február 08, 2014

Threw Our Hearts Into The Sea IV.


Készült egy teljes mix a regénynek, ami itt meghallgatható. ;)

Gyerekek én feladom. Azirafael azt csinál, amit akar, irányíthatatlan, kiszámíthatatlan, önfejű. A sztori innentől az övé, mert negyedszerre teszi tönkre az ötleteimet.
Nem is olyan távol a horizonton feltűnt a szárazföld, srácok, és nincs messze a part. Ha kikötünk, külön utakon folytatjuk majd; most utoljára kurtítsuk még meg a vitorlákat és hagyjuk lobogni a Jolly Rogert.
Utolsó előtti fejezet, dráma, tetőpont. Csak amolyan homoszexuális-kiszámítható módon.
Hangulat itt.

U.i.: Gondolkozom egy extra részen, amolyan jelenből-történő-visszatekintés, aki támogatja a javaslatot, kérem hallasson egy süvöltő ARR!-t hozzászólásban.

H a j ó n a p l ó
Dátum: 1692. június 6.
Helymeghatározás: Port-au-Prince partjainál
Sebesség: tíz csomó
Időviszonyok: hát.

- Jól van, úgy rendben lesz. Csak hagyjátok ott. Hagyjátok ott, mindenki gyűljön a fedélzetre! Fedélzetre, emberek!
Crowley nagy léptekkel siet a felépítmény lépcsőin. Elhaladtában megveregeti a kormányos vállait, majd a korlátba markol és összeszorított szájjal pillant le a túlélőkre.
Az alig maroknyi legénység szédülten, fáradtan és sebesülten támolyog alatta; alig állnak a lábukon, egymásra támaszkodva, egymásba kapaszkodva próbálnak nem összecsuklani. A fedélzeten fehér vászonsátor áll a halottak elkerítésére; a tűző napon szinte lángra kap, a testek bűze felerősödik a párás, fojtóan forró levegőben.
Crowley torka száraz. Újra eljött az ő ideje; annak az ideje, hogy ő megszólaljon, hogy biztasson, hogy vígaszt nyújtson. Az ő szavai lüktetnek majd mindannyiuk fejében, azok mossák át az agyukat, kiürítik, felszabadítják, magasztalják. Mondania kell valamit – akármit – és ha elég erős, ha elég megtörhetetlen, akkor hinni fognak benne.
Hinni fognak neki. Hinniük kell.
Annyival egyszerűbb volna, ha nem viselkedne emberként és annyival egyszerűbb volna, ha képes lenne másra is gondolni, mint Azirafaelre, a borítékra, Azirafael-és-a-boríték, ketten együtt, egyik a másikkal, nem tudja melyiket gyűlölje a másik létezéséért és melyiket áldja érte...
Úgy hagyta magára őket, mintha azt várná, hogy széttépjék egymást. Azirafaelnek a kezébe kellett volna vennie és kettészakítani, négyfelé és hatfelé, a levélnek pedig fel kellett volna zabálnia a lelkét, beleharapni a szívébe, meg kellett volna értetnie vele, hogy a szabályok, melyek szerint játszik már elévültek, mert ketten írnak mindent és ő azt akarja, hogy Azirafael szenvedjen, hogy bűntudata legyen, amiért egyáltalán megpróbálta, amiért egyáltalán felvetette, amiért az instrukciókat követi és nem a saját akaratát.
Crowley nem tudhatja, miért nem hallott előbb a levélről. Ezzel kellett volna kezdenie, miért titkolta el napokon át? Elbizonytalanodott? Elbátortalanodott? Visszakozik? Miért nem képes megérteni, hogy ez a színtér most más, egy másik színpad és egy másik színmű, a szerepeket pedig már rég kiosztották és ő lemaradt róla? Felgördül a függöny és Crowley ott áll egymagában, a fény perzseli a bőrét és megvakítja és Azirafael nincsen sehol.
Csak egyszer próbálná meg az az átkozott...
Csak egyszer.
- Figyeljetek rám. – Hallja a saját hangját, messziről szól és tompán. – Nehéz éjjelen vagyunk túl, de életben vagyunk. Életben vagyunk, míg oly sok társunkat elnyelte a tenger. Ne gondoljatok a veszteségre, ne ragadjon el benneteket a gyász, ne engedjétek, hogy a lelketekre tapadjon az a sok mocsok, amit átéltetek. – Crowley nagy levegőt vesz. Hirtelenjében elfogytak a szavak. – Tartsatok ki, csak ennyit kérek.
A sátor nehéz vászonajtaja ebben a pillanatban nyílik ki. Azirafael támolyog elő, szemei alatt sötétlő karikák, haja egyetlen nagy, mézszín kóc, kabátkáját elhagyta valahol, most csak bézsszínű, fodros ujjú inget visel. Fáradtan pillant fel Crowleyra – a tekintetében van valami egészen különös lágyság, amit talán még soha nem láthatott. Ha látott volna – úgy véli – emlékezne rá, mert egészen olyan, mintha puhán átölelné és magához vonná.
