február 04, 2014

Éjcsókolta


Most tényleg nem tudom, mit műveltem, ne bántsatok.
Oké, akkor ez most kis magyarázkodást igényel - ez ugyanis inkább crossover, mint - ahogyan a cím sugallná - a Tűzcsókolta folytatása, de azért mindkettő, mert gyakorlatilag mindenem egyazon univerzumban történik.
Neil Gaiman A gyilkosság misztériuma című novellája nyomán készült, ugyanis ha az nem a Good Omens világában játszódik, akkor megeszem a kalapom. A fanfiction egyrészt spoileres, másrészről a novella nélkül rohadt értelmetlen. A Tükör és füst kötetben jelent meg, és ha ide kattintotok és a végére lapoztok, el is olvashatjátok a 162. oldaltól kezdődően.
Ha nem szeretnétek elolvasni, az első hozzászólás a poszt végén egy zanzásított poénmagyarázó félóra azokkal az információkkal, amiket tudnotok kell a novelláról olvasás előtt. Szerintem viszont mindenképpen megéri az időt-energiát, mert fantasztikus kis mű.

A fanfictionben Azirafael és Crowley kapcsolatát láthatjátok a kezdetektől fogva, főlek a Városban töltött időkre fókuszálva. Tele van alternatívával és headcanonnal, mint mindig - mit is vártunk? :"D Hangulat itt.



Azirafael jelen volt aznap, amikor Lucifert elszólították; Raguél jött érte, bosszúálló, gyönyörű Raguél. Porcelánszín teste lágyan derengett, Lucifer fénye már alig olthatta ki az övét; gerincének íve hófedte hegység, a tekintete jégmező. Az ítélet megszületett, a döntés malasztja a mellkasára tapadt és Lucifer összeszorította a száját, amikor Azazelért szólt.
Azirafael odafent a kardjába kapaszkodott. Kezében forró a vas, alig pár napja kovácsolták, megszentelt láng szikrázott rajta és hangtalan imákat suttogott.
Az angyalok madárrajként köröztek tovább.
Azirafael egész testében reszketett.



- Te megszülettél már akkor? Még nem kérdeztem.
- Igen. – Crowley kisimít egy kósza tincset Azirafael arcából. A bőr meleg és puha a tenyerében. – A szobában voltam. Az Igére vártam.
- Szóval csak később tudtad meg?
- Jóval később.



Lucifer visszatért, sápadtan, gyöngén. Fénytelen tekintetében gyűlölet és fájdalom marta egymást. A lélek csupán pislákolt benne, a tompa világosságban villámként cikázott a Kétség a homlok és a mellkas csontjai mögött, mint egy fenevad árnya.
Orcáit szürke csíkok szennyezték, melyeket a könnyek lehelték a bőrére.
A Sötétség felé tekintett és döntött.

Fánuel beleőrült. Hosszan szajkózta ugyanazon mondatokat, egyre hangosabban és hangosabban, míg a szavak értelmetlen péppé nem olvadtak a szájában és vértelen ajkai reszkettek. Vállon ragadott bármely angyalt, aki elég közel merészkedett hozzá, közel húzta őket magához, vadul villogó tekintetét az övékbe fúrta és csak beszélt, beszélt – Szerelem, Halál, Gyilkosság és Bosszú, és Raguél csókja, Raguél csókja forró, Raguél csókja ölni képes az Ő nevében.
- Féljétek őket. Féljétek őket!
És Azirafael rettegte mindahányat.

Crowleyt nem vonzotta a Sötétség.
Crowleyt Lucifer látogatta meg a szobában egy nappal később, azt kérte, kövesse és ő engedelmeskedett. Nem érezte, hogy ez volna a feladata és azt sem, hogy hibázik. Egyedül az Igét ismerte, Lucifer pedig angyal volt, idősebb és fényesebb, mint ő; és ennyi elég volt.
Lucifer a Sötétségbe vezette, messze a Város ezüstös fényétől. Ujjai végigfutottak a karján, átkarolták a vállait. Hosszan nézett a szemébe.
Lucifer akkor azt mondta, a Szeretet tiszta és megbocsátást érdemel. Nagyon sokszor elismételte, a szavai gyönyörűek voltak és ízesen hangzottak, akár a zsoltárok.
Amikor Crowley megértette, Lucifer közel húzta magához és megcsókolta.
Crowley elbukott.

