február 19, 2014

Threw Our Hearts Into The Sea V.


Készült egy teljes mix a regénynek, ami itt meghallgatható. ;)

Jézusom befejeztem valamit, amit elkezdtem, ki vagyok én és mit tettem yamival
Hát ide is elérkeztünk. Nagyon szépen köszönöm, hogy igénylitek a visszatekintős-fogjukráfolytatást, mert őszintén szólva baromira nem akarom abbahagyni a témát és így megengedhettem magamnak ezt a gyökér véget.
Nagyon szerettem írni, és most kicsit keserűen, de annál lelkesebben prezentálom nektek az utolsó fejezetet - azt pedig csak remélni tudom, hogy szórakoztatok annyira jól olvasás közben, mint én az írás közben.


H a j ó n a p l ó
Dátum: 1692. június 7.
Helymeghatározás: Port Royal kikötője
hagyjátok a francba az egészet

A sloop karcsú teste puhán recsegve billeg Port Royal fél szigetívet betöltő kikötője felé. Az árbocokon feszülő vitorlák hatalmas felhőkként takarják el a Napot; némely szakadt, némely megtépázott, némelyet piszkosszürkére színezte az idő. A Kiűzetés láthatóan a végnapjait járja, ahogyan a legénység is, akik monoton munkájukkal segítik a hajó haladását.
Crowley a felépítmény orráról figyel. Kapitányi posztja még létező fogalom és egyszerre mégsem; a megmaradtak nem figyelnek a szavára és nem követik a parancsait, melyet ő hűvös megvetéssel vesz tudomásul. Aligha érné meg vitába szállni velük – jelen esetben egy sokkal kedvezőbb és hozzájuk illőbb bosszút tervez. A puszta gondolata keserű mosolyt fest az arcára.
Senki nem látja.
Senki nem veszi észre.
A sloop oldalának hűvös hullámnyelvek simulnak. Habzó vízpermet csap fel, a csobbanásokat elnyomják Moore dühödt parancsszavai. Amint az orr megemelkedik, Crowley némán nevet és felvetett fejjel végigfuttatja a nyelve hegyét a fogain.
- Kössetek csak ki, rohadékok – súgja a szélnek. – Kurvára meg fogjátok bánni, hogy valaha megszülettetek.
A vasmacska süvítve zuhan a tengerfenékre, láncának csörgése a rabok küzdelmének dallamát játssza. A tar ropogva tapad a pallókhoz. Az utolsó hullám is visszahúzódik a nyílt tenger felé, önnön magát elnyelve.
A levegőben egyszerre elhalnak a szavak; csend lesz, irtózatos, nyomasztó csend.
Crowley ajkai megnyílnak, tekintetében borostyánszín tűz lobban.

