december 15, 2013

Tűzcsókolta


Dolgok, amiket tanulás helyett csinálok: minden más.
Egy kis poszt-Apokaliptikus hurt/comfort ineffable-ék főszereplésével erre a csodára, mert nagyon régóta érlelgetek magamban nagyon sok headcanont amiket nagyon nem fejtek ki. deal with it
...avagy jusson azért eszünkbe, hogy mi történt ott a fluffon kívül.


- Nem muszáj itt lennünk.
- Tudom.
Crowley a homályosan pislogó utcai lámpának dőlve cigarettára gyújt az esőben. Hosszan tüdőzi le a füstöt és képtelen ideig tartja bent. Azirafael remegő hangjára felvonja az egyik szemöldökét és egy elhamarkodott félmozdulattal megfogná a kezét; végül csak összekócolja a haját és visszalép a lámpa fénykörébe, hogy hanyagul elhessegesse a kimondatlant.
A léptei nem visszhangzanak a kihalt utcán.
- Ha akarod...
Azirafael puhán megrázza a fejét és hátrafordulva gyönge mosolyt villant. Crowley szíve tudtán kívül szorul össze a látványra, de csak nemtörődöm módon megrántja a vállát és ajkai közé illeszti a cigarettát. Fogaival a szűrőre harap, hogy visszanyelje a válaszát.
Csinálj, amit akarsz.
 Azirafael felvetett fejjel pillant a homlokzatra. Az ajtó feletti rész, ahol az ósdi, jobb korában is alig olvasható és már-már sértően egyszerű Antikvárium felirat állt, most nem több, mint egy omladozó, mattsötét rom.
Azirafael nagyot nyel és megigazítja a pamutsálat a nyakában. Minden feleslegesen nyert pillanat egy újabb lehetőség arra, hogy elmeneküljön a szembesítés elől.
Crowley kivár.
Azirafael akkor mozdul meg, amikor már másodpercek teltek el némán, mozdulatlanul, kiszakítva a megszokottból. Most óvatos, már-már félő lépésekkel merészkedik beljebb pusztuló otthonába és szeretetteljesen végigsimít az ajtófélfán, amikor elhalad mellette. A keret porrá lesz a kezében; az ujjai közt morzsolja és engedi, hogy beterítsék a cipőit.
Nem veszi észre, hogy Crowley minden egyes mozdulatát meredten figyeli, majd pár pillanat múlva elszakítja a hátát az oszloptól, egy pocsolyába hajítja a sisteregve kihunyó cigarettát és követi őt a bolt mélyére.
Azirafael nem tűnik zaklatottnak; még nem. Nyugodtan, lassan jártatja körbe a tekintetét a hamuvá vált antikváriumon: a polcok szakadtan, elhagyatottan csüngnek a szenes falakon, a könyvek borítója bűzlő, összeragadt csomókban égtek a hajópadlóra, a csillár milliónyi darabra törve hever a helyiség közepén, üvegmorzsái szemekként villannak fel sápadt holdfényben. Beljebb, ahonnan korábban a hátsó szoba nyílt, most egy kettétört, szálkásra bomló gerenda állja útjukat.
Crowley elhúzza a száját. A hely most rettenetesebben fest, mint akkor, amikor toronymagas lángnyelvek zabálták – már semmi nem maradt, csak a gyászszag és a hideg fémíze a szájában. Még ő is beleborzong; a jeges levegő beissza magát a bőre alá és a csontjába mar.
Látni akarja Azirafael arcát, de az angyal háttal áll neki és leszegi a fejét.
A hát most reszketni kezd.
- Megvagy? – kérdi Crowley lágyan. Azirafael egy gyors, rövid bólintással felel és leguggol a legközelebbi, felismerhetetlenségig elégett könyvkupachoz.
Lesöpri a porrá lett lapokat a többi tetejéről; valahol mélyebben, valahol belül talán még lesznek menthető kötetek. Imádkozik érte. Könyörög és ígér pusztán azért, hogy meghallgassák, azért, hogy valaki figyeljen rá odafent. Mozdulatai vadabbá, hisztérikusabbá válnak, ahogy könyékig merül a keménnyé égett műanyagborítók és a polcok tűzrágta darabjai között és keres valamit, bármit, amit magához szoríthat, amit ölelve, lehunyt szemekkel még talán visszaképzelheti magát oda, ahová tartozik. Ahová tartozni akar.
A megmaradt lapok tépázott szárnyakként gyűrődnek a markában, ő pedig összecsuklik.