Crowley erőt merít belőle és szája szóra nyílik – ekkor viszont újabb alak lép Azirafael mellé és egyetlen pillanatig tartó félmozdulat mindent átértékel benne. Moore Azirafael vállára simítja a tenyerét és jól láthatóan megszorítja. A háta mögül egyenesen Crowleyra mered, arcán egy győztes vigyor árnyéka suhan át.
- Ennyi – jelenti ki Crowley szárazon és ellöki magát a korláttól. – Munkára, lusta dögök. Azt mondtam, munkára!
Lesiet a lépcsőn és megindul a sátor felé. Kényszerűen biccent a mellette siető szakácsnak, és mire odaér Azirafaelhez, Moore már eltűnik. Gyorsan oldalra pillant, hátha meglátja még: a fedélköz csapóajtaja nyikorogva csapódik. Undorodó grimasszal veszi tudomásul, hogy az elsőtiszttel való beszélgetést el kell halasztania, így most csak Azirafaelhez fordul.
- Mi a helyzet bent? – Állával a sátor belseje felé bök. – Hány halottunk van?
- Tizenhat, ha... – Azirafael reszketve sóhajt. – Ha jól számoltam. – És ezek csak azok az emberek, akiket tegnap nem ragadott el a hullámsír. – Még ma el kell temetnünk őket, a testek ilyen melegben... tudod.
- Tudom. Meglesz. Figyelj... beszélnünk kell.
- Most? – A szemei elkerekednek. – Crowley, ez a sok halott, a sérültek... ellátásra van szükségük. Belling a tengerbe fúlt és nincs más orvos a hajón, nekem... nekem kell segítenem. Nem akarom elhagyni a sátrat. Most nem.
- Akkor odabent beszélgetünk. Gyerünk. – A démon Azirafaelt megkerülve belép, csuklójánál fogva maga után húzva őt.
Amint beérnek, elengedi, mintha csak forró vasat markolna. Szembefordul vele, közelebb lép – egyre közelebb – Azirafael apró léptekkel hátrál, míg a sátor kifeszített falának nem ütközik. Crowley ekkor hajlandó megtorpanni.
- Beszélj a levélről.
Azirafael orcái kipirulnak; talán a fülledt, bűzös melegtől, talán a szégyentől.
- Nem tudok neked újat mondani róla – suttogja elhaló hangon. A szemkontaktust nem töri meg. – Elolvastad. Tudod, mi áll benne. Tudod, miért vagyok itt.
- Ezért nem tudom, miért nem szóltál róla hamarabb.
- Tessék?
- A kapitány beleegyezésére van szükséged, az aláírásomra, a szavamra. A királyság engem ment fel a bűneim alól, én leszek szabad ember az uralkodó szolgálatában, aki legálisan szeg törvényt és csak spanyol hajóra támad, a hittérítő módszeretek egyébként silány, de azért gratulálok hozzá. Én kellek neked, miért hátráltál meg?
Azirafael ajka megremeg. Fájdalmasan eltorzult arca összeszorítja Crowley szívét és a tekintet villanása felismerés lángját gyújtja benne; van itt még valami, amiről egészen eddig fogalma sem volt. Valami, amit Azirafael nem mond el, valami, amivel megkerülte Crowleyt és más úton kezdett el haladni a célja felé.
Másodszorra is elárulta hát.
- Angyal...
Félretépik a vásznat.
- Hoppá. Bocsánat.
Rémülten összerezzennek és elhúzódnak egymástól. A beszélgetés közben észre sem vették, hogy szinte összesimulva álltak: Crowley kezei Azirafael feje mellett, egyik lába az angyal terpeszében, homloka szinte súrolta az övét.
- Nem is tudtam hogy hullák mellett a legromantikusabb. – Moore fogai szinte világítanak, ahogy vigyorog. – Hé, majd kipróbáljuk?
Crowley nagyon lassan fordul felé.
- Mit keresel itt? – A hangja nyers és fenyegetően halk.
- A drága kapitányomat. Beszédem van magával.
- Vigyázz a nyelvedre, Moore.
Az első tiszt felhúzza a szemöldökét.
- Már nem kell sokáig. Kövessen.
Crowley rámered. Moore arca közönyös és merev, egyedül a szemei közül feszülnek meg a nevetőráncok; szórakozik vele. Ez az undorító, alattomos féreg szórakozik vele és úgy derül rajta, mintha Crowley nem volna több egy ostoba tréfánál.
Jelentőségteljesen int és kifordul a sátorból, meg sem várva, hogy kapitánya jön-e vagy sem. Előtte jelentőségteljesen végigméri Azirafaelt, aki Crowley ezt követő, már-már számonkérő pillantása elől menekülve lesüti a szemeit.
Crowley ekkor már tudja, és nem lepi meg, hogy Azirafael nem követi őt a fedélzetre.

