január 19, 2014

Ködjáték I.


Szóval ezt is szétszedtem négy részre mert kurva lusta vagyok.
Tudom hogy ez nem sokaknak kedvez, de újfent Frankensteinnel készültem. Nem tehetek róla, a Victoromnak van ez a... dolga a Henrykkel, most legalább a kánon pasijával láthatjátok: Victor Frankenstein/Henry Clerval headcanonok tömkelegére épülő kapcsolata a négy évszak-felosztást választva mert nincsen fantáziám.
Valaki mondja meg, miért írok Victorral és miért írok Victor POV-ot, ha saját magamat kergetem vele őrületbe?
Instant hangulat: katt


Gyere, játsszunk ködjátékot
Hunyd be szemed, karod felém
Kapaszkodj belém, rögvest zuhanunk
Elbukhatunk, te meg én

I.

1 7 8 5. ,   G e n f
F r a n k e n s t e i n   b i r t o k
j ú n i u s

A pázsiton hevertünk, fejünket egymás vállain nyugtattuk. Körülöttük buja fejű rózsák bólogattak, a bokrok körbevettek minket, az illatuk elnehezítette a balzsamos nyári levegőt és mi nyeltük, küzdöttünk, fulladoztunk.
Te nevetve magyaráztál valamit a felhőkkel kapcsolatosan, tán az alakjuk ragadta meg a képzeleted, tán az állaguk; ideje hogy megtudd, nekem ez mit sem számított. Víz és pára, semmi több, elérhetetlenül messze lebeg felettünk s nem oly érdekesek, hogy gondolatban közel ússzam vagy ne adj Isten beléjük mártózzam – de hát miket beszéltél, Clerval? Zagyvaság és álomvilág, hogyan merülhettél ily mélyre és mondd, miért nem ragadtad meg a karom, hogy magaddal ránts, te önző, te csodálatos?
Őrült gondolatok tébolyult utakon keringtek a szájadon, a hangod remegett, az ajkaid szárazak, a szavak kissé összemosódva, rendezetlenül fúltak a torkodba. Félő vagy s bágyadt, csak ha rám emelnéd a tekinteted, akár egyetlen pillanatra, talán meglátnék valami rémisztőt, valami igazán borzongatót; valami ősit és valami frisset.
Homlokodra egy kósza szirom száll; a vöröslő folt mintha lőtt seb volna, melyből vér serken. Gyönyörű voltál, Henry. Maga a testet öltött tökély, az ember csodája, amelyről legendákat és meséket szőtt az idő. Vonásaid márványból faragták az ősi istenek, múzsák csókolták rózsaszínűvé és puhává szépen ívelt ajkaid, titkos erdei tavak vizét csepegtették a szemeidbe, tincseidet holdfényből szőtték és csillagokkal hintették, mert az ő fényükkel ragyogtál és én vakká lettem.
Nehogy levedd hát!
Kezed után kaptam, mely éppen ívet festett. Összefont ujjainkról fénypatakok folytak le, miközben a mellkasomra húztalak, hogy ne érhesd el a rózsaszirmot. A tiltó szó halva születik, a pillanat megtorpan, éppúgy, ahogyan vártam.
- Hagyd – kértelek halkan.
Szeplőket és másodperceket számoltam a kézfejeden, egy, két, há’, négy... vártalak, türelemmel és feszült figyelemmel, tanulmányoztalak, hogy megismerjelek. Soha nem volt elég belőled, minden órával új Napok alatt születtél és én ismerni akartam mindannyit.
Ó, önzőségem nem szabhatott nekem határt!
Felém fordultál. Kiszabadítottad a kezed, hogy az arcomra simítsd; a bőröd elképesztően forró volt, száraz, lázösvényeket húztál magad után. Közelebb hajoltál, az utolsó pillanatban megtorpantál – láttam a tekinteted, néma könyörgés és hosszú évek bűntudata, nem tagadhattad volna soha –, így nekem kellett könyökömre támaszkodnom és az ajkaidhoz érnem.
Belőlem kortyolhattad a bátorságod, mellyel visszanyomtál a fűbe, fölém kerültél és puhán visszacsókoltál.
A nyelved hidegen olvadt a számban.