- Angyal... – Crowley hangja továbbra is gyengéd, ám amikor leguggol mellé és baljával lefogja mindkét kezét, a szorítása erőteljes és határozott. Maga felé fordítja Azirafaelt az arcára simított tenyerével és kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. – Ne.
Azirafael zihálását tompán hallja, a tekintete riadt villanásait pár centiméter közelségből kapja el.
- De... – rebegi kétségbeesetten. – Az egész gyűjteményem... az összes könyv mind...
- Tudom.
- És nem csak ez... – Elcsuklik a hangja, szemébe könnyek szöknek. – Nem csak ez... te is... a Bentley...
- Ne törődj vele.
- De törődöm!
Azirafael kitépi magát a szorításból és a hajába markol. A szemüvege az orra hegyére csúszik, az arca maszatos a sírástól. Kapkodja a levegőt és az ajkába harapva küzd, egész testét rázza a remegés.
- Hát nem érted? Mindent elvesztettünk! Mindent. A világ megmenekült egy kis időre – egy kis időre – és semmi mást nem értünk el, mint hogy rommá tettük az egész eddigi életünket és soha nem kaphatjuk vissza, mert még mi is tehetetlenek vagyunk! Egyikünk sem tudja, hogy mi jön ezután, érted? Már senkit nem érdeklünk, száműzöttek vagyunk, lassan de biztosan egészen el fogunk szakadni az otthonunktól, és akkor mihez kezdünk? Semmibe vettek minket.
- Azirafael.
- Úgy viselkednek velünk, mintha fellázadtunk volna! Ez a büntetésünk? Ez a büntetésünk azért, mert azt akartuk... mert egyedül azt akartuk, hogy...
- Nyugodj meg, rendben? Kérlek.
Azirafael hosszan szívja be a levegőt és lassan engedi ki. Ködös tekintettel pillant Crowleyra, mintha különös álomból ébredt volna s csak most próbálna különbséget tenni valóság és illúzió közt.
Crowley gyomrába éles fájdalom nyilall.
- Nem akarok – suttogja tisztán, halkan. – Nem akarok megnyugodni. Ha megnyugszom, beletörődöm. Ha beletörődöm, elveszítem.
- Már elveszítetted.
- Nem. Nem, nem, nem.
- Te magad mondtad az előbb. Hé. Figyelj rám. Figyelj ide.
Crowley közelebb kúszik, leül mellé a földre és simogatni kezdi a hátát, magához húzza, átkarolja. A következő pillanatban Azirafael már a derekát öleli, a zakójába markol és a vállába temeti az arcát. Ismét sírni kezd; némán, rázkódó vállakkal, beletörődően és sokáig.
Crowley kitartóan, gépiesen cirógatja az ujjbegyeivel a gerinc ívét, a lapockák körvonalát, a vállak dombjait. Gondolatban messze jár; Azirafael szavait ízlelgeti, melyek – hiába törtek fel belőle őrült körülmények között – valóban csakis az igazságot jelentették. Crowleyt démonok üldözték, Azirafaelt semmibe vették a Mennyekben és most már mindkettejük számára teljesen világos lehet, hogy a hazájuk pusztulást akar hozni az emberek világára, amely az idők során mindkettejük szívéhez nőtt.
A háború elkerülhetetlen. Semmit sem akadályoztak meg; késleltetik az eseményeket, késleltethetik még hosszú évekig, de vajon mi értelme?
Fogalmuk sem lehet, hogy mi legyen a következő lépésük és egyedül vannak.
Rohadtul egyedül.
Felocsúdik, amikor Azirafael mocorogni kezd. Most veszi csak észre, hogy érintése nyomán mintha kevéssé reszketne a test; az angyal párszor még szipog, mielőtt visszanyerné az önuralmát, torkából gyötrelmes nyöszörgés tör fel. Nem húzódik el, sőt oldalra fordítja a vállon nyugtatott fejét. Az arany tincsek csiklandozzák Crowleyt, a forró lehelet végigperzseli a nyakát.
Most ő a soros, hogy nagyot nyeljen.
- Most már rendben vagy? – Valamiért csak suttogni mer.
- Ühüm. Köszönöm, Crowley. Igazán.
- Mm.
- Sajnálom az autód.
- Sajnálom az antikváriumod.
- Mit fogsz most csinálni?
- Azt hiszem, leiszom magam. Mondjuk a lemezeket nem bánom. Nem is szerettem igazán a Queent.
Azirafael halványan felnevet és – ha Crowley nem képzelődik – meg közelebb húzódik a nyakához. Valószínűleg véletlenül.
- Hazug – súgja.