A Háború hirtelen tört ki és pusztítóbb volt, mint bármi, amit valaha megéltek. Az angyalok egymás vérét ontották, kardok lángostora dörgő égboltként csattogott, a sikolyok belefúltak a zokogásba, a zokogások a rekedt ordításba, egyetlen hosszú halálhörgéssé duzzadt ezer és ezer hang és dögszagot árasztott magából.
Azirafael elé egy test hullt és ő összerezzent. Az angyal arca síkos volt, bőre s húsa félig lenyúzva, alattuk reszkető pikkelyek, csatakos haja ébenfekete a saját vérétől és a szemei – a szemei akár egy állaté, ahogy pislog, tejfehér hártyák simultak egymásnak.
Crowley ráüvöltött és azt kérte, ölje meg. Újra és újra ezt ismételte abban a dermedt pillanatban, amikor Azirafael csak állt felette, terpeszben, hajába tépett a sikolyterhes szél és  kardja a feje felett, kezei remegnek és a fénye sápadt, halottsápadt, hullasápadt.
Elejti a kardot.
Crowleyt ekkor szúrják hátba, a penge végigtép a mellkasán, a láng csipékké húzza össze a szenes bőrt és Azirafael elsírja magát.


- Megöltél te aznap bárkit is?
Azirafael a fejét rázza; mézszőke tincsei Crowley nyakát csiklandozzák.
- Nem. – A hangja megremeg. – Képtelen voltam rá.
- Hogy lehetsz ilyen?
- Ostoba?
- Szeplőtlen.


Crowley sosem felejtett.
Gyakran meglátogatta őt a Keleti Kapunál; mellé kúszott a fűben, először csak lopva, láthatatlanul. Szerette őt nézni, szerette őt érezni, megélni a közelségét (testmeleg hullámok ölelése), az illatát (zivatar és pergamen és megváltás), a tekintetét (rejtett tavak), a bőrét (érszőtte márvány).
Visszhangterhes gondolataiban Lucifer szavai zengtek a Szerelemről és a lopott csókot érezte bizsergő ajkain, valahányszor a közelében volt.

Azirafael sosem felejtett.
Amikor Crowley felfedte magát, megkönnyebbült, hogy épségben láthatja. Talán akkor mosolygott életében először, talán az összes korábbi hirtelen értékét veszítette.
Olykor hosszú órákon át beszélgettek, később maguk sem mindig tudták, hogy miről.
Azirafael elnyúlt a fűben, Crowley a derekához kúszott; száraz bőre az angyaléhoz tapadt és a mellkasa lángra kapott, egészen olyan érzés volt, mint a halála és mégsem: a forróság lassan elcsitult és szelíden kúszott végig az egész testén.

Azirafael kétségbeesett. Úrrá lett rajta a remegés, bármennyiszer Crowley feltűnt és a szíve szaporán zakatolt, a fénye szinte izzott, különösen a mellkasában és nemtelen ágyékában. Gondolatai elérhetetlen felhőkként kúsztak tova az elméjében, az ajkai kiszáradtak és a szavak elvesztek a torokban.
Féljétek őket.
Rettegni kezdett, őszintén, tiszta szívből rettegni.

Azt kérte, helyezzék át; könyörgött, ígért és kérlelt. Bárhol máshol szívesebben lett volna. Akárhol.
Akárhol.


- Biztos voltam benne, hogy elsírod magad, amikor először találkoztunk.
- Közel voltam hozzá, ha jól emlékszem...
- Nem volt ám kellemes, hm? – Crowley közelebb vonja magához. – Odavoltam érted, de hülyén jött ki.
- Azt hittem, meg akartál ölni?
- Mondom, hogy hülyén jött ki.


Crowley nem tudott mit kezdeni a tomboló dühvel. Megbántottnak érezte magát; elárultnak, becsapottnak. Nem hitte úgy, hogy bármely oldalhoz is tartozna; ő nem választott semmit, helyette választottak és ő sodródott az árral, amíg újszülött volt és bolond. Utána már túl késő volt.
Azirafael magához láncolta, amikor képtelen volt kioltani az életét; hát viszonozni akarta.

A Földre kérte magát, hogy ne menekülhessen. Szemtől-szemben egy másik világban, ahol mindketten idegenek; működhetett volna. Akár működhetett volna.

Ha Azirafael nem rohan el
Ha Azirafael nem taszítja el magától
Ha Azirafael nem tagadja meg.