* * *

A kosár alatt ül a kötélhálók rejtekében, ahol senki nem láthatja – a helyzete teljesen ellentmond a fizika törvényeinek, így még akkor sem fordulna meg a legénység fejében, hogy ott keresse, ha nem volnának éppen elfoglalva. A durván szőtt kötelek Azirafael egy mozdulatától függőágyhoz hasonlatosan hajoltak meg és olyan szilárdan állnak, mintha rögzítve volnának.
Alatta felháborodott kiabálás, káromlások és csattanások.
Behunyja a szemét, hátradől. Próbálja kizárni elméjéből a hangokat, de képtelen rá – a sótól nehéz tengeri szél felkap minden apró rezzenést és végigsimít velük az arcán. Az érintésük pofonként ég a bőrén és könnyeket csal a szemébe.
- Meg akartok ölni vagy sem!? – hallatszik odalentről a rekedt ordítás. A szavakat sirályok visszhangozzák éles, nyúlós hangjukon. – Próbáljátok csak meg, a kurva...!
Ekkor dördül el a pisztoly.
Olyan erősen szorítja a kötelet, hogy az ujjai egészen elfehérednek.

* * *

Crowley mellkasa hevesen hullámzik. Zihálva kap levegő után, jobbjával kardjára markol. Nincs ideje előhúzni – Moore egyetlen ütése olyan erővel éri, hogy megtántorodva az árbocnak zuhan és beveri a fejét.
Hosszan káromkodik, hangja még mindig valószerűtlenül nyugodt és halk.
- Előbb magyarázatot várok, ti utolsó senkik. Át kéne húznom minden egyes disznót a hajó alatt; ha nem maradna belőletek más mint egy megnyúzott húscafat, befognátok a pofátokat.
- A zendülésnek is megvannak a maga formalitásai, kapitány – vonja meg a vállát Moore. – De ne szaladjunk ennyire előre. Ha maga lenyugszik, lenyugszunk mindannyian. Beszéljünk úriemberek módjára, helyes?
Crowley nyelvének lassú mozdulatával felitatja a vért a szája sarkából. Pislogás nélkül néz Moore szemébe, nem törődve a legénység többi tagjával, akik most szablyával a kezükben állják őt körbe.
- A levél miatt van, igaz? – kérdi végül, egy perc feszült csendet követően.
- Nos. Utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Tudja, amíg ment a szerelmesek harca, én sokat beszélgettem a maga kis szeretőjével és be kell vallanom, nem túl meggyőző a színjátéka.
Crowley jól láthatóan elsápad, de megőrzi a nyugalmát. Szó nélkül hallgat tovább, ujjai szinte észrevétlenül kúsznak az övébe akasztott pisztoly felé.
- Maga volt az utolsó, aki értesült róla. Különös, nem? A maga Felljét személyesen az öreg King Billy kereste meg. Nem semmi kapcsolatai vannak a szajhának...
- Ne merésszeld...
- Fogadjon meg egy jó tanácsot és tartogassa ezt későbbre. Látom türelmetlen, legyen hát: ismertetem, milyen kilátástalan is a helyzete.
- Fellázadt ellenem az egész mocskos banda, te a hülye fejedbe vetted hogy kapitány leszel és Fellel összefogva elárultok engem, hogy szabadon lehessetek a kalózok szennye – darálja Crowley összeszorított fogakkal. – Felesleges járatnod a szád, nem nehéz átlátni rajtatok. Merész húzás, hogy félholtakat akarsz harcba hívni.