Egy hosszú percig csendben ülnek. Azirafael karjai még mindig Crowley derekát ölelik; ujjai most összerándulnak, talán egy kósza simítás maradékai. Crowley állát Azirafael fürtös fején nyugtatja és ellenáll a kísértésnek, hogy egy határozott mozdulattal átfogja a mellkasát, a nyakába harapva hátradöntse a hajópadlón és...
És.
És eszébe jut valami.
A gondolat hirtelen villan fel az elméjében, akár egy rég elfeledett emlék; megviselten, sérülten kerül elő a temérdek más, egyre újabb kép alól és kiköveteli magának a teljes figyelmet. Megnyugtató, egyértelmű és valahol mélyen kiszámítható is.
- Tudod... – szól rekedten. Gyűlöli érte a hangját. – Azért nincsen oda minden.
- Hogy érted?
- Tudod te. Csak bele kell gondolnod. Tudom, hogy nem akarsz, de kérlek, most az egyszer arra kérlek, hogy érts meg. – Crowley eltolja magától, hogy a szemébe nézhessen. Az arca nyugodt, de a szemei vadul villognak a napszemüveg lencséi felett.
- Crowley, ez...
- Nem.
- Azt sem tudod, hogy mit akarok mondani.
- Pontosan tudom, ahogyan te is tudod azt, amit én akarok. Évezredek, angyal. Emlékszel még arra, amikor először hívtalak így? Emlékszel, hogy mi történt Párizsban? 1793? Emlékszel, hogy miért választottál most engem?
- Téged...?
Crowley ingerülten legyint.
- Sarkítsd le és igen, engem. A kérdés az, hogy miért?
Azirafael elhallgat és állja Crowley tekintetét. Érzi, hogy elpirul; megadóan engedi ki a tüdejéből a visszatartott levegőt és a szemkontaktust megszakítva oldalra sandít.
Crowley ekkor laza mozdulatot tesz a jobbjával. A következő pillanatban egy üveg dugó nélküli vörösbor jelenik meg az ujjai között. Meglebegtetve felkínálja Azirafaelnek, aki kicsit kétkedő pillantással fogadja el. Először csak aprót kortyol, aztán megdönti az üveget, szinte függőlegesen áll, míg bírja levegővel.
Zihálva adja tovább Crowleynak, aki még csak nem is tetteti az ivást; egyből maga mellé teszi az üveget és leveszi a szemüvegét. Komolyan pillant Azirafaelre, aki konokul néma marad.
- Szóval?
- Nem tudom. Tényleg nem.
Azirafael sírósan elfintorodik, összetámasztja az ujjait, mielőtt megszólalna. Kissé szétszórt és szemmel láthatóan zavarban van, de a gondolatai gyorsan pörögnek.
- Mármint... így volt mindig, ugye?
Crowley elvigyorodik és kisimít egy kósza tincset az arcából. Érintése nyomán lázrózsák nyílnak Azirafael bőrén, aki egy pillanatra lehunyja a szemét.
- Hát -mormolja Crowley. - Egy jó ideje.
- Én már alig emlékszem az elejére.
- Nem számít az eleje.
- De, de. Számít. Mindennek számít az eleje, mindennek kell egy kezdet, ami magában hordoz minden lehetséges véget.
- Részegen azért mélyen szántóbb gondolataid vannak.
Azirafael végre felnevet; ezúttal élettelin és tiszta szívből. A tenyerébe temeti az arcát, fejét rázza, miközben Crowley keze ismét a hátán kúszik végig. Oda sem figyelve nyúl ki a borért és újra nagyot kortyol belőle.
Kint az eddig apró szemekben, permetként csepergő eső záporrá nőtte ki magát. A feltámadó szél az arcukba szórja a cseppeket és pillanatig alatt csurom vizessé áztatja őket. Azirafael egy gyors mozdulattal újra szárazzá varázsolja a ruháikat, de közben kérdőn pillant Crowleyra.
- Mennünk kellene - mondja reménykedve.
A démon bólint és a földről feltápászkodva a kezét nyújtja Azirafaelnek, aki szótlanul elfogadja.
- Várj még - kéri Crowley és az egyik, viszonylag épen maradt falfelülethez vezeti az angyalt.
- Mit tervezel?
Válasz helyett Crowley Azirafael ujjai közé fűzi a sajátjait, és a kezeiket közösen irányítva a falhoz érinti őket. Azirafael hátához simul, ajkait a fülcimpájának tapasztva súgja:
- Valamit, amit nem felejtesz el.
Az ujjbegyeiken aranyszínű fény gyúl, amint egyszerre siklanak a szakadt tapétájú falon; Crowley biztos mozdulatokkal irányít, miközben elegáns, csillogó betűket formáz, melyek fénye soha nem fog kihunyni. Azirafael a második mondatnál felismeri a szavakat és önállóan, ám továbbra is összefűzött ujjakkal rajzol.
Miután befejezték, sokáig nézik csendben, mozdulatlanul.
Nincs tegnapunk és nincs holnapunk. Elfelejtjük az időt, elfelejtjük az életet és békességben vagyunk.