a u g u s z t u s


Zihálva támasztottad a homlokod a mellkasomnak; tüdőd meg-megfeszült, holdtincseid nedvesen tapadtak a tarkódra. Reszketeg sóhajaid a torkomba lehelted, amikor csókra hajoltál; aprókra, hevesekre, sokakra.
Jobb kezeddel a nyakam vonalát követted, ballal a combom belsejébe martál és feljebb lökted a lábamat a válladon. Bőr a bőrön újra megcsúszott, a levegő elnehezült a testünk hőjétől és az illat, amely körbeleng, fullasztó és tömény, magamon érzem, magamban érzem.
Felvetett fejed megfeszítette az izmokat a nyakadon, lüktető, hullámzó, csodálatos – belé csókoltam, fogaimmal belé haraptam, körmeimmel belé martam, míg kéjsóvár nyögések fájdalomtól lettek terhesek és az arcod eltorzult. A tekinteted rám villant; a tavak felszíne zavaros a hullámoktól, mélyükön riadt rajongás és kárhozott ragaszkodás.
A fehér lepedő roppant az ujjaim között, akár a frissen esett hó; a hátad ívben rám hajolt, a hangom többé nem az enyém, éles és nyújtott, vadak hívó sikolya. A neveden szólítottalak, egyszer, kétszer, teremtőmért kiáltottam és rám nevettél, a fogaid ragyogtak a sötétben; ó, átláttam rajtad, s tudtam jól, hogy leginkább az a tudat elégítette ki a vágyaidat, hogy öntudatlan lázálmommal teéretted küzdöttem, az őrületem teéretted éltem.
Oldalra fordultál, vitted magaddal a karom, amely átölelte szaporán fel-le hullámzó derekadat.
- Ó, Victor – csak ennyit sóhajtottál, szándékodban állt elrejteni a mosolyod. – Ó, Victorom.
A csípődbe kapaszkodva közelebb kúsztam, forró arcodhoz tapadt az arcom. A kezeim önálló akarattól vezérelve csúsztak egyre feljebb, egészen a mellkasodig. Szimbólumokat és rég elfeledett betűket rajzoltam a bőrödre és szabadjára engedtem mindeddig láncra vert fantáziám; tébolyult gondolatok voltak ezek, Henry, tébolyultak és veszélyesek. Gyökerei mindazon átkoknak, melyek évekkel később a vesztemet okozták.
Ó, ha tudtam volna... ha már akkor sejtem, hogy az Ördögtől való tudással játszom, hogy azt dédelgetem keblemen, óvatosan és szeretetteljesen, mintha tulajdon vérem volna...
Lelki szemeim előtt nem láttam volna lenyúzott bőröd és felfeszített mellkasod; nem láttam volna az ereidben szaporán lüktető vért, a dobbanó szíved, ba-bamm, ba-bamm, a dobhártyámon éreztem mindent s te azt mondanád, a sajátom volt és álmodom, de nem, én tudom, hogy nem. Képzeletemben bordáid kalitkájába nyúltam, szíveden játszottam édes dallamokat és feltett szándékom volt markomba zárni és kitépni – kitépni, Henry, kitépni a mellkasodból, tapintani, megérteni, látni, feledni, érezni, magaménak tudni az életedet, a kezeimben tartani a pillanatot, amelyben fogantál.
Nem rémálmaim öltöttek testet előttem, drága Clervalom – kettőnk sorsa s jövője volt az, a maga gyilkos könyörtelenségével és groteszk gyűlöletével, én pedig álomba szenderedtem vele, kettőtöket ölelve.

6 megjegyzés:

Eva Reyklani írta...