* * *

Azirafael a kajüt ajtajában áll és csitítani igyekszik kapkodó lélegzetét.
Egyik keze a kilincsre simul, tekintete az ajtó fájába vájt, kerek ablakon függ. Percei vannak hátra, mielőtt kikötnek és Moore érte küld majd; kabátjának takarásába Crowley pisztolya simul, övére az ő egyik kardját tűzte, amit a szekrényben talált. Saját szablyáját és fegyverét a párnák közé csúsztatta még az éjszaka folyamán, pont úgy, ahogyan az első este vitáztak érte.
Nem tudná megmondani, hogy miért így cselekedett.
Azirafael nagyot nyelve idézi fel az érkeztét; Crowley elegáns, már-már látványosságnak tűnő megjelenésére az utazása elején is fel volt készülve. Fel akart rá készülni.
Újra és újra képes elfeledni, hogy Crowley hatással van rá. Hatással van a gondolataira, hatással a céljaira, a viselkedésére, az egész lényére. Befolyásolja, megváltoztatja. Felszabadítja. A Kezdetek óta így van, és ő retteg ettől.
Crowley elemi ereje pusztítóbb, mint bármely tengeri vihar, amely oly sok lelket nyelt már el és zabált fel – az ő őrülete nem vadság, nem a szabadon tomboló düh, hanem a néma megvetés és a kimondatlan ragaszkodás. Az az állandó taszítás és vonzás, az adott és kapott pofonok folyamatos zápora, az újbóli megbocsátás és a kettejük között megfeszülő könyörület, egy biztos pontban kavargó tengerörvény. Azirafael küzd az áramlattal, de pontosan érzi, hogy egyre közelebb és közelebb kerül a középponthoz; és mi történik akkor, ha eléri és beszippantja őt, ha tüzesen sós víz szétfeszíti a tüdejét és ő fuldokolni kezd? Mihez kaphat majd, hová menekülhet?
Az ajtón ekkor szapora kopogás hallatszik. Azirafael összerezzenve lép hátra és kitárja az ajtót – a szakács áll előtte, széles vállai árnyékot vetnek Azirafael arcára. Döglött halak szagát hozta magával és fojtó párát.
- Gyere – recsegi tömören és állával a fedélzet felé bök. – Kezdődik.
Azirafael hosszan szívja be a levegőt és beleegyezően bólint. A szívére szorítja a kezét: a pisztoly fémes és kemény a kabát anyagán át és hűvösen szorul a mellkasának. Az elméje kiüresedik.
Hunyorog, amikor kilép a fénybe és orrát megcsapja Port Royal tömény bűnszaga: a levegőben fülledt alkohol és izzadtság, a durva röhögést és a pajzán sikolyokat messzire hozza a szél és táncra perdíti a fedélzeten.
Moore a leeresztett palló tetején állva várja. Oldalán a két segéd sorakozik és a fedélzetmester, akinek tisztje levezetni a párbajt – már csak ők maradtak a Kiűzetésen, míg a legénység többi tagja szétszéledt, hogy elverje az aranyait még napnyugta előtt. Azirafael szája szóra nyílik; a feltenni vágyott kérdés megakad a torkában, amikor mintegy válaszként keskeny ujjak fonódnak a csuklójára.
- Egy pillanat – szól Crowley a válla felett. – Csak egy percre elrabolom.
- Vigye csak, ameddig még tudja. – Moore vállat von. – Csak gyors menet legyen. Ma még vár ránk egy lázadás, amit legalább nem fog megérni.
- Persze, ja, persze. Ja. Persze. – Crowley elengedi a kezet és inkább csak int. – Kérlek.
Azirafael egy utolsó pillantást vet a három kalózra, mielőtt gyors léptekkel követné Crowleyt, aki a főárboc mögé vezeti, ahol már nem láthatják őket; akkor megpördül a tengelye körül, megragadja Azirafael vállát és az árbocnak taszítja. A durván faragott fa horzsolja Azirafael fejbőrét.