Crowley szélesre tárja a mayfairi lakás ajtaját és előreengedi Azirafaelt, aki azóta sorozatosan visszakozik és elnézést kér, amióta kiszállt a dzsipből.
- Tényleg ne haragudj, hogy zavarlak.
- Ezredszerre, Azirafael; nem zavarsz. A fenébe is, nincs hova menned.
- Megoldható lenne - veti fel ismét. - Mármint nem kell a pénz miatt aggódnom, egy olcsóbb B&B...
- Kizárt. - Crowley lezártnak tekinti a vitát. Elveszi Azirafaeltől a levetett kabátot az ujjába gyűrt sállal, oda se figyelve elhajítja őket (tökéletes pontossággal érkeznek meg a fogasra) és fejével a bőrkanapé felé biccent. - Csüccs és kuss.
Azirafael engedelmeskedik. Óvatosan elhelyezkedik a kanapé szélén és körbejártatja a tekintetét a társalgóban. Nem emlékszik rá, mikor járt utoljára Crowley bármelyik lakásában; általában a démon az, aki felkeresi őt az antikváriumban. Mármint ő volt. Mostantól bizonyára megváltozik minden.
Újrakezdhetné persze; nyithatna egy másikat, rendbe hozathatná a mostani helyiséget, természetesen emberi eszközökkel és lehetőségekkel, ha már másképp nem megy - valamit azonban soha többé nem kaphat vissza; ez pedig a gyűjteménye. Évezredek alatt, szívvel és lélekkel összegyűjtött első kötetek, dedikált példányok, utolsó darabok mind egy szálig odavesztek...
Azirafael még mindig érzi a szoba kénes bűzét; a szag beleivódott a ruháiba és utat tört magának a húsába. Füstös, maró érzés, amelytől elnehezül a légzése, nyelvén a korom keserű, pépes íze, dobhártyáján roppanva lángoló fadarabok.
Crowley mellé ül és szó nélkül az ökölbe szorított kezére simítja a tenyerét. Az izmai elernyednek s ő hálás mosollyal pillant fel rá.
- Azt hiszem, kéne még egy kis bor.
Azirafael csak bólintani tud. Csontszáraz torokkal nézi végig, ahogy - előzékenységét követően - Crowley emeli először a szájához az üveget. Miután ő is ivott, nagy levegőt vesz és hátradől a kanapén.
- Szerinted tényleg ez a megoldás? - kérdi hirtelen. A hangja tompán cseng.
- Hm?
- "Elfelejtjük az időt, elfelejtjük az életet."
- Van jobb ötleted?
- Nincs - ismeri be Azirafael és a plafont kezdi tanulmányozni. - Csak nem vagyok benne biztos... abban, hogy minden megváltozik.
- Semmi nem fog megváltozni. És pontosan ez a lényeg.
Azirafael mosolyában van valami elbűvölő; ez most más, mint a korábban látott visszafogott, óvatos báj. Ez a mosoly még mindig puha, egyszersmind kihívó; szélesebb, szabadabb. Ismét az ajkaihoz emeli a bort, csak hogy eltüntesse az arcáról.
- Mindig megpróbáltam közeledni hozzád, amikor részeg vagyok – motyogja később megsemmisülve az üveg szájának. – Észrevetted?
- Ne szórakozz.
- Komolyan.
- Nagyon hülyén csinálod.
Crowley tenyere a nyakára simul, hüvelykujjával az orcáján simít végig. Azirafael meglepetten pislog fel rá, a levegő megakad a torkában, amikor a homlokát Crowleyénak támasztva a szemeiben meglát valamit, amelyet nem képes megnevezni. Olyan érzés, mintha most az ő mellkasában gyúlt volna fel a pusztító tűz.
A borosüveg ezen a ponton hull ki a kezéből és ripityára törik a parkettán.
- Lássuk, így is megy-e.
Crowley ekkor oldalra dönti a fejét és megcsókolja.