- Ó, az esze a helyén. – Moore felvetett fejjel fintorog, majd tettetett sajnálkozással folytatja: - Persze nem volt könnyű dolgom mindenkit meggyőzni. Fell egyenesen menekült előlem, nem is tudom, egészen biztos abban, hogy nem egy férfigúnyába bújt nő? Legalább annyira bizonytalan abban, hogy mit akar, mint bármelyik fehérnép...
Crowley a szavába vág, széles vigyora egy őrülté.
- Meg akartok ölni vagy sem?! – Oldalra billenti a fejét, akár egy prédára leső ragadozó; egy lassú mozdulattal leemeli széles karimájú kalapját. A tekintete tisztán villan fel; némelyek szorosabban markolják a fegyverüket, valakiből halk nyöszörgés és elhaló sziszegés szakad fel. A pupillák szűk vágások, az írisz szinte izzik: forró borostyánba zárt rovar, öregebb és gyönyörűbb és gyilkosabb, mint az idő. – Próbáljátok csak meg, a kurva...!
Moore kezében elsül a fegyver.
A golyó egyenesen Crowley jobb vállába fúródik, szilánkosra törve a kulcscsontját. Hátát a főárbocnak veti, kesztyűs ujjai a sebre szorulnak, torkában megakad a levegő.
A következő pillanatban harsányan felröhög – éppen akkor, amikor Azirafael előtte landol, kecsesen és puhán, mintha csak tollpiheként szállt volna a szélben. Hirtelenjében senki nem tudja, honnan kerülhetett oda.
Egyetlen vonása árulkodik arról, hogy tombol benne a harag; összeszűkült szemei, amelyek most egyenesen Moore-ra merednek.
- Ennyi elég lesz – szól csendesen.
- Na már megint – fakad ki az első tiszt és lazán a vállára dobja a puskát. – Ezt mondtam, látja? – kiált hátra Crowleynak, aki továbbra is nevet. – Megint meggondoltad magad, drágám? Ennyiszer nem baszhatsz ki velem, lehetnél óvatosabb.
Azirafael kezei ökölbe szorulnak és tesz egy lépést közelebb – a mozdulatnak valójában nem kellene rémületet keltenie; mégis ezt teszi. Azirafael úgy torpan meg, mintha rádöbbenne, hogy túl messzire ment, és kissé lazít az izmain.
- A hajó törvényeinek értelmében a fedélzeten nincsen erőszak – folytatja lágyan, továbbra is csak Moore-ra figyelve. – Nem igaz?
- Ó, a törvények. Valaki tanult.
- A törvényeitek... elnézést. A törvényeink kimondják, hogy aki a hajón támad a legénység bármely tagjára, az párbajra való kihívásnak minősül, amelyre a szárazföldön kerülhet csak sor. – Azirafael körbepillant a megmaradtakon; egyedül Crowleyra nem hajlandó nézni, bár a démon abbahagyta már a nevetést és kíváncsi tekintete szívesen keresné az övét. – Amíg nincsen párbajgyőztesünk, minden egyéb tevékenységet kötelességünk felfüggeszteni.
- Hibátlan okfejtés – húzza fel a felső ajkát Moore – egyetlen dolgot kivéve. Kicsinyke tévedés, elismerem – a párbajjal és a zendüléssel nem ugyanaz a törvény foglalkozik, virágszál.
- Igen, tudom – sóhajt fel Azirafael, és az ajkait megnedvesítve az égre emeli a pillantását. – Ó, bocsáss meg! – suttogja bűntudatosan.
A következő pillanatban előrelendül és teljes erőből pofon vágja Moore-t.

