január 04, 2014

Tükör-stádium


Gusztustalanul sokat frissítek ahhoz képest, hogy elvileg nincs rá időm.
Welcome to Night Vale, rendhagyó módon Earl/Cecil tinédzserkori huff (hurt/comfortnak indult de pofátlanul fluffosodik) egy hirtelen realizálódó headcanonomra épülve.
Rivernek és Raistlinnek ajánlom a sok-sok biztatásért, segítségért és azért, mert léteznek.♥
Remélem, léteznek.
Ki tudja.
Instant hangulatért katt ide.


Mínusz huszonhárom

Earl az ajtónak veti a hátát és sóhajtva pillant fel. Cecil közelebb merészkedik, óvatos macskaléptekkel, mintha prédára lesne; hosszú ujjai óvatosan simítanak végig a kacskaringós csipkevonalakon, szapora dobolásuk zagyva dallamot játszik.
- Te jó ég, Earl – rebegi őszinte áhítattal. – Csodálatos...
Hátrébb lép, hogy többet lásson belőle; szemei falják a színeket, végigkövetik körkörös, egymásba forró útjukat és megpihennek a katarzisszerű robbanásokon és százszorosára tágult tereken. Ujjbegyei alatt lélegzik és mozog és él, ha nagyon figyel, hallja a szívdobbanását. Minden vonás csont, minden folt vér, minden csillag pórus, a dimenziók ketrecébe zárt pillanatokban ismeretlen univerzumok születnek és valóságokat zúznak porrá.
Cecil hirtelen hátrafordul, agyában eleven tűzként ragyog fel az ötlet.
- Az enyém lehet? – Earl kérdő tekintete csak most kezdi keresni Cecilét. – Magamon akarom. Meg tudod nekem csinálni? Ki tudsz tetoválni?
- A képet? – kérdi tompán.
- Aha.
- Az egészet?
Cecil csücsörítve sandít vissza az egész falat betöltő festményre.
- Megoldjuk, mert nézd... ott a szárnyak vonala, az lehetne a kulcscsontom, és aaaaa a szem lemehetne egészen a szegycsontig és ott vannak azok a hullámvonalak amik körbemehetnének a nyakamon, és a csillagok alulra és körbe a sorminta, leérhetne egészen...
- Nincsenek cuccaim.
- Vannak lehetőségek.
Egy hosszan kitartott pillanatig némán merednek egymásra. Earl szakítja meg először a szemkontaktust; lustán végigpillant a művén, arcvonásai szenvtelenek és mozdulatlanok. Cecil visszafojtja a lélegzetét és könyörögve harap az alsó ajkába.
- Legyen – hangzik a beletörődő ítélet.
- Igen! – Cecilből megkönnyebbült nevetéshullám tör fel és átöleli Earlt. – Köszönöm, köszönöm! Te vagy a legjobb! Mikor kezdünk? Most? Holnap? Tanítás után? Átugorhatnál hozzánk és...
- Az édesanyád meg fog ölni – közli Earl száraz tényként.
- Beszélek vele. – Cecil lelkesedését semmi sem képes megtörni; még mindig Earlbe karolva vigyorog fel rá, szélesen, lágyan, a csillagokat túlragyogó fénnyel. – Bízd ide. Tuti megérti. Majd meglátod.
Earl mély lélegzetet vesz és rövid bólintással nyugtázza Cecil megingathatatlannak szánt érveit. Gyengéden kibontakozik az ölelésből és további szó nélkül nekiállja összepakolni a felszereléseit, a hátát mutatva a továbbra is izgatott, most már lágyan a sarkain hintázó Cecilnek.
- Akkor majd hívlak, jó?
- Rendben.
- Este?
- Jó.
- Felmehetnél a tetőre.
- Nem megyek fel a tetőre.
- De onnan jobban hallak, és te is engem!
- Jól hallak a szobából is.
- Mert én nem motyogok. Nem sértésből, csak néha artikulálhatnál. Szép a hangod, tudod. Szeretem. A hangodat. – Kis szünetet tart. – Mindegy, látom zavarlak, tökre megértem. Oké, megyek. Akkor este. Szia! El ne felejts.
Earl valami hanyag intésfélével felel. Amint Cecil után nyikorogva becsukódik a szobaajtó, elhajítja a kezében tartott ecsetet és az ágyára veti magát.
Hátára hengeredik, lelógatja a fejét és a festményére sandít; lelki szeme még látják Cecilt, látják az euforikus mosolyát, a szikrázó tekintetét. Érzi a csontos karok ölelését a nyakára fűződve, a teste melegét az övének feszülve. Eladná érte a jövőt, hogy vágyai képére formázza, átkozhatná a múltat, amiért másképp alakult, megölhetné a jelent, amiért elszakítja tőle.
Earl öntudatlanul is elmosolyodik.
- Idióta.
A falak visszhangként suttogják a szavát, amíg Earl ököllel nem vág rájuk, hogy elhallgassanak.
A plafonból válaszképpen dühösbíbor folyadék csepeg és sistereg.