Crowley nem használja a jobb kezét.
Balja lassan felkúszik a vállak ívén a nyakra, ahol rásimulva megtámaszkodik. Hüvelykujja egy óvatos mozdulattal cirógatja az ütőér vonalát; érzi a szapora dobogást az ujjai alatt, a forró vér útját.
Azirafael szavai képtelenek kitörni a hullámzó mellkasból – nem többek, mint hosszú másodpercek néma pillantásai. Crowley szétvált ajkai fényként vonzzák a tekintetét, homlokához alabástromként simul a hűs bőre.
Végül nagyot nyel.
- Crowley...
- Nem, most... figyelj rám. Nagyon fontos az, amit mondani fogok, szóval bárhogy alakul, bármi is történik majd a következő órákban, ezt az egyet jegyezd meg és tartsd észben. Érted? – Crowley kivár. – Angyal!
- É-értem. Így lesz.
- Nyerd meg azt a rohadt párbajt és azonnal gyere vissza a hajóra.
Most Azirafael hallgat egy pillanatig, hogy Crowley tovább fűzhesse a szavait.
Crowley néma marad.
- Miért? – kérdi kiszáradt torokkal. A baljós előérzet kátrányként tapad a tüdejére. – Mit akarsz tenni?
- Nem számít. Még nem. De nem lehetsz a szigeten tizenegy óra után, érted? Semmiképpen. Túl kell élned, vissza kell jönnöd, itt kell találkoznunk. Azonnal, amint végzel. Oké? Csak ígérd meg, esküdj, vagy milyen hülyeséget szoktatok ti csinálni, mit tudom én. Meg ne halj nekem. És gyere vissza ide.
Azirafael most nem habozik.
- Ígérem.
Crowley puhán elmosolyodik. Azirafaeltől elhúzódva a kalapjához nyúl, egy határozott mozdulattal kitép egyet a hosszú, fehér tollak közül és az angyal felé nyújtva végighúzza a sápadt orcán.
- Vidd ezt. Ott lesz helyettem.
- Te... te nem jössz? – Azirafael mellkasa összeszorul a hír hallatán. Hirtelen sokkal jobban fél a párbajtól, mint eddig.
Crowley megrázza a fejét, míg Azirafael elveszi a tollat. Most már nem ügyel arra, hogy ne érjen közben a bőréhez.
- Nem mehetek.
- Ez a sajátod?
A választ egy széles vigyor előzi meg. Crowley félrebillenti a fejét és őszinte érdeklődéssel keresi a tekintetét.
- Na. – Csettint. – Csak nem felismered?
- Ezer közül is – csúszik ki Azirafael száján.
Elkapja a pillantását és lesütött szemmel, ügyetlenül csúsztatja a toll szárát a kabátkájának gomblyukába. Crowley finoman felvont szemöldökkel követi a mozdulatait.
- Ebből még a végén divatot csinálsz – közli magától értetődően.
- Ugyan.
- Mármint komolyan; jól áll.
- Köszönet. – Azirafael sóhajtva néz fel. – Mindenért.
- Csak siess vissza. Figyelj a napra és a puha homokra, és ne hidd, hogy Moore nem fog csalni. Ha kell, vess be mindent, amit tudsz, csak győzz. Megértetted?
Már csak bólintani tud; összeszorított szájjal, határozottan felvetett fejjel fordul vissza a palló felé. A toll vége az álla vonalát csiklandozza.
Nem nyúl oda, hogy arrébb tolja.
Amikor Moore a vállát átölelve előre tessékeli, Azirafael még utoljára visszapillant az árbochoz: Crowley a fának dőlve, csípőre tett kézzel és aggódó fintorral mered vissza rá. Amikor a pillantásuk találkozik, Crowley kecsesen a kalapjához nyúl, leemelve színpadiasan fejet hajt, majd visszailleszti a fejére és cinkosan Azirafaelre kacsint.
Némán tátogja utána az „éld túl” szavakat és minden mozdulatából árad a vibráló fenyegetés.
Azirafael cipője gyászindulót kopog a keskeny pallón.