Mazohista vagy drágám, erre nincs más válasz, de ne hagyd abba, mert ez csodálatos.
És hol van a többi százvalahány oldal? Hol, hol, hol?
Nem egészen érzem magam kompetensnek, hogy elmondhassam, mennyire élő, lélegző, tömény, fullasztó, forró, mi rabszíjra fűz, de a szabadság álarcát hordja, és nem érdekelne az sem, ha látnád a csapdát, mert önként akarod és kívánod, jobban, mint a levegőt, jobban, mint az életet.
Nem tudom, hogyan csinálod, hogyan hajtod igába az emberi lélek legősibb mozgatórugóid, de ne is áruld el, csak varázsolj el újra és újra, zárj szavaid börtönödbe és én csillogó ezüstkönnyekből fonok neked koronát.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Ez se vélemény, hanem szerelmeslevél. Mindegy. Kérem a következő fejezetet!

уαмι. írta...

Szerelmeslevelet bármikor, bármennyit, bármilyet. Tényleg. Elképesztően jól esik az efféle hozzászólás. ;)
A mazochistaságban meg lehet valami, sőt...
A titkom valószínűleg az, hogy irigylem Victort, mint a fene, mert azt akarom, hogy Clerval az én BFF-em legyen inkább, mert az. Az. Ember. Tökéletes. "The very poetry of nature" ahogy Victor fogalmaz és tényleg, az a dög rohadtul nem érdemli őt meg. De legalább a headcanonjaim elintézik, hogy keservesen megszenvedjen érte - ami gonoszul hangzik de mindketten tudjuk, hogy Victor mindannyiunknál jobban szeret szenvedni és magát sajnáltatni, szóval lehet, hogy még hálás is nekem.
Nem tudom mennyire állja majd meg a helyét, amit a téli fejezetben fejtek majd ki igazán, de képtelen voltam szabadulni a gondolattól és egy próbát megért, hogy bedobjam az elméletet a közösbe és majd lehet rajta csámcsogni, ha arra érdemes. Meglátjuk.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad és írtál hozzá, kevéssé ismert fandomnál még többet jelent az ilyen. xxx ♥

Tinuviel írta...

Annyira szerettem volna valami szép, költői kritikát írni neked, hogy visszaadjak egy kicsit abból a szépségből amit kaptam tőled, de sehogy sem sikerült. Szóval megint csak elmondom, hogy mennyire szeretem, hogy te íród, hogy őket íród, és azt ahogy lefestetted nekünk a nyarat. ;.;

уαмι. írta...

Egyrészt most van az, hogy vééégre eljutottam idáig, szellemileg és fizikailag is képesnek mondva magam a helyes válaszadásra, másrészt pedig - jesszus, Tinum. Jesszus. Nagyon jesszus. Elképesztően örülök, hogy ennyire tetszik neked, megtisztelsz vele. ;u; ♥
Köszönöm, köszönöm, köszönöm. xxx

Luca írta...

Mazochista vagy, és Victor is mazochista, és én is mazochista vagyok, jól elleszünk. Egy darabig.
Aztán mind szenvedni fogunk, nem baj, én akarok mégmégmég ebből, mert gyönyörű, egy kis darabka fullasztóan meleg (khm) nyár, de már érzem, hogy közeleg a tél, és bakker, megfogadtam, hogy valami nagyon szép kommentet írok, amiből átjön, hogy mennyire reménytelenül szerelmes vagyok ebbe a ficbe, de nem megy. A szép dolgok írása legyen a te feladatod, az enyém meg az ehhez hasonló kusza, de lelkes lelkendezés.

уαмι. írta...

LUCA
HÁT OLVASOD
HÁT VAN MÉG, AKI OLVASSA
Egészen addig, amíg mazochizmusunk lázadó nem lesz és legyőzhetetlen, és akkor mind meghalunk.
Az ősz majd remélem kellemes átvezetést nyújt a csikorgó tél előtt, amikor kezdődik a dráma. :3
Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm a tündéri hozzászólásodat, elképesztően boldoggá tettél vele! xxx Köszönöm. Tényleg.