* * *

A Kiűzetésen teljes a káosz. A kezdeti felháborodás és az azzal járó viták hada lassan lecsengeni látszik – Moore elvonult a fedélközbe és a megmaradtak nagy része hűségesen követte őt. A fedélzeten alig lézengenek, jobbára csak azok, akiknek a haladáshoz elengedhetetlen feladatuk van: ők is leszegett fejjel, némán teszik a dolgukat, állapotukat tekintve úgy, ahogyan még képesek rá.
Crowley a kajütjében ül az ágy szélén és fájdalomtól eltorzult arccal próbálja levenni magáról a véráztatta kabátot. Lassan halad, a helyzete szinte kilátástalan. Régóta nem sérült már meg: egészen elfelejtette már, milyen pokolian tud fájni egy sérülés az emberi testen és milyen gyengévé, tehetetlenné válik tőle.
Az ajtón halk, udvarias kopogás hallatszik.
Crowley megdermed és nem válaszol; nincs is szükség rá. A következő pillanatban Azirafael lép be, kezében egy faedény teli forró vízzel, abban valamiféle rongy ázik, zsebéből kötszer lóg. Szótlanul csukja be maga után az ajtót, az ágyhoz lép és Crowley mellé ül.
Még mindig nem néz a szemébe.
- Teljesen megőrültél – közli Crowley tényszerűen.
Azirafael teleszívja a tüdejét levegővel és lassan engedi ki.
- Igen, tudom.
- Nem, szerintem rohadtul nem fogod fel.
- Felfogom.
- Figyelj...
- Crowley. Kérlek. – Azirafael hangjába ingerültség simul, mégis elcsuklik. – Most ne beszéljünk erről.
A démon visszakozva elhúzza a száját és ép bal kezével legyint.
- Oké... oké. Ahogy akarod. De megőrültél.
- Ezt már mondtad.
- De tényleg.
Azirafael pár pillanatig még csendben, mozdulatlanul ül a helyén és ölébe ejtett kezeire mered. Mintegy varázsütésre ocsúdik fel a gondolataiból; kapkodva mártja a kézzel elszakított szövegrongyot a vízbe, majd amikor Crowley válla felé közelít, észreveszi, hogy két réteg ruha áll az útjába és megtorpan.
- Le kéne... – kezdi gyötrelmesen és a ronggyal Crowleyra bök.
- Szerinted nem próbáltam?
- Rendben, akkor... mm. – Azirafael szinte visszahajítja az edénybe a rongyot és Crowley felé fordul. – Segítek.
- Vetkőztetni akarsz?
- Segítek levenni a kabátod.
Crowley elvigyorodik; a következő pillanatban ez fájdalmas grimasszá torzul. Azirafael próbálja a legóvatosabb mozdulatokkal lefejteni a posztókabátot a sérült vállról, de még így is megszenved vele, Crowleyval egyetemben. Azirafael szinte szolidaritásból, önmagát észre sem véve visszhangozza a démon minden szisszenését és nyögését.
Amikor a kabát sikeresen lekerül, Azirafael elhúzódik, Crowley viszont jelentőségteljesen pillant rá.
- Ha egy nyitott kabáttal nem boldogultam, egy inggel sem fogok.
- Igaz. Igaz. Igazad van. Ne haragudj.
Azirafael visszakúszik, tenyereinek éle Crowley mellkasára simul. A test megremeg az érintése alatt, mire ő maga is összerezzen:
- Bocsánat, fáj?
- Ne-hem. Nem fáj.
Gomb gomb után, a szétnyíló ing suhogása és kettejük szabálytalan, szapora légzése; hosszú pillanatokig semmi egyéb nem történik. Azirafael mozdulatai kiborítóan lassúak, Crowley összeszorított szájjal tűr, kettejük között forrón szorul meg a szoba levegője.
Azirafael ügyel rá, hogy véletlenül se érjen a napszítta bőrhöz, amikor lehúzza róla az inget; előre kell dőlnie hozzá, kócos tincsei Crowley hegyes állához tapadnak.
Crowley öntudatlanul szívja be az illatát; friss és enyhén édes, záporáztatta föld. Lehunyja a szemeit, nyaka megnyúlik; nyughatatlan szíve dobszóként zeng a fülében, az illat viszont mindenhol, az illat ott kering az agyában, a bőrén, a mellkasában, a hajában.
A következő percben a kezei már Azirafael vállait markolják; durván tép az ing anyagába, miközben eltolja magától és arra kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. Szóra nyílik a szája, valamit mondani akar, valamit muszáj, de a szavak megakadnak a torkában. Kétségbeesett pillantását egy halk nevetéssel próbálja palástolni, és gyorsan elengedi az angyalt.
Hitetlenkedve rázza a fejét; önmagát sem érti, és főképp nem érti Azirafaelt, aki ugyanabban a testhelyzetben ül mellette, mint amiben hagyta, akinek a tekintetét még mindig magán érzi, aki most felemeli a kezét és ujjbegyeivel óvatosan végigköveti a golyóütötte sebet Crowley kulcscsontja mentén.
- Érezted, hogy átfúródik rajtad? - kérdi suttogva.
Crowley felhorkan.
- Ó, éreztem. És Moore is érezni fogja, amikor viszonozom a szívességét, ezt megígérhetem. Az az áruló, alávaló patkány és az egész rohadt csürhe egy... - Elharapja a szavakat. Félrenéz.
A hirtelen beálló csend zavaros és tompa.
Azirafael arra használja, hogy az alsó ajkába harapva folytassa, amit elkezdett. A forró vizes rongy égetően ragad a húsába, Crowley viszont ettől a fájdalomtól a legnyugodtabb. Most először érzi normálisnak a szívműködését - miközben Azirafael a sebet kezeli, nyersen, sterilen, távolról.
Elérhetetlenül.
Felszegi a fejét és a falat bámulja egész végig.
Azirafael nem teszi szóvá. A torkában keserű epeíz.