* * *

Port Royal utcái nem többek, mint szűkös, durva macskakövekkel kirakott, bűzös sikátorok. Azirafael tolongva halad a tömegben, igyekszik tartani a Moore által diktált lépést, de tekintete s egyúttal figyelme újra és újra elkalandozik. Döbbenet, undor és félelem tapasztja a pillantását a város nyílt bűneire és ő úgy érzi, a Pokolban rekedt.
A magas egyenházak ablakaiból emberek hajolnak ki; kitárt függönyök teszik közszemlére az örömlányok szolgáltatásainak teljes repertoárját, az ingerült kocsmai verekedéseket, az alkoholmámorba fúltak elhagyatott holttesteit. A sarkokon csapra vert hordók álltak, melyekből az elhaladóknak kötelezően inniuk kellett; kényszer ez, nem holmi szabad akarat, és a sok bíborrá pirult, puffadt arc vonásai gyötrelemről mesélnek. A csilingelő aranypénzek szinte hömpölyögnek, az összemosott szavak káromolnak és röhögnek, érces sikolyok vájnak a levegőbe, melyekről nem döntheti el senki emberfia, hogy gyönyör vagy kín szülte őket.
Az egész város egy hatalmas, pulzáló szívverés, zöreje az üvöltés és vére a fertő. Azirafael úgy érzi, egy pillanatig sem bírja itt tovább: Moore, megneszelve a kétségét, belé karol és durván előre taszítja.
- Innen nem szabadulsz többé, aranyom – súgja a fülébe. – Jól nézd meg, hová temet téged az árulásod.
 Azirafael nem válaszol. Összeszorított szája megremeg, léptei egyre határozottabbak. A pisztoly vascsöve mintha lángra kapna a kabátja alatt, egyre forróbb és forróbb, ahogy kiérnek a város szélére; a házsorok hirtelen szakadnak meg, a partszakasz pedig elhagyatott, áldottan néma és tiszta. Cipője belesüpped a homokba, arca egyből kipirul a tűző nap reggeli sugaraitól.  Crowley szavai jutnak eszébe és gyorsan felméri lehetőségeit; szaporán ugráló tekintete láttán Moore szája gyors vigyorra húzódik. Azt hiszi, Azirafaelen úrrá lett a rettegés és kétségbeesetten keresi a menekülés útját.
A fedélzetmester int a két segédnek és maga mellé állítja őket. A párbajozó felekkel is hasonlóképpen tesz, de őket szembefordítja a hármasukkal.
- Fegyvereket.
Azirafael segédje, a nagydarab szakács odalök egy viharvert pisztolyt, amit Azirafael nem fogad el.
- A sajátomat használnám – mondja a fedélzetmesternek.
- Meg kell vizsgálnom.
- Természetesen.
Átnyújtja Crowley pisztolyát. Ha a fedélzetmester észre is veszi, hogy ez volt kapitányuk tulajdonát képezi, nem szól érte – végigtapogatja a csövet, kipattintja a tárat, hosszasan bámulja és forgatja, csontos ujjaival végigsimít minden egyes centiméteren. Amikor mindent rendben talál, a tár a helyére kattan és visszadobja Azirafaelnek.
- Rendben van – krákogja. A hangja életunt, fájdalomterhes, mintha egész álló életében gyászolna. – Szükséges ismertetnem a szabályokat.
- Nem szükséges – torkollja le Moore ingerülten. – Kezdj el számolni vagy a te fejedbe röpítek legelébb egy golyót! Még ez a szajha is tudja, mi a dolga.
A fedélzetmester arcvonásai ugyanolyan szenvtelenek, mint a halálos fenyegetés előtt. Sóhajtva bólint, látszólag a puszta létezés is fizikai fájdalmat okoz neki.
- Akkor tessék már odafáradni húsz lábbal odébb... egen. Jó. Még egy kicsit. Jó lesz.
Azirafael jó egy fejjel alacsonyabb Moore-nál; ahogy hátukat egymásnak vetve állnak, egészen aprónak és gyöngének tűnik. A kezében síkos a pisztoly, melyet most felemel.
A fedélzetmester számolni kezd, lassan, hangosan, monotonul. Azirafaelt a harangszóra emlékezteti: ugyanolyan ütemes, ugyanolyan lélektelen. Elbágyad tőle.
Moore nem várja meg a számolás végét. Meztelen talpa már tíznél felkavarja a puha homokot, amint megpördül és céloz – Azirafael hallotta maga mögött  a mozgást, így ő is mozdul.
Szembemerednek egymással. Egy pillanatnyi kitartott csend – aztán Moore tüzel.

* * *

Crowley lassú léptekkel halad Port Royal utcáin. A dőzsölő népek közül senki nem méltatja szóra; önhibáján kívül marad rejtve minden vizenyős szem elől, bár alakja észrevétlenül kiemeli őt a tömegből és néma parancsát érezve sorfal nyílik előtte, bármerre is tart.
Emelt fővel, szelíden ringó csípővel és halvány félmosollyal lépdel a macskaköveken. Tekintete fedetlenül villan fel, csizmája egymás elé lépő sarkai vörösen izzó, porszerű csíkot húznak maguk után, amely kínzón perzseli a véletlenül hozzáérő talpakat.
A sor összezárul mögötte, az izzás elhal; a vonalat magába szívja a kő, mintha soha nem is létezett volna. Egyetlen repedés, egyetlen világosabb pont nem árulkodik arról, hogy egy pillanattal korábban még ott volt, Crowley pedig – Crowley úgy járja végig újra és újra ugyanazt a szakaszt, miközben nyolc egyenlő ágat húz belőle, mintha csak életében először jelenne ott meg. Elegáns, szinte már táncszerű léptekkel rajzol élesen meredő nyilakat a végükre és kivár, amíg a forró fény kihuny belőlük.
Később pedig senki nem emlékszik rá, hogy valaha látta volna errefelé.

