatai fehérek és tiszták. Üres lapok, üres oldalak, üres kötetek. Csak egy pillanatra... egyetlen pillanatra... mert ami nyugalom, az boldogság, ami pedig boldogság, az...
Fémszag.
Fekete tincsek.
Félmosoly.
Az ezüst melege.
Bormámor, karcsú derék, egyenes orr és nevető tekintet, szarkalábak, szikár alak és rövid ölelés, szoros ölelés, ziháló szívek és egy pillanatnyi dermedt csend, vihar előtti és reszketeg...
Azirafael levegő után kap, gyomrába jeges vassal mar a felismerés.
Szerelem.



Crowley szinte azonnal felpattan, amikor észreveszi, hogy hajnalodik. Gyorsan végigpillant magán (a megjelenése kifogástalan, mint mindig), tapogatva konstatálja, hogy pisztolya és kardja a helyén van, majd sietős léptekkel átszeli a szobát és feltépi az ajtót.
Meg kell találnia Azirafaelt.
Nem.
Meg akarja találni Azirafaelt, és meg kell kérdeznie tőle, hogy tulajdonképpen miért is jött. Tudni akarja, hogy miért hazudott, hogy hogy volt képes arra, hogy hazudjon és kiváltképpen hogy neki hazudjon; tudni akarja, mennyire teszi a saját akaratából és mióta ártja bele magát ehhez hasonlatosan nagy és fontos döntésekbe.
Tudni akarja, hogy mit érez iránta. Mióta. Miért. Hogyan és mennyire.
Azirafael alig három méterre ál tőle, a fedélközt és a fedélzetet elvásztó csapóajtó mellett áll, behunyt szemekkel, felszegett fejjel. Gyanútlanul. Ártatlanul. Crowley megtorpan.
Nem tudná megmondani, meddig nézte őt; Azirafael izmai mozdulatlanok, csak puhán dülöngél, mint búzakalász a szélben. Ajkai kissé szétnyílnak, szemüvege hátracsúszik, vállai csapottak, dereka egyenes, a tincsei csapzottak a párától, az orcája maszatos, kölcsönruháiból dohszag árad és mégis – mégis most a leggyönyörűbb.
Crowley elveszik a látványában és bármit megadna, hogy elveszhessen az érzésében. Szaporán kalapáló szívvel lép közelebb. Ha úgy akarja, némán mögé állhat. Átölelhetné, a nyakába fúrhatná a fejét. Csókokat lehelhetne az állára, az arcára, a szájára – eltakarhatná a szemét, hogy csak az érintésére figyeljen. Közelebb vonhatná, a testéhez simíthatná, lángra kaphatnának együtt, elkárhozhatnának, megdicsőülhetnének.
Nem kellene folyamatosan feszengnie. Nem kellene folyamatosan visszakoznia. Hagyhatja magát elsodorni Azirafael által, a mindene által, amely vadabb és kiszámíthatatlanabb, mint a szeszélyes tengermélység.
Akarja, mint még soha mást.
És gyűlöli magát azért, hogy gyávaságból semmit sem tesz.
Azirafael ekkor levegő után kap. A pillanat megtörik. Crowley megköszörüli a torkát és szánt szándékkal hangosan kopogó csizmákon lép mellé.
- Hahó.
Az angyal álmosan nyitja ki a szemét és az arca egy pillanatra felragyog, amikor meglátja Crowleyt. Halványan, de jól láthatóan elpirul.
- Szia.
- Nem jöttél vissza este – szól Crowley színlelt nyugalommal. – Hol voltál?
- Ó. A kamrában. Leltározni indultam, és... nos, ott ragadtam. Azt hiszem, elaludtam.
- Csak hiszed?
- Mm... Nem tudnám megmondani – a homlokára csúsztatja a balját. –Teljesen elveszítettem az időérzékemet.
Crowley megfogja a kezét és maga felé húzza. Azirafael hagyja magát, vagy csak nem érti a jeleket; ezt soha nem fogja megtudni. Közelebb vonja, szabad kezének ujjait az orcájára simítja. A bőr forró az érintése alatt.
- Most már rendben vagy? – kérdi halkan.
- Azt hiszem. És te?
- Hm?