Mínusz húsz

Cecil a szájában egy szelet tegnapi pizzával, fél zokniban rohan le a lépcsőn a kulcszörgés hallatán. Lauren alig kapcsolja fel a hallban a lámpát, Cecil már a nyakában lóg és beléfojtja a köszönést.
- Hé-hé, csillagom, nyugalom. Még haza sem értem.
- Anyu, képzeld, szuper híreim vannak!
- Fél perc és figyelek, csak hadd érjek be a nappaliig, oké? A bátyád itthon van?
- Nem.
Lauren fáradtan felsóhajt.
- Basszus. Még van három napja, mielőtt halottnak kell nyilvánítanom. Remélem nem csinálja velem már megint. A végén még azt is elfelejtem, hogy eltűnt.
Cecil engedelmesen visszafogja magát. Figyelmét nem kerüli el, hogy édesanyja arckifejezése eltorzult, amikor megölelte;  most a bal lábára sántít egy kicsit, és ahogyan felakasztja a kabátját, a kivillanó bőrfelületen új sebeket lát.
Vissza kell nyelnie a kibukni vágyó szavakat, mielőtt követi őt a nappaliba és lehuppan mellé a kanapéra. Gyorsan maga alá húzza a lábait és a pizzaszelettel a kezében, vadul gesztikulálva kezd mesélni:
- Na képzeld ma átmentem Earlhöz és tudod meséltem hogy most nagyon dolgozott azon hogy kidekorálja a szobáját és ma fejezte be és lett egy egész falat betöltő, hatalmas, elképesztően csodálatos festménye és teljesen beleszerettem, mármint a festménybe és megkérdeztem hogy rám tudná-e tetoválni mire ő hogy komolyan, mire én hogy igen, aztán belegondolt és még könyörögnöm se kellett mert végül igent mondott. – Cecil elhallgat, amíg levegőt vesz. – Szóval mit gondolsz, szabad? Tényleg gyönyörű, majd meglátod.
Lauren engedélyez magának egy fél perc szünetet, amíg megemészti Cecil elhadart történetét. Puhán rázza a fejét, de a mosolyát képtelen elrejteni.
- Kicsim, ezt komolyan gondoltad?
- Teljes mértékben. Nagyon szeretném, anya! Kérlek. Elmosogatok meg minden – mondjuk három évig. Kábé. Na mit szólsz? Megengeded?
Lauren most már képtelen visszafojtani a vigyorát. A füle mögé simít egy szőke, lágyan hullámos tincset és hátradől a kanapén.
- Oké, csináljátok. Addig legyél hülye, amíg még fiatal vagy. – A tekintetére hirtelen tömény, mattsötét köd borul. Háta kiegyenesedik, vonásai elernyednek, feje kissé oldalra billen, miközben halott pillantása bebörtönzi Cecilt. – Amíg még életben vagy – teszi hozzá mély, érdes hangon.
Cecil hosszan mered rá, mielőtt a visszafojtott pillanat megtörne és elnevetné magát.
Lauren összerezzen a hangra és zavarodottan pislog, mintha csak ébredezne.
- Bocsi, elbambultam? Lényeg a lényeg – kinyúl, hogy kedveskedve Cecil arcára simítsa a tenyerét. – Áldásom arra a baromságra. A te tested, a te életed, és bár tőlem kaptad, gyakorlatilag azt csinálsz vele, amit akarsz. Csak legyetek óvatosak, oké?
Cecil nem válaszol; hálából ismét hevesen átöleli, megfeledkezve a sérülésekről.
- Auauauauaúú, te kis majom...
- Bocsánat. Bocsi. Ne haragudj. Óvatos leszek. – Puszit nyom az arcára, mielőtt a szőnyegre ugrana. – Felmegyek a szobámba és felhívom, hogy beleegyeztél. Köszi anya, szuper vagy!
- Csak másodállásban – somolyog Lauren és ő is feláll, a konyha irányába fordulva összecsapja a tenyerét. – Siess és segíts vacsit csinálni, oké?
- Azonnal jövök. Szeretlek!
- Ajánlom is.