* * *

Aznap éjjel Crowley nem vonul vissza a kajütbe; először teszi ezt azóta, hogy Azirafaellel osztoznak a szobán, és az is most először fordul elő, hogy az angyal viszont önszántából lép be oda. Hiába nem találja Crowleyt, a párbaj előtti utolsó éjszakáját ott akarja tölteni; ha kell, hát egyedül.
Lassú léptekkel járja körbe a helyiséget. Tekintete szinte simogatja a bútorokat, a falakat, minden apró eszközt a zsúfolásig telepakolt asztalon.
Reszketegen sóhajt és lerogy az ágyra. Hátraveti magát rajta, jobb alkarjával eltakarja a szemeit. Nem veszi észre az ágy lábai mellé csúsztatott bögrét, amit Crowley hagyott ott neki; a bögrét, benne az áhított és nehezen kiharcolt csokoládéitallal.
Életében most először szeretne egészen addig káromolni, teli tüdőből ordítva, eszét vesztve, amíg be nem reked; ehelyett néma csendben, saját lélegzetvételeit számolva várja meg a hajnalt.
Egy olyan hajnalt, ami mintha soha nem jönne el.

* * *

Crowley Moore és a legénység részeges beszédét hallgatja. Mindannyian a fedélzetre özönlöttek napnyugtát követően; rumot adnak körbe, ősrégi történetekről beszélnek, legendákat mesélnek, mintha csak saját életük volna. Az alkohol és az idő összemossa a szavaikat és az emlékeiket, a puhán ropogó tűz kísértetek reszkető árnyait festi a hajóra. A levegő száraz és hűvös.
Crowleyt senki nem látja; és ha látná is, valószínűleg nem foglalkoznának vele. Biztosak benne, hogy a kapitányuk nem olyan gyáva féreg, aki megfutamodna a zendüléssel járó harc elől, és abban is, hogy nem tervez revansot venni rajtuk az alkoholmámoros álmaikban - így hát nincs mitől tartaniuk.
Crowley az orrfigurán talált magának egy magányos, csendes rejtekhelyet. A fából faragott angyal kitárt szárnyai elrejtik őt a tenger elől, a kalózok elől, Azirafael elől.
Felpillant a szobor karjára, amelyről egy kígyó tekeredik le, méregfogai egy almába mélyednek.
Crowley fáradtan elmosolyodik; csak azt kívánja, bárcsak vége volna ennek az egésznek és visszatérhetnének oda, ahonnan az egész kezdődött.
A tekintetében hirtelen ötlet szikrája gyúl.