- Nem nézel ki túl jól. Mármint... a karikák a szemed alatt... – Mutatóujját végighúzza a duzzadt táskákon. Csak akkor veszi észre magát, amikor Crowley tekintete ellágyul; az ujjak ijedten húzódnak vissza, érintésük helyén dermedt hideg marad, választ adó hangja megcsuklik. – Nem láttam rajtad ilyeneket már vagy négyszáz éve.
- Semmiség. – A vigyora mű és kényszerű. – Kicsit nagy a hajtás mostanában. Tudod, az ütközet meg a javítómunkálatok meg... de megoldom.
- Miért nem használsz többet az adottságaidból? Egyszerűbb volna.
Crowley megrázza a fejét és elengedi Azirafaelt, aki kicsit kótyagosan lép egyet hátra, hogy megtartsa a pár lépés biztonságos távolságot. Kissé úgy mered Crowleyra, mintha csak most venné észre, hogy ott van.
- Megfogadtam, hogy a hajón itteni szabályok szerint játszom... többé-kevésbé. A kalóztörvények elég szépek anélkül is, hogy hozzájuk nyúltam volna, szóval úgy éreztem, megérdemlik a tiszteletet.
Azirafael valamiért derűsen mosolyogni kezd a szavak hallatán. Crowley szinte öntudatlanul viszonozza, miközben fejét kissé megrázva kérdi:
- Mi az?
- Csak... jó hallani, hogy tisztelsz valamit, ami nem teljesen romlott.
- Jó hallani, hogy örülsz valaminek, ami teljesen illegális.
- Mintha változnának az idők – motyogja és oldalra pillant. Sokáig szegezi a pillantását a hajópadlóra, mielőtt nagy levegőt vesz és belevág: - Crowley, én... – Ennél tovább nem jut. A szavai elapadnak, és hiába keresi őket, nem tudja tovább fűzni a gondolatot. Nem képes kimondani. – Ah. Csak tudod annyira...
- Mit?
Azirafael összeszorítja az ajkait és nem néz fel. Kezeivel a derekára kötött övvel matat, mintha nem tudná, mihez kezdhetne velük. Frusztráltan, nyugtalanul kaparja a bőrszíjat és ideges ritmust kopog a fémen.
- Gyerünk, ki vele.
- Bocsáss meg. – Azirafael hangja mély, rekedt és erőtlen. – Tényleg.
A vállai egyszerre reszketni kezdenek; Crowley nagyot nyel és biztatóan simítja rájuk a kezét. Szinte öntudatlanul markol a kabátba, erősebben, mint ahogyan korábban tervezte; az anyag ropogva gyűrődik az ujjai közt.
- Hé, nyugalom. Ez most az, amit mondani akarsz, vagy azért szabadkozol, mert azt elhallgatod?
Nem kap választ a kérdésére. A beszélgetés ezen pontján Azirafael kiszabadítja magát és szó nélkül, Crowleyt megkerülve elsiet a kajüt felé.
Hiába kiált utána. Hiába követné.
Azirafael alig csapja be maga mögött az ajtót, amikor Crowley mellett mozgás támad és ő felsóhajt. A csapóajtót felemelve Moore mászik ki a fedélközből és kicsit döbbenten biccent Crowley felé, amikor meglátja. Nem számít arra, hogy a kapitánya már ilyen korai órákban kint sétáljon, amikor még a köd is alig szállt fel.
- Reggel’.
Crowley kimérten visszabólint.
- Minek köszönhetem korai társaságát, kapitány?
- Nem bírtam ki a pestises képed látványa nélkül. Mi másnak?
- Látom még nem békültek ki Fellel. Tollait tépi a turbékoló galambpár, mielőtt még egyáltalán összemelegedne? Már az ágyába se mászik be, mi?
Crowleynak minden lélekerejére szüksége van ahhoz, hogy visszanyelje a válaszát. Hosszan szívja be a levegőt, mielőtt önhatalmúlag berekesztené a társalgás jelenlegi témáját.
Nyugodt szóval tereli egészen más mederbe a beszélgetést; a parancsok kiosztása és a teendők megvitatása mellett azonban újra és újra elkalandozik a tekintete.
A kajüt ajtaja hosszú órákig zárva marad.
Észre sem veszi, hogy Moore derűs némasággal adózik neki.