Mínusz egy

- El se hiszem, el se hiszem, el se hiszem...
Cecil zsebre tett kézzel, felhúzott vállakkal és már-már őrült vigyorral toporog a festmény fala előtt, míg a háta mögött Earl a tetoválógépen ügyködik, csendben és átszellemülten.
Alig bírta kivárni, hogy véget érjen a tanítás; az utolsó óráját követően alig hangzottak fel a gyászharangok, ő máris felpattant és kiviharzott a teremből, rohanás közben félrelökve Steve-et, aki a szekrénybe zuhant és ezután egy hétig nem került elő, amikor pedig megtalálták Night Vale határain bolyongani, szakadtan és szomjasan, összevissza motyogott és izzadt és soha többé nem akart beszélt róla.
A kapunál futott össze Earllel, aki kissé unott arccal ült a kerítés tetején és a lábát lógatva bámulta az eget. Cecil első köszönéseit mintha meg sem hallotta volna, majd lazán, szinte kígyózva lemászott és biccentett.
A hazafelé tartó úton keveset beszéltek, a bejáratnál viszont Cecilnél elszakadt a cérna – a küszöb átlépése óta le se lehetne lőni (tettek rá kísérletet), annyira boldog és lelkes.
- Hé – szól hátra Earl, kizökkentve őt az ábrándozásból. – Elhoztad?
- Ó, persze. – Cecil könyékig merül a táskájában és kibányászik egy gitárhúrt. – G kellett, ugye?
- Aha. Kösz.
Cecil nem tér vissza a festményhez, inkább ledobja magát az ágy szélére Earl mellé, és feszült figyelemmel követi a gép születését. Earl keze ügyesen és gyorsan dolgozik; Cecil pontosan tudja, hogy még soha nem készített ehhez hasonló szerkezetet, a mozdulatai mégis határozottak és mindennaposnak tűnnek. Szinte a semmiből terem ott a tökéletes tetoválógép – amennyire Cecil látja, az egész egyszerűen áll össze fogkeféből, egy gombból, mobiltöltőből, egy kis motorból, a hozott húrból.
Earl alig egy perc múlva végez. Apró mozdulatának nyomán felberreg a tejhabosító motorja, Earl arcán pedig elégedettség suhan át.
- Működik?
- Működik.
A tekintetük találkozik és összemosolyog; Earlé tovább siklik és megállapodik a falon. Összegzi és elemzi a mintákat, amelyeket Cecil bőrére képzel, gondolatban kezd kirajzolódni előtte az egész felület.
- Kezdjük a kezeiddel, rendben? Aztán majd meglátjuk, hogy megy. Még nem használtam ilyen izét.
Cecil beleegyezően bólint és feltűri a pulóvere ujját. A tenyerét Earl térdére simítja, aki mindeközben egy kis edényt és egy athamét vesz elő az éjjeliszekrény fiókjából. A kés pengéjét a csuklója alatt a bőrébe mártja, összeszorítja az öklét.
A vére mélylila, és cseppekben kezd végigfolyni a karján, mielőtt az edénybe hull. Cecil elnyílt ajkakkal bámulja.
- Rossz a véred – suttogja. – Mikor mostál utoljára szívet?
Earl megborzong; a vére felbugyog a sebnél, ahogy végigsiklik az ereiben a rémület.
- Gyűlölöm felnyitni magam – mormolja az edény aljának. – Gyűlölöm meglátni azt, ami életben tart, gyűlölöm látni hogy mennyire törékeny, mennyire reszketeg, mennyire gyenge. Nem tudhatod, mikor roppan össze és ahogyan dobog... mintha visszaszámolná a perceket. Tudod, hogy ha elhallgat, neked is véged. És én nem akarok szembesülni vele. Az elmúlás olyan rohadtul... tudományos.
Cecil ujjai megrándulnak a térdén.
- Ez gyönyörű volt – leheli áhítattal. – Tudod mostanában mintha kezdeném megvetni a tudományt. Csak úgy mondom.
- Heh. – Earl a nyomáspontra szorítja a hüvelykujját és végignyalja a sebet a nyelve hegyével.
Amikor a vérzés elapad, hanyagul visszahúzza a csuklójára az ingét és bal kezébe veszi Cecil kezét, jobbjába a tetoválógépet. A húrt óvatosan mártja a frissen csapolt vérbe és beindítja a motort, ami halkan, lágyan berreg fel, mintha dorombolna.
- Nem kéne előrajzolnod? Vagy fertőtleníteni? – akadékoskodik Cecil, de nem tűnik riadtnak az elképzeléstől, hogy Earl teljes mértékben szabad kezet kap.
- Bízz bennem.
- Az nem lesz gáz. Várj – nem fog fájni?
- Cecil, receptorok nélkül születtél.
- Jesszus, tényleg. Hoppá. Bocsi.
- Maradj egy kicsit csendben, hadd koncentráljak.
- Okéoké.