Napok, hetek, hónapok, évek, évtizedek, évszázadok.

Lassú a folyamat, amíg Azirafael megenyhült. Crowley is visszakozott; alig találkoztak, alig beszéltek.
Időnként együtt ebédeltek. Sétáltak, összegeztek, elmélkedtek.
Egyezségre jutottak.
Egyre inkább egymásba szerettek.
Tagadtak.

Évezredek.

Azirafael a tűz után mesélt neki az első gyilkosságról. Soha nem mondta ki a félelmeit senki másnak, különös volt és nehéz szavakba önteni. Gyakran meg kellett állnia, gyakran megcsuklott a hangja. Crowley kitartó volt és türelmes; hallotta már a történetet, de soha nem így – Azirafaelben olyan mély nyomott hagyott a Szerelemből felépített rémálom, hogy egészen az eszét vette, amikor róla beszélt.
Amikor Crowley bátorítón a kezéért nyúlt, megremegett, de nem húzta el.
A hangja egy kissé nyugodtabb lett.

Könnyű volt őt csókolni, könnyebb, mint valaha hitte volna. A vibráló fájdalom, melyet félelemnek vélt, talán csak vágy volt vagy szenvedély; ugyanúgy reszketett, zihált, a hatalmába kerítette.
Crowley puhán tartotta az arcát, mélyen és lassan csókolt, mozdulatok dallama és hője; az egész testével érezte, szinte fuldoklott benne.
Közelebb kúszott, felnyögött. Akarta még, akarta Crowleyt, akarta mindenét.
Nem kellett kimondania.

Azirafael háta hűvösen simult a paplanhoz; felvetett feje maga előtt látta az ágytámlát, amíg Crowley a combjába nem harapott és a világ elhomályosult.
Felsóhajtott, keservesen és nyomorultul. Nem ismert a saját hangjára, nem ismert magára, nem ismert a testére – csípője magától mozgott, a lábai maguktól fonódtak Crowley karcsú derekára, az ujjak maguktól martak a vállaiba.
- Kérlek, kérlek, kérlek...
Crowley vigyorogva hajol fölé. Jobbjával megemeli őt, baljával a feje mellé támaszkodik, hogy a nyakába csókoljon.
Egy hosszan kitartott pillanat; egy lélegzetvétel. A másodperc, mielőtt Crowleyt szíven szúrják.
Azirafael  felkiáltva kap levegő után.


- Ők nem voltak olyanok, mint mi.
- Tudom. Most már tudom.
- Soha nem volnék képes azt tenni veled, amit Szeráhel tett.
- Nem is attól féltem. – Azirafael felpillant, Crowley mellkasához simulva csókot nyom a szájára. A tekintete könnyáztatta. – Mindig attól rettegtem, hogy én válok Szeráhellé.


Féljétek őket.


- Nem válhatsz Szeráhellé, amíg nem leszek Karaszel.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy mindig elfelejted a lényeget.


Féljétek őket!



- Karaszel nem szerette őt többé. Szerinted majd pont most gondolom meg magam?


Soha, soha, soha.


- Köszönöm. Köszönöm.

12 megjegyzés:

уαмι. írta...

SPOILER A NOVELLÁBÓL, AKA RÖVID ÖSSZEFOGLALÓ:
A történet azon része, amelyre nekünk szükségünk van, valahogy így hangzik: a Kezdetekkor az angyalok még csak építik az univerzumot; érzéseket, fogalmakat, világokat alkotnak meg. A történetet Raguél, az Úr Bosszúja szemszögéből követhetjük végig, aki azt a feladatot kapja, hogy nyomozza ki a mennyek első halálesetének körülményeit és büntesse meg a felelőst Karaszel haláláért. Az ok gyilkosság - Karaszel Szeráhellel együtt dolgozott a Szereteten, és szeretőkké váltak; miután azonban az érzés elkészült és új munkájukként a Halált kapták, Karaszel nem szerette őt többé és csak a Halálé volt. Szeráhel azt remélte, ha megöli Karaszelt, az érzés megszűnik - de tévedett. Raguél elvégzi egy feladatát, és egy csókkal megöli (elégeti) Szeráhelt, akire lesújtott az Úr Bosszúja. A történetnek szemtanúja Fánuel, aki a maga munkájaként mutatta be a Szeretetet és Lucifer, aki az ítéletet igazságtalannak véli, fájdalmában zokogni kezd és azzal a reménnyel hagyja el a Várost, hogy a Sötétségben egy jobb világra lel.