- Készüljetek.
Crowley a felépítmény korlátjába kapaszkodik. Szigorú vonású arca észak felé néz; messze a horizonton vékony, jól kivehető szürke csík kígyózik végig, felette dühösen kavargó, sötétszín felhők közelednek.
- Vincent, hogy állunk? – süvölt le az ácsnak, aki éppen ekkor szeli át a fedélzet. Sietős lépteit meghosszabbítva, több lépcsőfokot átugorva érkezik meg Crowley mellé. Zihálva kapkodja a levegőt, tüdeje egészségtelenül sípol.
- Rosszul – krákogja és színtelen nyelvét kidugva vicsorog.
- Az ütközetben nem ért minket jelentős kár – veti ellen Crowley. Megárndulnak az ujjai. – Mi történt?
- A hajótestet... zabálják. Felfalják a kurva bogarak. Szúkok, vagy mik. Most vettem észre, az orrvitorla... az orrvitorla tartógerendája szét fog repedni, ahogy erősödik a szél és lelassulunk. Nem fogjuk tudni kikerülni. Ha tovább tartjuk az irányt és tizenhat csomóval haladunk, akko’ a közepébe’ leszünk...
- Basszameg. – Crowley nagyot csap a korlátra. Alsó ajkába harap és nem néz Vincentre, aki összerezzen és elharapja a mondatot. – Basszameg!
A gondolatai gyorsan pörögnek, gyorsabban, mint hogy igazán átfuthatná őket. A sloop legnagyobb előnye most fogyatékosságukká válik; a könnyű hajótestet a legkisebb sérülés hatására is jelentős mértékben veszít a sebességéből, a tomboló vihar pedig úgy bánhat vele, mint egy egyszerű csónakkal. Kiszolgáltatottak lesznek, védtelenek és elképzelhetetlenül gyengék. Vincent egy barom, de ebben az egyben igaza van – a vihar centrumába fognak kerülni és nem tehetnek ellene semmit.
Meg fogja tépázni őket, és rohadtul hálát adhatnak valakinek, ha nem döglenek meg mind. Óráik lehettek hátra, jelenleg ugyanis több mérföld választja el őket, még az is lehet, hogy éjszakába nyúlik majd a küzdelmük.
Egy esetben. Természetesen. Már ha nem segít bele.
Crowley tanácstalanul szegi le a fejét. Egyrészt mindig is képes volt tartani magát attól, hogy közbevatkozzon; most viszont minden más.
Azirafael.
Hogy is mondtad pár órája? „Mintha változnának az idők.” Hülye. Hagynád, hogy meghaljanak? Hagynád, hogy elnyelje őket a tenger? Kalóznépség, akasztófára való barom mind. Mit tennél? Mit fogsz tenni? Eltűnsz a viharban, vagy talán...
Crowley keze öntudatlanul a zsebébe csúszik – ujjai papírba ütköznek. Végigsimít a nyitott borítékon, szórakozottan kapargatja le róla a viaszt.
Eltűnsz a viharban, vagy talán...
- Crowley.
Azirafael hangtalanul ért melléjük és most megszólal, puhán, halkan, határozottan. Az ács csak egy pillantásra méltatja, Crowley kérdőn pillant rá.
- Egen?
- Beszélnem kell veled.
- A kapitány most éppen elfoglalt – affektál Vincent, kifigurázva Azirafael modorát. Kettejük közé lép, sárga fogai elővillannak papírvékony ajkai közül. – Ha beszélni akarsz vele, várjad ki a sorodat, jó’ van? Menjél addig másfelé... ringyó – teszi hozzá alig hallhatóan.
A következő pillanatban fejjel lefelé lóg a felépítmény korlátján túl, a nyílt víz felett. Egyre liluló fejjel, rekedten ordítva szitkozódik és ígér és könyörög, lábai kétségbeesetten kalimpálnak, zsebeiből hullanak az aranyak, kések és szögek, melyeket mohón nyel az alant csattogó tenger.
Crowley vigyora remeg a visszafojtott indulattól, de a hangja simulékonyan és nyugodtan szól; ez a hűvös gyűlölet fenyegetőbb, mint bármely emelt hangú káromlás. Felemelt kezével sorompót állít a riadtan ugró Azirafael és az ács közé.
- Vondd vissza a mocskos szavaid abba a trágyadomb pofádba, Vincent. Először szépen kérlek erre.
- Visszavonom! Visszavonom én, nem gondó’tam komolyan, ne tessen cápák elé vetni nagyon kérem, kérem szépen kapitányom, visszavonok én mindent, a jó öreg Vincent csak tréfá’t!
- Nem vagy túl meggyőző – szól Crowley tettetett sajnálkozással. Nagyot ránt Vincent bokáján, aki újra ordítani kezd, mintha elevenen nyúznák.
A hangzavarra egyre többen figyelnek fel; a vitorlákon megjelennek a közönség első tagjai, míg mások a felépítmény alján, sőt, a lépcsőkön gyülekeznek. Némelyekből röhögés szakad fel, mások viszont – és ők vannak jelentősen nagyobb számban – döbbenettel vegyes félelemmel pislognak a jelenetre.
Egyvalaki arcára ül csak ki sztoikus undor; a rezzenéstelen vonások pofátlanul szenvtelenek, a szemek szinte pislogás nélkül tapadnak a bokát markoló kézre.
Moore a lépcső tetején áll, a korlátnak dől és nem szól semmit.
- Crowley, ne tedd ezt.
- Te most fogd be.
- Kérem, kérem szépen, nagyon szépen kérem kapitányom, kérem ne öljön meg, kérem... – Vincent ekkor már bőg.
Könnyei végigperegnek a halántékán és összetapasztják vékony szálú, patkányszínű haját, az orra csöpög, a nyál lefolyik a torkán amitől köhögni és fuldokolni kezd, de továbbra ordít; egyre kétségbeesettebb, egyre szánalmasabb, egyre hangosabb.
- Crowley!
- Elég. Elegem volt belőled. Undorító, mocskos féreg vagy, a legénységem selejtje. Nem érdemled meg a könyörületem, nem érdemled az irgalmam, nem érdemelsz megbocsátást, hallod, Vincent?! Könyörögsz, mint egy gyönge gyerek, rosszindulatú, behízelgő, ostoba... az ilyesféléket nem tűröm meg. Nem tűröm, megértetted?!
- Kérem...
- Kérlek!
- Nem.
Crowley elengedi az ácsot.
A mozdulatlanság egy pillanatig tart, akár a visszafojtott lélegzet, amely minden jelenlévő torkában megakad.
Azirafael ekkor veti át magát a korláton.
...talán saját harcoddá fogadod?