Nulla

Earl alig tíz perce dolgozik, amikor Cecil ujjain már megjelennek a finom vonású, puha minták; csontágú fák vernek gyökeret a körmeinél és kapaszkodnak az alkarja felé, tökéletesen szabályos háromszögek kaleidoszkóp-látomásai, füstös csillagok és apró, szelíden megbújó pogány szimbólumok.
Cecil lehunyta a szemeit, mondván azt szeretné, ha a tetoválások meglepetésként érnék. Earl szótlanul, feszült figyelemmel, a nyelve hegyét kidugva koncentrál és csak néha tekint fel, hogy egy pillanatra elveszítse önmagát Cecil látványában, a közelsége érzésében.
A tetoválógép kitartóan berreg, elnyomva Earl elnehezült légzését és Cecil szívverését, melyek ritmusra számolják hátralévő idejüket.

Egy

- Szerintem mára végeztünk. Most már kinyithatod.
Earl maga mellé teszi a gépet és nyújtózik, a véres zsebkendőt a szemetesbe hajítja. A szemetes visszahajítja.
Cecil a szavakat hallva hangosan felsóhajt, feszült görcsbe ránduló izmai végre elernyednek.
- Mindjárt. Mindjárt... milyen lett? Várj, ne mondd el. Mindjárt megnézem. Csak... huh. Izgulok. Ne mondd el, milyen, csak hogy szerinted milyen. Szerinted milyen?
- Nem tudom. Nem rossz.
- Oké. Hú. Azonnal.
- Vagy egészen addig ne nyisd ki, ameddig nem végzek – veti fel Earl színtelenül.
- Az mennyi idő?
- Még vagy húsz óra.
- Az menni fog.
- Hazakísérjelek?
- Ne fáradj, kitalálok... vakon is. Na jó, talán nem. Igazán tetoválhatnál valami harmadik szemet, azzal meg lenne oldva a problémám. Mondjuk a homlokomra?
- Tuti nem.
- Mellkas?
- Talán. Inkább nyisd ki a rendeseket. – Earl keze puhán Cecil arcához ér; hüvelykujjával végigsimít a szemüveg alatti vonalon, körbejárja az arccsontot.
Cecil még jobban ellazul; lassan lélegzik, átadja magát az érintésnek és egészen olyan, mint amikor a Hold alábukik a horizonton – ugyanolyan csodálatos, ugyanolyan ritka, ugyanolyan ismeretlen.
Sokáig maradnak így, mielőtt Cecil engedelmesen kinyitná a szemeit és a kezét csodálva búcsút mondana Earlnek.
Nem néz közben a szemébe.