Névtelen írta...

Nagyon tetszett a szerkezete, ez az ágyban hencsergős, visszaemlékezős stílus; egyszerre lehetett vihogva fluffogni, majd hadd-ölelgessem-meg-awwwwww-kat rebegni.
Előbbire kedvencem:
"- Hogy lehetsz ilyen?
- Ostoba?
- Szeplőtlen."
Utóbbira szipogásom:
"Megbántottnak érezte magát; (...) helyette választottak és ő sodródott az árral, amíg újszülött volt és bolond. Utána már túl késő volt.
Azirafael magához láncolta, amikor képtelen volt kioltani az életét; hát viszonozni akarta."
Szóval köszönet a jó reggelért, amit okoztál az írásoddal! :)

уαмι. írta...

úristenhátvanvalakiakiolvastaéstetsziknekiésasdfghjrf ;u;
Nagyon csúnyán féltem a szerkezettől, a hangulatok egyensúlyától és attól, hogy ne szaladjon el velem a ló a leírásoknál. :"D Örülök, hogy végül végigszenvedtem, nyígás ide vagy oda.
A jó reggelt tökéletesen viszonoztad, mert az enyémet most az dobta fel, hogy ezt a megjegyzést olvashattam. A mai napom egyetlen nagy vigyorból fog állni. Nagyon szépen köszönöm! xxx

Eva Reyklani írta...

Na most elmondom, hogy érzem magam, meg azt, hogy mit váltott ki belőlem ez az a csoda. Varázslat. Szavakból szőtt káprázat.
A tornaterem izzadásg-és porszaga teljesen megszokottá vált, sőt egészen otthonos, megnyugtató, ahogy az erőlködéstől lihegő, fáradtan mosolygó emberek is azok. Most én következem, a gyomrom már enyhén forog, de nekifutásból sikerül egy tigrisbukfencnek is betudható valamit csinálnom. Átadom a helyem egy lánynak, aztán csak nézem, és nem tudom, hogy zokogni szeretnék, vagy felpofozni, amiért úgyszaltózik át a szőnyegen, hogy azzal simán lekörözi bármelyik akciófilmben szereplő harcosnőt. Komoly dilemmát okoz annak eldöntése, hogy a medicinlabdát vágjam hozzá, vagy az irodalmi Nobel-díjat, és csak azért döntök a medicinlabda mellett, mert akkor talán felfogja, hogy igenis tudja mit csinál. Az ösztönei, vagy a tehetsége, vagy a lelke, vagy a tudatallatija egészen biztos, hogy jó irányba vezeti, felesleges emiatt aggódnia.
Persze ez végtelenül aranyossá teszi, de akkor is idegesítő, hogy ilyen felemelő, magasba szárnyaló, mélybe zuhanó, elkábító mutatvány után megvonja a vállát és kijelenti, hogy nem tudja mit csinált.
Basszus.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Ez annak a palástolása, hogy nem jutok szóhoz annyira lenyűgöztél. Ez lassan már félelmetes lesz.

уαмι. írta...

Hát, ilyen jól se esett még egy medicinlabdát a pofámba kapni, pedig az utolsó három szemüvegem kettétöréséért pont ez a mozdulat felelt a gimi sötét éveiben, a tornagyakorlataimról meg annyit hogy hátrabukfencezni se tudok, nemhogy fejen vagy kézen állni. Ha a lábam feljebb van, mint a fejem, kétségbeesem - és ezt most ne gondoljuk tovább.
Az allegória ettől függetlenül tetszett. :3
Az a vicc hogy az én megítélésem és az olvasóké mindig gyökeresen más. Amire kezdetben büszke vagyok, arról kiderül, hogy nem lesz népszerű vagy nagyszabású; aminél meg azt érzem, végképp elbasztam és csak fejelgetem be a klaviatúrát, az eléri nálatok a kellő hatást. Érdekes dolog ez. o.o
Nyurr. Nagyon-nagyon szépen köszönöm a hozzászólást és az olvasást! xxx ;))

Tinuviel írta...

Sajnos még nem érkeztem elolvasni a novellát, csak a gyors beszámolódat, de el kell mondjam, hogy ez a második nap, hogy folyamatosan eszembe jut a történet. Tegnap utazás közben is folyton ezen gondolkodtam, mantráztam magamban a kedvenc részeimet és nagyon szeretem, már most is. <3

уαмι. írta...