- Mi a francot gondoltál?!
- Meghalt volna.
- Nem mondod, angyal, azt hittem, azért hajítom a kibaszott tenger kibaszott mélyére, hogy életben maradjon!
- Crowley...
- Mégis hányszor tervezed még, hogy keresztbe teszel nekem? Ha?! Megjelensz itt a méltató tekinteteddel meg a kék kabátoddal meg-meg-meg a kötelességtudó lelkületeddel és minden egyes jóakaró istenverte mozdulatoddal közelebb löksz a határaimhoz, már gyakorlatilag nem feszegetem őket hanem átszakítom, és tudod miért? Tudod? Miattad. Mert idejössz, ide az én világomba, mert ez most az én valóságom, ez most rohadtul az enyém és szépen, tudatosan összetöröd az egészet!
Crowley elhallgat, amíg levegőt vesz és nem folytatja tovább. Nagyot nyel; nem néz Azirafael szemébe.
- Végeztél? – kérdi Azirafael nyugodtan. A hozzáállása hatására ismét felgyúl Crowleyban a harag, de egy rövid bólintással elnyomja. Tudja, hogy semmi értelme újra nekitámadni.
Azirafael nem is sejti, hogy elbeszélnek egymás mellett.
Azirafael nem is sejti, hogy már rég nem Vincentről van szó.
- Sajnálom, hogy így érzed. Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, tényleg...
- Ja.
- De amit tettél, azt nem nézhettem végig tétlenül. Vincent ártatlan.
- Ártatlanul köpött le és lökött el, miután megmentetted az életét és köszönetképpen még egyszer leszajházott.
Azirafael elpirul, de nem tágít; továbbra is eltökélten keresi Crowley pillantását. Összehúzza magán a pokrócot, amivel jelenleg pőreségét takarja; a ruháit ugyanis azonnal levetették vele és most a tűz felett lógnak. Csöpög belőlük a tengervíz, szépen ütemesen, csöpp-csöpp-csöpp.
A monoton ismétlődés idegtépővé válik.
- Csak azt mondom, hogy egy emberéletet kioltani túlzás, és nem is a te dolgod. Túl messzire mentél.
- Határok? Lökdösés? Rémlik?
- Őszintén nem gondolom azt, hogy az én hibám volna. – Azirafael hangjába sértett felhang simul, pisze orrát ráncolja. Crowley elkapja a mozdulatot és ellágyul; most ő az, aki tiszta fejjel, puhán szólva képes továbbfűzni a beszélgetést.
- Nem miattad tettem. Hanem érted. Csak... fognád fel végre, rendben? Komolyan.
Azirafael nem válaszol. Most rajta a sor, hogy elkerülje Crowley tekintetét és inkább összeszorított szájjal, lesütött szemekkel némaságba burkolózzon. Apró mozdulatokkal, de határozottan rázza a fejét.
Van ebben valami rémisztő, valami veszélyes, valami bizonytalan.
Ő nem erre teremtetett.
Mintha csak segítségül szegődött volna a nyomukba, hirtelenjében felsüvölt az ég. A kajüt apró ablakán élesen süt be a villám hirtelen fénye, a falakon túli világ beborul és dühödten, lázongva morajlik. Crowley összerezzen; az Azirafaellel való vitájának hevében teljesen megfeledkezett a közelgő viharról és az orrvitorláról.
A tekintetük összevillan.
- Menned kell – súgja Azirafael kissé rekedten, fejével a fedélzet felé bök. – Szükségük van rád.
Crowley beleegyezőn bólint, ám közel sem nyugodott meg. Elég egy újabb pillanat, amelyben nincs ideje átgondolni a döntéseit; elég egy mozdulat, elhamarkodott, feszélyezett – a következő pillanatban a zsebébe nyúl, belemarkol a levélbe és Azirafael elé csapja.
Mozdulatainak visszhangot fest a dörgés.
Elég ideig marad a kabinban, hogy elkapja az arckifejezést, amelyet várt. Fájdalomtól torz és pillanatnyi, csak átsuhan a szelíd vonásokon. Azirafael homályos, végtelenül üres tekintete kíséri ki az ajtón, melyet nem röstell teljes erőből becsapni maga után.
- Erről még rohadtul beszélni fogunk.
Csak reméli, hogy az arcába csapó zápor átmossa majd az emlékeit.