Tizenegy

- Le kellene venned a pólód.
Cecil mélyen néz Earl szemébe és nagyot nyel, mielőtt engedelmesen megszabadulna az ejtett nyakú, dinoszauruszmintás pólótól és felhúzott vállakkal, látható zavarral ül le a szokott helyére.
Earl üresen bámul rá.
- Az is jobb lenne, ha nem ülnél – jegyzi meg vontatottan.
- Mármint...?
- A mellkasodat tetoválom, minél nyugodtabb a felület, annál biztosabbak a vonalaim.
- Szóval azt mondod, hogy...
- Azt mondom, hogy feküdj az ágyra.
- Persze.
A bőre csontsápadt és vibráló; a mesterséges fényben tompák és elmosódottak a vonásai, szinte beleolvadnak az egyszerű, fehér ágyneműbe. Az egyetlen erősen kontúros felület a szemüveg fekete kerete és a már kész tetoválások.
Earl egészen közel húzza a széket és leül rá; Cecil egyenesen a plafonra mered, mintha boncasztalon heverne, lélegzete visszafojtva, a kezei remegnek, a pillái észrevétlenül rebbennek meg. Egyedül ziláltan fel-le hullámzó mellkasa árulja el, hogy él.
Earl fölé hajol. Mattfekete haja az arcába hullik, a tekintete jégkék, életlen és megfoghatatlanul távoli. Cecil alig látja a szűk pupillákat – mintha csak a végtelen írisz létezne, az az egyszínű, ködös, kifürkészhetetlen. Earl félig rajta hever, jobb könyöke Cecilé mellett támaszkodik, mellkasa szorosan a derekához simul, ahogy próbál egy biztos pontot találni, hogy könnyedén bőrébe olthassa a képeket.
- Ne haragudj – szabadkozik felpillantva. – Másképp nem megy.
- Nem baj. Tényleg nem baj.
- Továbbra is szabad kezet adsz nekem?
Cecil szó nélkül, összeszorított szájjal bólint és újra lehunyja a szemeit. A szemhéjai forróak és reszketegek.
- A tiéd.
Earlnél mindig kiborítóan csend van.

Tizenhét

- Most mit csinálsz?
Cecil izgatott és egy egészen kicsit türelmetlen; éjszakába nyúlóan hever Earl ágyán. A tetoválógép berregése nem akar szűnni, Earl pedig jó, ha négy órával ezelőtt szólalt meg utoljára. Cecil továbbra is vakságot fogad, amíg folynak a munkálatok, de egyre kevéssé tudja követni a húr útját a bőrén.
Először még megpróbálta kitalálni, hogy mely vonalakból milyen minta születik majd, madár vagy vitorla, Hold vagy szemek, tollak vagy szirmok – egy ideje feladta és rábízta magát az események szelíd, változatlan ütemű folyására és Earl biztos kezeire, melyek embertelen kitartással dolgoznak a készülő művön.
Earl most megtorpan. Cecil szavai kizökkentik az álomszerű állapotból, és sűrűn pislogva igyekszik válaszolni:
- Maszatolok.
- Maszatolsz?
- Majd meglátod – zárja rövidre.
- Totál elmacskásodtam – panaszkodik Cecil az orrát ráncolva. – Nem lehetne, hogy mára befejezzük?
- Félkész.
- Azért csak mára.
- Biztos nem tudsz még így maradni hat órán át?
- Rohadt biztos hogy nem tudok így maradni két percen át sem.
- Oké. – Earl megadóan sóhajt és elhúzódik; ujjai alig érezhetően siklanak végig Cecil csípőjén, óvatosak, bátortalanok, ártatlannak álcázottak. Cecil beleremeg és öntudatlanul utánuk kap; Earl döbbenete és az ő akarata találkozik és megfagyasztja az időt.
Kinyitja a szemét és oldalra hengeredik, szorítása vágyakozva húzza vissza Earl kezét, Earl mellkasát, Earl testének hőjét amely körbeöleli, mielőtt a karok követhetnék az útját.
Cecil félig magához vonja, magára vonja, a tekintete nem ereszti, a tenyere most a nyakán jár, gondolatai zakatolnak és némán könyörögve győzködnek, gyerünk-gyerünk-gyerünk-gyerünk...