10 megjegyzés:

Raistlin írta...

Új fejezet, keblemre, jer.
Nagyon szeretem ezt a történetet, és rettenetesen fog hiányozni - tehát ARRRR, annyi kiegészítő történetet kérek hozzá részemről, amennyi csak elfér egy óceánjárón.

És szerintem nagyon jól áll Azinak, hogy hagytad a maga feje után menni. A jellemének szerintem egy nagyon fontos aspektusa az állandó kétkedés, ami persze megrémíti és undorítja őt, de ami mégis erőt és bátorságot ad neki; és ez a kétkedés meg könnyen vezethet határozatlansághoz, ami a kis forrófejűségével párosulva azt eredményezi, hogy akár percről-percre sarkalatosan más döntéseket hoz impluzus szerint, és *elővesz egy olyan fasza kis lézeres mutogatócuccot* a mellékelt gráfon látható hogy így motiváció-íve voltaképpen tollpiheként lebben ide-oda de ez nem teszi árulóvá mert tudod hogy képes szembemenni a gravitációval ha arról van szó (ha Crowleyról van szó)
(Crowley a szél)
[Megint kaptam tőled három liter ineffable feelst és bele fogok fulladni]

Külön kiemelném még az orrdíszt, és hogy sikerült a tél közepén tengeri hőt és hullabűzű párát varázsolni a szobámba. Nagyongratulálok.

Mitsuki írta...

Köszönöm, Azirafael, köszönöm.
És köszönöm neked is, Yami, ezt a csodát, a fékevesztett gondolatokat, és az eszeveszett gondokat. Vesszen minden, mi korlát!

Elsőként, kiáltok én, kiáltok mindenért.

Talán a tenger teszi, talán az ég, talán a Terv része minden, hogy kifordul magából angyal és démon.
Szelíd tekintetű ördög és lángoló szemű glóriás.
Megőrültek mindketten, és csak verdesünk doboló szívük ütemére, lassan csapkodva, a korlátnak csapódva, kötélből font sorok között.

Szikra pattan, lángol a szem, torkolattűz, dörren a fém, roppan a csont, szétesik a szív.
S apró darabkáit szedegetjük, viharban elveszett, mélyen a tengerbe esett, talán soha nem fogjuk meglelni.
Soha ne mondd, hogy soha. Hiszen időnk van, végtelen. Unos-untalan. Szembenézünk a múlóval, s mi nem múlunk el... soha.

"A pupillák szűk vágások, az írisz szinte izzik: forró borostyánba zárt rovar, öregebb és gyönyörűbb és gyilkosabb, mint az idő."

Hadd tomboljon, harag parázslik, értelem villan.
Engedd szabadjára, Crowley, engedd szabadjára Crowleyt.

Omlik a fény, gyűlik a harag, lépés dobban, pofon csattan.
Csattanós, éles válaszok, törtetőre is odafigyel a törvény. Pillantását rászegezi, el nem engedi.

"Egyetlen vonása árulkodik arról, hogy tombol benne a harag; összeszűkült szemei."

Lássuk, lássuk a fennkölt fényt, az égi erőt.
Mutasd meg Azirafael, mutasd magad, Azirafaelt.


U.i: ARR!

уαмι. írta...

Suci Suci Suci Suci Suci
Suci.
Suci.
Nagyonköszönöm.

Hosszadalmas rant elindult már egy újabb ablakban, így itt nem szaporítom tovább a szót - eszméletlenül hálás vagyok, köszönöm hogy szereted. Köszönök mindent.♥ xxxxx

River írta...