15 megjegyzés:

Zsófia Novak írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

Ez a szám és hozzá ez a történet, senki más nem tudta volna ilyen tökéletesen megírni, annyira magadra találtál ebben a ship-ben. Fantasztikus. Röviden és tömören.

Reyklani írta...

Vannak történetek, amelyeket nem csak egy ember írt. Vannak történetek, amelyek fittyet hányva a valóság törvényeinek, túllépnek a papírlapokon és tintabetűkön. Vannak történetek, amelyek é l n e k.
És ezek a történetek végigsuhannak csillagfényből összegyúrt szárnyukon, és folyamatosan susognak a fülekbe, míg rá nem akadnak arra, aki újra elmesélheti őket, de sosem ugyanúgy. Újra beleköltöznek a papírlapokba és a tintabetűkbe, de ezeken is áttündöklik félelmetes, de szelíd erejük, és ez a fic, tipikusan egy ilyen. Az ember olvassa, összeszorult szívvel, de mégis valami nagyot és hihetetlent sejtve, egyszerre értve és tagadóan üvöltve, megrekedő lélegzettel, és azzal a furcsa tündökléssel a szive mélyén, hogy érti, most már tényleg érti, aztán véget ér a történet.
A zene elhallgat, a papirlapok és tintabetűk elfogynak, az érzelmek megfakulnak és egy könycsepp, meg az a szorító érzés emlékeztet arra, hogy van egy történet, ami nem foglalkozik a valóság törvényeivel, kilép önnön keretei közül és suttogva az emberek fülébe új valót alkot magának.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Egyre furább és furább véleményeket alkotok, ne haragudj ezért, de még mindig nem tértem magamhoz.

уαмι. írta...

Awww awwww AWWW, hátkijárittnálam. ♥o♥
Nagyon édes vagy, köszönöm szépen a dicséretet. Elképesztően örülök, hogy tetszik! xxx

уαмι. írta...

Ez gyönyörű volt *elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában*
Aggódtam amiatt, hogy mennyire lesz egyértelmű, ha csak fogom a kis headcanonjaimat, letöröm a tetejüket és agyonhajigálom velük a ficet, miközben sok dolgot nem magyarázok meg. Egyrészt tudatos volt, mert így mégis jobban ki tudjátok pótolni és ha kell, megváltoztathatjátok saját szájízetekre - de ha végül úgy érzed, érted és megérted, akkor az aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak a fejem pedig virul.
Mondjuk a fejem egyébként is virul. Mert nagyon-nagyon örülök ennek a hozzászólásnak, köszönöm szépen! xxx

U.i.: Semmi gond, nagyon élvezem olvasni őket. ;)

Raistlin írta...

elsőre is szerelmes voltam belé
másodszorra pedig
másodszorra azt hiszem elpusztított.

ez a fic az a tűz ami szétmarja azirafael antikváriumát. ez valami újnak a kezdete és a nyitánya és van benne mégis valami pusztító, talán az erejében, talán a szavak hatalmában.

nagyon nehéz megfogalmazni. ismét csak: nem tudtam, hogy ez ennyire kellett nekem, ez a történet. olyan, mintha egy álom lenne, amit elfelejtettem, és most ismét eszembe jut, vagy még inkább mintha egy kitépett lap lenne, a könyv utolsó oldala, amit túl későn találok meg.

ez az a fanfiction amit nem is tudok fanfictionként kezelni, amit a történet egészébe kell beillesztenem (és nem tudtam, hogy bármi is hiányzik onnan), de számomra most mégis ezzel együtt lett az egész good omens teljessé.