Earl nem él vele.
Earl visszakozik.
Earl tekintete megtörik, mielőtt még az ajkuk találkozna, a pillanat szétfoszlik és messzire viszi a szél.
Earl abban a percben undorítóan gyönyörű és távoli és nem az övé, még mindig nem az övé, talán soha nem lesz az övé, és Cecil gyűlöli őt ezért.

Húsz

Earl ezt követően két napig nem hall Cecilről. Nem keresi őt és nem találkoznak – a hétvége a kezébe adja a rejtőzködés biztos fegyverét, s Cecil nem restell élni vele.
Earl egyszerre szánja és utálja saját magát, a kétségbeesett veszteség belülről zabálja a mellkasát és lomha árnyként mozog a szemei mögött.
Elkerüli a szobáját; szinte csak aludni jár be, amikor már alig látja a falat és csak a halk szuszogását hallja meg a motozását – akkor képes meggyőzni magát, hogy valami sokkal természetesebb, egy testtelen entitás, egy felszabadult rémálom bújik meg a vastag, síkos sötétben és ő megnyugodhat, végre fellélegezhet.

Cecil vasárnap este nyolckor kopog a bejárati ajtón és olyan hihetetlen lelkesedéssel és már-már áradó jókedvvel viharzik be a házba, mintha mi sem történt volna.

Earl pár óra alatt befejezi a mellkasát, a vállakat és a lapockákat. A tükör elé állítja Cecilt, aki tátott szájjal, őszinte és mély áhítattal nézegeti magát, lassan forog körbe és képtelen betelni magával; a nyitott szárnyak, a háromszögbe zárt szem, a hullámok, az ismeretlen, szirmaikkal csókoló virágok mind-mind tökéletesek, élethűek és szenvedélyes részletességgel ábrázolt történetek, vágyak és álmok kusza ölelése.
Gondolatok, melyeket Earl soha nem volna képes szavakba önteni; amelyek megakadnak a torkán, amelyek nem tölthetik ki a csendet, amelyek elveszettek és érintetlenek voltak – egészen idáig. Felszínre buktak, levegő után kaptak, felzokogtak és életre keltek. Életre keltek Cecilen, lángösvényt bontottak a sápatag bőrön, elhozták az újabb kort. A következő fejezetet. Talán az új blokkot.
Earl nyel egyet és kissé közelebb lép a tükörhöz.
- A biztos kontúrokkal korán végeztem, de adtam neki egy festékszerű, cseppfolyós érzetet – jegyzi meg. – Mázolt pöttyök, olvatag vonalak, piszkos keretek. Ilyenek. Ezért tartott ilyen sokáig. Tetszik?
- Hogy tetszik-e? – leheli Cecil. A hangja megcsuklik. – Hogy tetszik-e... csodálatos. Imádom.
- Van még valami. Ha beleegyezel.
Cecil tekintete mélykék tűzként ragyog, ahogy megfordul és várakozón néz Earlre.
- Igen? – kérdi rekedten, mélyen, és feljebb emeli az állát.
- Ha szabad... – Earl nagy levegőt vesz. – Valamit még szeretnék csinálni.
- Igen?
- A nyakadra. Megengeded?
Cecil sziszegve engedi ki a tüdejében tartott levegőt és szaporán pislog a szemüvege mögött.
- Hát persze.

Huszonhárom

Cecilen láncként hullámzik végig egy egész galaxis; apró holdak, köd, meteorok és csillagszelek, gázbolygók és elkent sötét anyag – Earl rövid ideig dolgozik vele, ujjai folyamatosan Cecil nyakán, érzi az ütőér reszketését és magában számolja a szívdobbanásokat.
Visszaszámol saját magának és beletörődik – beletörődik, hogy ha elhallgat, akkor neki is vége van, akkor mindennek vége van.
Huszonegy.
Az utolsó csillag is felkerül a helyére.
Earl leereszti a gépet, de az ujjai maradnak. Cirógatni kezdik Cecilt, puhán, visszafogottan.
Huszonkettő.
Cecil mintha szólni akarna és kinyitni a szemeit. Earl hirtelen megrémül, mert elérkezett a pont, elérkezett a csend és ha megtörténik, ha most végre megtörténik akkor Earl végre előre hajol, Cecil szemüvegét a feje tetejére tolja majd  ujjaival végigsimít lehunyt szemhéján.
Huszonhárom.
Akkor életében először csókolja őt.