Azirafael elkerüli a mellette heverő levelet; rá sem pillant, mintha minden egyes bűne és átka öltött volna testet egy szerencsétlen, elárvult pergamen képében.
A hajótest megemelkedik és hirtelen süllyed le; a hullámok vad, szeszélyes táncot járnak és játszanak a fa vázzal, mint szélvihar a megsárgult levelekkel. Azirafaelt elfogja a hányinger, a kiszolgáltatottság és a csalódás érzése.
Dühös is lehetne – dühös akar lenni, hogy kire, azt még maga sem tudja. Tombolhatna benne a harag Crowley iránt, amiért nem képes megoldani a saját problémáit, amelyekben Azirafael csak közvetetten lehet érdekelt; tombolhatna maga miatt, hiszen bárhogyan nézi az események egyre őrültebben kavargó folyamát, a bűnös nem más, mint ő maga és nem segít azzal, hogy kivonja magát a felelősség alól.
És ez az, amit igazán gyűlöli beismerni. Azáltal, hogy a mennyek szabályai szerint kell előrehaladnia, saját maga ellen vét, ez tagadhatatlan; a szabad akarat illúzióját még évezredekkel ezelőtt elvetette. Veszélyes gondolatai támadnak, amikor magára marad – tisztátlanok, szabadok, őrültek és ő képtelen megszokni, képtelen elfogadni, mert nem érzi az ölelésüket, a nyugtatásukat.
Minden, amit adhatnak neki, az a rettegés.
A vad, zabolátlan rettegés amely most jegesen kúszik a mellkasába, tanyát ver a következő percekre s nincs, mi elcsitítsa. A kajüt ablakát egyre vadabbul ostromolja a vihar – a kintről beszökkenő hideg és esőpermet meggyőzi őt, hogy az ítéletidő miatt fázik.
Erről még rohadtul beszélni fogunk.
Ó, egek. Még mindig képtelen elviselni.
Most reszketeg léptei alatt ropog a tölgyfa. Óvatos mozgása részeges botladozássá válik, ahogy megpróbál elérni a kandallóig; szinte minden nálánál biztosabban a padlóhoz tapadó pontban meg kell kapaszkodnia: a nehéz asztalban, a vas gyertyatartókban, a szekrény oldalában.
Ő nem tett ígéretet arra, hogy a halandók képességeivel boldogul. Kezét nyugodt szívvel teheti a néhol még nedves ruhákra és egy gondolattal megszáríthatja őket.
Már mindent magára kap, amikor rádöbben, hogy tulajdonképpen a tomboló viharba készül kimenni. Újabb okot ad magának, amiért átkozhatja a fejét; mielőtt viszont visszasüllyedne a lelkét kitartóan mardosó depresszióba, odakintről meghall valamit, ami megdermeszti a tagjait.
A süvöltő szélbe emberi hangok keverednek. Halkan, távolról szól felé a gyász sikolya, az üvöltött parancsok, a szitokszavak, testek csobbanó zuhanása, de most...
Most valami más is vegyül bele. Egy dallam. Énekszó.
Azirafael a kajüt ajtajához siet és feltépi; gondolkodás nélkül rohan ki a fedélzetre. Szinte azonnal megcsúszik a nedves fán, az oldalára zuhan és beveri a fejét. A szemüvege félrecsúszik, s a következő pillanatban, amikor felvetett fején ostorként csattan egy elszabadult hajókötél, messzire repül. Az égő fájdalmat szinte azonmód csökkenti hűvös zápor; alig egy perce jött ki, és máris csurom vizes.
Valaki megragadja a karját és a fülébe üvölt – ő egy szót sem ért belőle, de megérti a tettek üzenetét. A főárbochoz lökik, határozott de óvatos mozdulatokkal, kezébe rövid pengéjű kést nyomnak, melyet azonnal a fába vág és belé kapaszkodik.
Most újra hallja.
Levegő után kapkodva, az esővizet köpve keresi a hang forrását; pillantása kószán és irányítatlanul téved az árboc tetejére és a látvány lélegzetét veszi.
Crowley egy kézzel kapaszkodik a kosárba és fél lábbal a vitorla tetejébe, a kezében kivont kard és a szemei élesebb villámokat szórnak, mint amilyenekre az égbolt valaha képes volna.
Teli torokból, ordítva énekel, hangja tűzvészként küzd a viharral. Egyre erősödő, sosem remeg, csontig maróan tiszta. Lüktető dallamára megtorpan az idő – a fedélzeten maradt maroknyi kalóz egy pillanatra megáll, mintha sóbálvánnyá dermedtek volna, majd szinte egyazon időben, visszhangokként csatlakoznak Crowleyhoz.
Húsz hang egyesül, együtt reszket, együtt remél, együtt hisz.
A legénység újjászületett erővel veszi fel a harcot a reménytelennel, Crowley hirtelen levigyorog Azirafaelre és Azirafael...
Azirafael torkát keserves sírás kaparja.