ARR
Idejövök mindig az arányosan növekedő elvárásaimmal a történethez (kalózok y’know k a l ó z o k), és hogy az istenbe ugrod át folyamatosan és röhögve őket
ARR
Mert van ez a folyamatos, évszázados, finom építkezés kettejük között, amiket a nagy történeten belül is ineffable pillanatokká ragadsz ki, ők magukba és a kabinba lakatolva, kint pedig készülődik a pokol és a zendülés, és ez, ez…
ARR
Azin pedig ne aggódj, mert mindegy, hogy kócos vagy csapongó, vagy kiszámíthatatlan, és önfejűen megy és felrúg minden tervet, mert megvannak rá az indokai, és egész végig Azi marad (bocsánatkérés a pofon előtt oh my) ésszóval
nagyon fog hiányozni ez a kalandozás, úgyhogy negyedszer is
ARR ~

уαмι. írta...

A két kis nyomorult generálja a feszültséget és az UST-t akkor is, ha én nem akarom, szóval ebben szerintem nem lesz hiány az utolsó fejezetben is. Már megint teljesen más végkifejlet körvonalazódik bennem, mint eddig terveztem, mire oda jutok hogy leírom, szerintem hatszor megváltoztatják. Én már inkább nem is gondolkozom.
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást, még mindig nagyon örülök, hogy tetszik a fic! xxx
És köszönöm az ARR-támogatást is. :3

уαмι. írta...

Most kicsit befostam a növekvő elvárásoktól, és csak remélni tudom, hogy az utolsó részben is képes leszek valahogy megugrani a dolgot. :"D
Lassan úgy érzem hogy amikor Crowley vagy Moore kéri számon Azit, az gyakorlatilag én is vagyok, aki nem érti, miért nem lehet azt csinálni, amit mondanék - de elismerem, hogy kezd lassan sokkal jobb lenni, mint sejthettem volna, szóval nem panaszkodom.
Nagyon szépen köszönök mindent, olvasástól hozzászóláson át a zengő ARR-ig! xxx <3

Eva Reyklani írta...

"nagy levegőt vesz, kihúzza magát és teli torokból üvölti"
AAARRRGGG!!!
"aztán kicsit köhécselve tapogatja a torkát, de nem a hangszálaik épek, viszont egy árva szó sem jut eszébe. Pedig nagyon, nagyon, de nagyon szeretné elmondani, hogy a kinti lagymatag, langyos, esőáztatta vidéket sikerült vad, szeszélyes, napszítta tengerré változtatta. A lakás valahol feloldódot a horizont ködében és egy hajó ring a talpai alatt. Meglepetten kapaszkodik valamibe, és tátott szájjal bámul végig a legénységen, felakadt szemekkel mered Crowleyra és valamit tátog arról, hogy né mán Azirafel! Tudja, hogy veszélyes az a hely, ahova került,tudja, hogy bármelyi pillanatban lebukhat miközben utánuk kémkedik, tudj, hogy amit csinál azt ne kéne ilyen mértékben élveznie, de nem tud leállni. Ezt az élő, lüktető varázslatot csak élvezni lehet."
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Tudom, mindig megjegyzem, de egész egyszerűen utálom, hogy képtelen vagyok normálisan kifejezni magam. De azért igyekszem. Jah és ARR!

уαмι. írta...

Még mindig hihetetlen módon örülök a nemnormális kifejtésnek, ne aggódj miatta. :3
Nagyon-nagyon örülök annak, hogy ilyen élénken eléd tudtam festeni azt, amit szerettem volna. Ennél többet nem is adhatnék. Köszönöm szépen a hozzászólást és a támogatást! xxxx

Tinuviel írta...

ARRR! Végig kommenteltem neked skypon, már megint, szóval szerintem már tudod, hogy mennyire szeretem, és imádom ezt a két szerencsétlent, meg téged is, de azért elmondom mégegyszer, hogy nagyon-nagyon ARR!.

уαмι. írta...

Univerzális!Tinu és a zseniális multitask. :DD Imádom Skype-on is olvasni, imádom itt is olvasni, imádlak mindenhogyan. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm - és a meglátásod! Még mindig teljesen hiperventillálok hogy rájöttél és összekapcsoltad és JÉZUSOM, annyira boldog vagyok, hogy feltűnt! *o* Tényleg nagyon.
Ezerhálaésköszönet. xxxx