Hawwrawwmaww, Tinum. ;u;
Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni hozzá akkor, ha már túl vagy a novellán, de ha már most szereted, akkorigazábólénboldoganhalhatokmeg.
Elképesztően hálás vagyok, köszönök szépen mindent!♥ xxx

Mitsuki írta...

Kérem szépen, most nem akármit kaptunk.

Nem-nem. Ez csemege, zamata van, íze, illata és puhán omlik és folyik, hogy lassan, belülről égethessen fel. Hófehér lángokban, ezüst fényben, tudatlanul, szomjazva és éhezve arra, amink nem lehet.
Lágyan derengnek, azok, miket még nem neveztek nevén, és csillapítatlanul terjednek, mihez már kapcsoltak egy kósza betűsort, egy elvont fogalmat. Megalkották a saját pusztulásukat. Mert Ő úgy kívánta. Úgy akarta.

Akarta. Mind tudta, hogy létezik, még sem rendelkeztek felette szabadon. Követték a feladatot, vagy sodródtak az árral, mind egyetlen célt szolgálva, együtt az Ő útját járva.
Egyszer indulva, és örökké, keresztezve másokét, talán össze is fonódik, szárnyra kap, és lelohad, megfordul, változik, de sosem tér le a saját ösvényéről.

Mert ez elrendeltetett.

Reméljük kettejük sorsa összeolvad, s Ő úgy kívánta, hogy ne sújtson le a láng, hogy éljenek.
Éljenek.
Együtt.

Köszönöm. Köszönjük. Ők is köszönik, neked, eme történet Zefkieljének.

уαмι. írta...

Annyiraborzasztóannagyon tudok örülni annak, hogy ugyanannyira érzitek létjogosultnak a két történet szimbiózisát, mint én tettem anno. ;u;
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent! xxx

Raistlin írta...

*kinyomtatja a történetet*
*becsúsztatja a Smoke and Mirrors-ba*
*puhán ráhatja a fedelet*

Ez a történet egyszerűen: IGAZ. És kegyetlenül zseniális; mint ez a zeneszám mellé, zaklatott és ihletett és mégis elképesztően letisztult (kristálytiszta, gyémánttiszta)

Crowley bukása, a város, ami hasítóan les fénnyel izzik a soraidban (hogy) (HOGYAN)

"- Nem volt ám kellemes, hm? – Crowley közelebb vonja magához. – Odavoltam érted, de hülyén jött ki.
- Azt hittem, meg akartál ölni?
- Mondom, hogy hülyén jött ki."

és

"Azirafaelben olyan mély nyomott hagyott a Szerelemből felépített rémálom, hogy egészen az eszét vette, amikor róla beszélt."

és nem tudom. Ki akarok ülni a tetőre és csak bámulni magam elé amíg meg nem látom a távolban. Amíg oda nem jön hozzám egy bőrdzsekis idegen és egy szemüveges srác cigarettát kérni. Amíg...

Nem tudom, mikor volt rám ilyen hatással történet utoljára. Az eredeti nem volt rám ilyen hatással. Ami aztán valami.

Yami.

Ez egy szupernóva. Csináltál egy szupernóvát.

уαмι. írta...

Én még... én még mindig.
Én nem tudom.
Kész.
Kész vagyok.

Még mindig nem tudok többet mondani, mint amit privátban már elmondtam - azt pedig nem ismételhetem ennyit, pedig ugyanúgy érzem magam.
Ez nem ér, hogy a történeteiddel is belém fojtod a szót de még a kritikáidra sem tudok érdemben reagálni. :"D
Nagyon köszönöm. Igazán, baromira nagyon köszönöm. Letmeloveya.♥o♥ xxx

Eva Reyklani írta...

Nem érdekel, hogy egyszer már írtam ide, de pénteken sikerült megszereznem a Tükör és Füst kötetet, és ez volt az első amit elolvastam belőle, és utána tudtam, hogy te írtál belőle, és muszáj volt elolvasnom, és még mindig nem kapok levegőt. Újraélesztést, defibrillátort, oxigénpalackot, sokkpokrócot kérek, követelek, meg teát. Sokat.
Csodálatos, igen, de valaki mondjon már valami szebbet, méltót, igazat ehhez a gyöngyszemhez, mert én még mindig nem jutok szóhoz.
Sirok.
Még mindig köszönöm hogy olvashattam!