12 megjegyzés:

Raistlin írta...

*kinyitja a száját*
*becsukja*
*ki*
*be*
*pogány dalra fakad*

Bevallom őszintén, mielőtt elolvastam volna az utolsó bekezdést, a következő szónoklatot terveztem:
- a fanfic-regények örök hátránya hogy születés közben látjuk őket, és így a nagyon is szükséges (!!!;4!!) átvezetőfejezeteket üresnek érezhetjük, pedig normál esetben csak falnánk a soraikat és lapoznánk tovább és tovább
- de ha ez átvezető fejezet akkor kurva jól álcázod mert egyáltalán nem érzem a fillert, még mindig ott van az a törékeny lélekábrázolás és minden elvétett gesztus és elfojtott szó és
- az UST megdicsőülése és mennybe menetele és színeváltozása

aztán az utolsó bekezdés
yami ez erősebb mint a rum töményen
ez erősebb mint egy tengeri vihar

crowley ÉNEKEL és a legénység és a dal és annyira magától érthetődő, annyira így van, annyira eleven hogy az lenyűgöző és röhejes és a legszívesebben éljeneznék vagy zokognék együtt azirafaellel mert

kevés írás éri ezt el, hiszen kifejezetten kívülről szeretem látni őket, de most én is ott álltam a fedélzeten, a sós habok mosták a lábamat és reménytelenül és örökre szerelmes voltam Crowleyba egy pillanatra aki pusztítóbb és gyönyörűbb és öregebb volt az óceánoknál és

whoa

whoa.

River írta...

*megfogja az ollót*
*levágja a haját*
*magára ránt egy pár csizmát*

Helló kapitány, megjö—meggyüttem.

Sokszor szerettem már bele kalózos történetbe, nagyjából mindegyikbe, ami szembeúszott velem, de sosem ennyiszer egymás után, mint a te regényedbe. Még mindig, megdöbbentően pontos az ábrázolásuk- külön kiemelés Crowleyért, nem tudom, ki hogy van vele, én hajlamosan elsunnyogom magamban, hogy démon. Nem mindig jófej. És bőven képes a vízbe hajítani egy embert. Eheh.

Szép a finoman, de fokozatosan növekvő feszültség, de még szebbek a gyöngyházba burkolt, finoman puhasággal színezett leírások.
Ja.
Meg a DAL. Az a keserédes kalóznóta, amitől csak nevetni lehet tehetetlenségedben, annyira erős és annyira Crowley hangja felvételre rögzítve, mikor kapták el, mikor énekelte fel EZ Ő száz és ezer százalékban, és lélektani,
mert: helyek, ahol semmiképp nem akartam volna lenni a fejezet olvasása előtt: egy viharban hajótörött.
és: helyek, ahol jelenleg szeretnék lenni: ott, a legénységgel, kötelet ragadva, csúszva a sós pallókon.

Mitsuki írta...


*gondolathullám a semmiben*
*csend a vihar közepén*
*csatlakozom a táborhoz*

Miért van az, hogy minden egyes emberke aki a pergamenpapírhoz téved, fel akar mászni a hajóra, oda a fedélzetre, hágcsókon, foggal-körömmel küzdve, de fel, fel, fel?

Nem, ez itt nem költői kérdés volt.

Kérlek szépen alássan, mindőnk vezetője, kapitányasszonyság, azért van, mert... mert... mert...

Khm... bocsánat, enyhe szélfúvás várható északról, kísérve halk dörgésekkel, amik elnyomják eszeveszett gondolataim.
Illetve fordítva.
Egy zabolátlanul tomboló viharban alig hallom a kavargó, elvesző és elhaló, hitetlen ötleteim.
Illetve fordítva.