M.L.? Elmehet a búsba. Ez a folytatás.

Névtelen írta...

Veszteseg es koromillat. Emlekezzunk, hogy nem vegig fluff, es dogivel van ketsegbeeses is.
Egymasnak csak ketten maradtak es - es a mindensegit, mennyire jol eltalalod mindig! Mondanam, hogy ez a paros all neked legjobban, de igazabol ott a johnlock meg a destiel es juuuuj. Ugyes vagy!

уαмι. írta...

Én meg a kritikáidba vagyok szerelmes, de valami istentelenül.♥
Nem is tudom hirtelen, mit mondjak rá, mert bár már sokadjára olvasom, még mindig alig hiszem el. :') Túl kedves vagy velem, tényleg. Túlságosan is.
Az M.L. betoldáson meg mindig felröhögök - nem tudok a United emléke nélkül belegondolni.
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, mostanság tényleg szar se lenne belőlem, ha te nem volnál. ;u; xxx

уαмι. írta...

Fun fact: a koromillatot a hiányzó ékezetek miatt mindig körömillatnak olvasom magamban.

Aww awww. Igazából én is őket érzem magamhoz legközelebb, a Johnlockkal szerintem nem tudok többet foglalkozni, a Destielnél meg még mindig tele vagyok bizonytalansággal - ők az egyetlenek, akiknél a karakterhűségbe soha nem gondolok bele, csak hagyom, hogy vezessenek. :3
Nagyon-nagyon szépen köszönöm! xxx

Lianne H. írta...

Lelkesen vetettem rá magam erre a történetedre, mert már olvasgattam néhány Crowley/Azirafael ficed és azok is nagyon megtetszettek. :)

Imádom ezt a párost, sosem tudom eldönteni, hogy írni, vagy olvasni szeretem-e jobban. Már elolvastam egynéhányszor a Good Omens-t, és egyszerűen képtelen vagyok elszakadni Pratchett és Gaiman tömény mesés fluffosságától a két kis buzzancsot illetően, tehát mindig úgy érzem, hogy ez az a két karakter, akivel úgy igazán semmi rossz nem történhet, mert egyszerűen a világuk az egy olyan fantasztikus hely, hogy (na erről most oldalakat tudnék írni némileg gyermeki lelkesedéssel szóval röviden:) nagyon. xD
Viszont ficekben, lelkem sötét kis bugyra élvezettel csüng azon, ahogy ezek ketten szenvednek. Szóval nagyonnagyon tetszett ez a ficed, mert megkaptam benne a napi szívösszemorzsolást, aztán a fluff-adagot is.
Imádni való kis hurt/comfort volt, tényleg! :D

уαмι. írta...

Yeaah, örülök, hogy erre is rátaláltál. :3
Ilyen szempontból egyébként alattomos a könyv, mert tényleg mesés, magával ragadó és főleg a humoros és könnyed részek kapnak hangsúlyt. Ha viszont úgy olvasod, hogy lehámozod ezt a réteget, akkor azt látod, hogy van ott rendesen halál, szenvedés és veszteség, olyan dolgok, amelyeken szerintem egyik szereplő sem tette túl magát olyan könnyedén. Főleg Crowleyék a tettetés világbajnokai, csak néha-néha pillanthatunk be abba, hogy mennyire megviseli őket egy-egy élmény.
Oké emberemre akadtam, mert én is órákat tudnám elemezgetni a könyvet (kedves barátaim nyomorára meg is teszem, de téged még nem teszlek ki ennek a szenvedésnek). :DD
Istentelenül tudok örülni annak, hogy ennyire tetszett neked, nagyon szépen köszönöm az elismerést! xxx

És ha már itt tartunk, boldog és békés karácsonyt kívánok neked. ;))

Lianne H. írta...

Ó, ez az, legszívesebben apró darabkákra szedném a sztorit, és minden egyes mondata fölött órákig elücsörögnék. :D Oké, mondjuk ez főleg Crowleyékra meg az Őkre igaz.