6 megjegyzés:

Raistlin írta...

holatöbbi-akarommég

Nagyon-nagyon szeretem ezt a headcanonodat, és sikerült nem csak elfogadtatnod, hanem megteremtened - ezekkel a vízvonalú ecsethúzásokkal. Szeretem, hogy az írás maga is olyan, mint a tetoválás, éles kontúrokkal és szétmaszatolt mondatokkal [és ps. külön dicséret minden félmondatért ami Night Vale-t Night Vale-é teszi]

És köszönöm őket, mert... szerettem így látni, kamaszos szerelemnek csupa-csupa elpocsékolt eséllyel.

уαмι. írta...

bennafejemben-sohanemjönki
Annyira rettegtem azoktól a mondatoktól meg azoktól a mozzanatoktól mert BASZKI, Night Vale elképesztően megfoghatatlan, és azt hinnéd, hogy annyira (annyira) nem is nehéz, aztán bármit csinálsz és bárhogy csavarod azt, amit csinálsz, nem lesz Night Vale. Olyasmi. Hasonló. Talán. Ha nagyon ügyesen csinálod. Aztán rájössz, hogy amúgynem. :D
Legalább reménykedhetünk, hogy volt benne ilyen is egyszer régen, mielőtt jöttek-láttak-elvittékalelkem.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kritikát, kedves ɜːl. xxxx

Tinuviel írta...

Szeretem, amikor egy karakter, akit nem vagy csak alig ismerek fanficeken keresztül mutatkozik be nekem. Szépen lassan megszeretem Earlt, pedig még alig hallottam róla. Írjál még velük. Sokat, mert ez valami varázslatos volt.

уαмι. írta...

Nem tudom, hogyan lehet Earlt nem megszeretni az alapján a kevés, de eszméletlenül szívbemarkoló és kegyetlenül gyönyörű megjegyzés és gesztus alapján. ;_;
Nagyon szépen köszönöm! Remélem még lesznek ötleteim és foglalkozhatok még velük, mert amennyire szeretem Cecilt a műsor ideje alatt Carlosszal, annyira szeretem a múltját Earllel elképzelni.
Bármi is történt ott.
Lehet nem akarom tudni.
Sőt.
Szóval nagyon köszönöm ismét! xxx

Air December írta...

Earl tipikusan az a karakter szerintem (tipikusan, cöh, mintha olyan sok lenne belőlük), aki alig mond valamit, máris a szívedbe zárod. Egyszerűen csak mert szívbe zárnivaló.
A koncepció; a köztük lévő érzések kibomlása a tetoválással párhuzamosan, amik ugyanolyan szövevényesek, mint a Cecil testén futó minták, egyszerűn visz magával.
Az külön tetszett, hogy Night Vale abszurd furcsaságait is belecsöpögtetted. Nagyon tetszett ez a kis novella, mert így is lehetett volna, simán, sőt így kellett lennie, hirtelen máshogy nem is tűnik helytállónak.
"- A tiéd." Ennek a rövid mondatnak van a legnagyobb súlya és ez, kérlek szépen félelmetesen, szívszorítóan gyönyörű.

уαмι. írta...

Teljes mértékben egyetértek veled. Eszméletlenül és leírhatatlanul megszerettem ennyi után is, és nagyon remélem, hogy lesznek még róla olyan visszatérő kis utalások, mint a childhood-best-friend.
Téged is meg foglak zabálni, amiért úgy érzed, a furcsaságok nightvale-esek. ;__; Annyira rettegek ettől és olyan nagyon jól esnek az ilyenek. <3
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az olvasást és a hozzászólást, és nagyon örülök, hogy új arcként és névként itt látlak. :3 Köszönöm! xxx