Illetve egyik sem.
Mert nincs olyan villám, mi fényesebben ragyogna Crowley szemeinél, nincs olyan dörgés, mely hangosabban ordítana Azirafael zokogó lelkénél, nincs olyan moraj, mely elnyomná az éneket, nincs olyan óceán mely befogadná a félelmet, nincs.

Nincs olyan égbolt, melyre ne vésném fel e véleményt. Nincs.

Nincs olyan ember, angyal, démon vagy csak elveszett lélek, mely ne akarna csatlakozni, bőszen-bőven ordítani, torokból-tüdőből felszakadva, testet szétszakítva, derékba törve a félelmet, akarva-akaratlanul tartva fegyelmet, hűségesen szembeszállni bármivel, bárkivel? Nincs.

Dabb-dabb-dabb- egy ütem kihagy, de koppan helyette a fedélzeten csizmasarok, kés, kard és akarat, kísérve hullámveréssel, széllel és sóval, vízbe burkolt tűszúrással. Kivont penge mellett, kivont hang mi csörren, élesebben szól az, úgy mint bíborban hasadó hajnal, mikor megpattan az ég pereme. Mint mikor már nincs naplemente.
Nincs.

De amink van, az kincs. Nem a halomban álló csillogó-villogó arany, drága, de nem a színes kő, értékes, de nem az, aki az értékre les. Az ember a kincs, a dobbanó szív, ami indul, sőt vidul, ha énekszó hív.
Mert a sok teli láda, nem fogja tartani a vitorlát, inkább süllyesztő korlát, mely már nem fénylik, ha felhő takarja a napot. Ilyenkor már hívhatnák a papot.
Mit segítene a pap, a hajón ő is csak egy rab. Itt már nem segít semmi, csak az a kis láng, ami pislákol belül, ha rá egy kis lelkesedék kerül, mint olaj a tűzre, nem rab már. Szabad, vad.
Száll és nincs több gát, korlát.
Nincs.

Csak feszítené minden addig a szabályt, míg nem már senki nem parancsolhat megálljt, áttörve minden határt, legyőzve akár hat árt. Hiszen az csak víz és szél és egy falat mély, egy szelet lég. Mert minden mi fentebb van, a boltozatos ég, rendre az összes kérése porig ég.
S táplálja a lángot az összes tintacsíkkal rótt pergamen, míg minden mi lehetne eleven már csak volt, nem lesz se élő se holt. Megtörik az akarat ott fent, fénye már semmit sem jelent, ott lent.
Győzelmi- és gyászinduló, hörgés és zsoltárok, múló és örök, ami egyszerre szól, emeljen kezet múló, arra mi halandó. Arra ami végtelen, mint az óceán.
Végtelen? Lenvászon lobogós hajók buktak, de démonnal az árbocon talán talál partot az ár.
Nincs végtelen. Nincs lehetetlen.
Nincs.

*a ménykűbe*
*ez zavarosabb lett, mint a bor alja*
*több, mint egy falat avas kenyér sarka, de csak alig*

Nincs menekvés.

Reyklani írta...

Nem elég, hogy egyszer a blogspot tengeriszörnye egyszer lenyelte a csóri kommentje, ráadásul még annyit sem tudok megfogalmazni, mint akkor. Egyrészt, mert már mindent elmondtak az elöttem szólók, másrészt meg kissé nehéz beszélni, mikor az ember lánya egy kést szorít a fogai közé, hogy ő is feljusson erre a hajóra.
Mert amit műveltél, annak nem lehet ellenállni, annyira ösztönös, annyira elemi, annyi mélységesen ősi és vad és szinte elfeledett, ami csak az elme határán ködlött fel néha, erre te most fogtad és kiszabadított.
Crowley ÉNEKEL. Harsog, üvölt, dalol, vad dühvel, Szabadsággal, mindent megvetően, kihívóan, és olyan elemi erővel, hogy azt nem lehet nem meghallani, és az emberben is felébreszti azt, amire valójában született. Minden dacos ellentmondás, minden elfeledett remény, minden dühös, cskaazértis hit, most új erőre kap és túlüvölti az égzengető vihart is.
Azirafael és Crowley, egy angyal és egy démon, kapcsolata pedig oly gyönyörű, hgy az embernek szive szakad belé. Bocs, bele is szakad. Elkapott félpillanatok, elrabolt mondatok, örökké egymás felé, de annak a rémisztő lehetősége, hogy talán sosem érinthetik meg egymást.
Félelemetes volt.
Tökéletes.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Fedélzetre johohó!
U.i: Még midnig meggyőződésem, hogy megéri várni a ficeidre,.

уαмι. írta...