A HALÁL számomra pont nem igazán negatív szereplőként van a képben, mert úgy érzem, hogy a figura Pratchett Korongvilágából mászott át hozzájuk. (Mondjuk szerintem az egész könyv inkább Pratchettes, mint Gaimanes, kivéve az Ők-et, de ez is olyan téma, amiről hoooosszasan el tudok filozofálni. :D)

Abban teljesen igazad van, hogy ott vannak a veszteségek a cukormáz alatt, és Crowleyék érmet érdemelnének tettetésért, de engem a könyv legvége minden alkalommal meggyőz arról, hogy a végén úgyis minden rendben lesz, mert rendben kell lennie. Na persze ez talán a legnagyobb önámítás az egész világon (szóval lehet, hogy én is dobogón végezném tettetésből…), de nem baj, nekem ez a könyv alapvetően mesének kell. A ficek meg zúzzák csak szét a fluffos lelkületem! (Fluffos lelkület? Nekem?)
Elkezdtem írni egy II. világháborús Crowley/Azirafael ficet, hát jajj azt hittem írás közben nem a fűbe, hanem a billentyűzetbe harapok, szóval nem is lett belőle semmi. De nagyonnagyon megnézném őket egy igazi háborúban, amit minden bizonnyal végigbőgnék.

És akkor éles váltásként; neked is kellemes karácsonyi ünnepeket! :)

уαмι. írta...

Ó, társam!
Én sem magára a Lovas jelenlétére gondoltam, HALÁL tényleg egy nagyon szeretnivaló figuraként jelenik meg - az más kérdés, hogy nagyon nem szeretem részleteiben nézni és kisakkozni, hogy vajon melyik vonás melyik íróra jellemző. Soha nem gondolkodtam rajta. Szerintem nagyon egységes kis történet lett, tudom úgy élvezni és boncolgatni is, hogy nem látok kirívó jellemzőket. Ez mondjuk könnyen lehet, hogy a tudatlanságomnak köszönhető, mert egyiküktől sem sikerült mindent elolvasnom. :/
Megnyugtató kis bájvilág az ott a végén, az biztos, és én is azt mondom, hogy a végén minden rendben lesz - az csak a kérdés, hogy hol van a vége. ;) Ott válik el a dolog hogy én nem tudom meseképpen nézni.
Nagyon-nagyon érdekes téma, az biztos. Egy barátnőm írt velük egy világháborús szösszenetet, a hangulatát elképesztően elkapta.
Nagyon szépen köszönöm így utólag is~! xxx

Lianne H. írta...

Jajj remélem nem baj, hogy teleírogatom itt hozzászólásokkal. :)

Én sem olvastam még az íróktól közel sem mindent (de azért eltökélt célom), de nálam egyes történetek esetében fontos szerepet játszik az író-karakter kapcsolat. Most főleg azért, mert pont e miatt a könyv miatt szerettem bele mindkét íróba. Szerintem Pratchett stílusa eléggé kirívó, de talán csak azért érzem így, mert az agyzsibbasztó humora nagyon közel áll a szívemhez. Mondjuk Gaiman is tud agyat zsibbasztani, szóval tökéletesen passzolnak egymáshoz.

“az csak a kérdés, hogy hol van a vége.”
Na igen. Tényleg veszélyes ez a kis “mese - nem mese” dolog, mert simán el lehet bonyolódni teológiai vitákig is (na az tény, hogy vicces...), mert minden olvasó kicsit (vagy nagyon) máshogy áll az ineffable kérdéshez és mindenki máshogy próbálja meg felfogni a felfoghatatlant.
Szóval fantasztikus amit a Pratchett-Gaiman páros összehozott. :D

уαмι. írta...

Óóóó a fenéket, teljesen olyan érzésem lesz az egyre nagyobb számoktól, hogy népszerű a fic! :DD
Az író-karakter kapcsolatot én azóta nem tartom igazán fontosnak, amióta vesztemre elkezdtem irodalomelméletet tanulni. :') Eléggé el tudják venni az ember kedvét némely dolgoktól, de összességében egyetértek vele, szóval... végtelen körforgás.
Láttam már, hogy pofátlanul tökéletes módon vitték teológiai szintre a történetet, én nem látok vele problémát, sőt, néha elképesztően igénylem. Igazából bármilyen értelmezéssel kapcsolatban nyitott vagyok, ha látom mögötte azt, hogy tudja, miről beszél, egy átgondolt logikai síkon mozog és meg tud győzni arról, hogy az elméletének helye van a polcon a többi között, még akkor is, ha nálam egyáltalán nem működik.
Az utolsó mondattal nem érthetnék jobban egyet, azt hiszem. :3