ÉdesjóistenemSucellámmégmindig!
Nem elég, hogy folyamatosan mellettem vagytok Bobertával és támogattok, segítetek kijavítani a hibákat és az éjszaka közepén hülye / inspiráló dalokat és energiát küldtök... még ennyire tetszik is az, amit hálából adhatok. Nem akarok szentimentálisan ömlengeni válaszképpen, de be kell valljam, ennyire vagyok tőle *nagyon picit mutat, NAGYON picit*
Pont azért lett félig-meddig átvezető, mert Azi önállósította magát. :'D A feszültség feloldását eltolta egy teljes fejezettel, amikor önhatalmúlag megjelent egy olyan jelenet közepén, ahol semmi keresnivalója nem volt. Emiatt az egyik tetőpont átmászott a negyedik napra, ráadásul így értelmetlen meg logikátlan is volna az eredeti verziója én meg itt maradtam hogy oldjam meg. ;_; Örülök, ha nem lehet érezni és sikerült így álcáznom. :3
Ittenem ittenem, imádom ezt a kritikát. Meg téged is. Meg a rajzokat. (azok a rajzok JÉZUSOM *o*)
Ezer hála és köszönet. xxx

уαмι. írta...

NE A HAJAD NE.
Tényleg ne.
Crowleynak is félhosszú.
Belefér.
Simán.
Keressünk bűnbakot - hééé Azi, gyere csak ide. Csak miatta történt, az volt a minimum, hogy úgy-ahogy visszacsinálta, közben meg teljesen elsiklik a lényeg felett. Tehetséges gyermek.
Félelmetesen Crowley. Máig nem tudom hova tenni, pedig régóta megvan, szinte a megírás kezdete óta. Ijesztő.
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, a folyamatos lélekjelenléten át az orosz fiatalemberen keresztül egészen az olvasásig és a csodálatos kritikáig. Köszönöm. xxx

уαмι. írta...

Kedvenc Mitsukim megérkezik, s lám - a kommentszekció máris hosszabb, mint maga az írás. Imádlak, és imádom a kritikaficeidet is, felemelő érzés végigolvasni őket azzal a tudattal, hogy ez valami olyasmi, amit közvetetten én értem el.
Remélem, hogy a későbbiekben sem lesz menekvés - a lényeg még hátravan, yaay! Kezdek aggódni, hogy nem lesz elég nagy durranás.
Ajaj.
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent! xxx

уαмι. írta...

A Blogspotot nagyon sokszor és nagyon erősen meg akarom verni, és főképp akkor, amikor elnyeli a hozzászólásokat. Ez a leggusztustalanabb húzása, nálam is előszeretettel használja - ha pluszban szeretne teljesen felbaszni, még a captcha is megkérdőjelezi az identitásom, mert negyedjére sem tudom bebizonyítani nekik (és magamnak), hogy nem vagyok robot.
A legnehezebb dolog, amit valaha csináltam, az az, hogy ezt a két drága nyomorultat a keretek és a határok között tartsam. Kicsit elszámítottam magam azzal a merész döntéssel, hogy mit nekem egy kurva AU, bele tudom én illeszteni ebbe a világba... oké. Persze. Nem. :'D
Én köszönöm az olvasást, a lelkesedést és minden egyebet! xxx
Ui.: Ennek most rohadtul örülök, mert mindig szégyellem magam a csúszások miatt... :DD

Tinuviel írta...

Nem tudok mit mondani, egy órája csak nézek ki a fejemből, de én ezt képtelen vagyok szavakba önteni. Tudod, hogy sosem vonzott a tenger, de te valahogy olyan elemi részét fogtad meg, a kalózéletnek, hogy még engem is rávettél, hogy ott akarjak lenni. A tomboló vihar közepén.
Minden tökéletes, minden!

уαмι. írta...

Annyira édes vagy. *o* Elképesztően örülök, hogy téged is elértelek a témájával, mert igen, sejtettem, hogy nehéz lesz. :D
Mindenki vegye az esőkabátját, megyünk partizni.
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent! <3 xx

Névtelen írta...

Es Azirafael torkat keserves siras szorongatja. (at which point I join Azirafael)
Ez nem fair, hogy ez ilyen. Olyan konnyed, ahhoz kepest, hogy hajotudoskonyv is lehete, es annyira ok, hogy wbaa, nyomtatni, kiadni, hadd oruljon a Good Omens nepes tabor.
Kedvenc: Az, hogy Crowey tisztesseges atlagkaloz akar lenni, es az, hogy a viharral szemben enekel.

уαмι. írta...

Ajaj, pedig a hajózással kapcsolatos leírásokat próbálom jobban eladni... ;_; Erre akkor még figyelnem kell, nagyon nem szeretném, ha szájbarágós lenne.
Nagyon szépen köszönöm az olvasást és a hozzászólást! :33 xxx