* * *


A pisztoly füstölgő csöve egyenesen Azirafaelre mutat, a golyó az oldalánál süvít és a húsába tép. Egészen kis karcolás; a fájdalom csak egy apró hullám a testében, melytől eltorzul az arca. Tenyere a sebre simul; összeszorított ujjai közül langymeleg vér buggyan ki.
- Első vér – leheli a fedélzetmesternek, aki kezét felemelvén arra készül, hogy a párbajt lezártnak tekintse.
Újabb lövés dördül.
Azirafael összerezzen. Döbbenten követi Moore karjának útját, amely most a fedélzetmesterre mutat; a férfi homlokán sötét űr tátong, vonásai fagyottak, dermedtek. A teste tehetetlenül hull a homokba, szétvetett karjai körül lágyan szitálnak a felkavart homokszemek.
Moore és Azirafael tekintete egyidőben találkozik; Moore újra felemeli a pisztolyt, Azirafael a sajátjához kap, de érzi, hogy nem lesz elég ideje – az utolsó pillanatban oldalra vetődik, a golyó így egy pálmafába fúródik és forgácsot köpve eltűnik a törzs mélyében. Azirafael a homokban kúszva rántja elő a pisztolyt és vadul remegő kézzel emeli fel, a cső céltalanul lebeg és az ujjai reszketnek, Moore tekintete nem ereszti és a napsugarak fehéren izzó csillagokként táncolnak a szemében, megvakítják, tűként szúrják, szétfeszítik.
Egyszerre húzzák meg a ravaszt.
Azirafael kezéből a következő pillanatban kiesik a fegyver.

* * *

Crowley visszatértekor majdhogynem üres a Kiűzetés fedélzete. Egyetlen fiatal fiú gubbaszt az árbocvetette árnyék takarásában aki rémülten megugrik, amikor Crowley elé áll.
- Takarodj.
A fiú felpattan, hátát az árbocnak veti és védelmezőn felemeli a karjait. Egész testében reszket, de elszántnak tűnik.
- N-nem lehet – felel elcsukló hangon. – Moore a-azt mondta... a lelkemre kötötte... nem hagyhatom őrizetlenül a hajót, főleg nem magával. Nem mehetek.
- Azt mondtam, takarodj. – Crowley alig suttog.
Amikor a fiú nem mozdul, bal kezének gyors mozdulatával megragadja az inge nyakát, a magasba emeli és keményen az árbocnak löki. Közel hajol az arcához, félrebillenti a fejét és lassan pislog le rá; a szemhéján kívül most üres, tejfehér hártyák is végigsiklanak a szemén. Az őr keservesen felnyikkan és zihálva az égre emeli a tekintetét.
- Kell még ilyen szépen kérnem? – kérdi visszafojtott dühvel. Napszítta orrcimpái kitágulnak.
- N... nem, nem, nem. – A fiú úgy vonaglik a kezében, mintha az életéért küzdene.
Crowley hirtelen ereszti el. A nyurga test a padlóra zuhan és szinte azon nyomban talpra ugrik; egy utolsó, rémült pillantást vet Crowleyra, mielőtt futásnak eredne.
- Senki nem tudhatja meg, hogy visszatértem! – üvölt még utána. – Egyetlen kurvapecér sem, megértetted?!
Válasz nélkül is elégedetten nézi végig, ahogy a fiú szinte nyakát szegi a leeresztett pallón. A következő pillanatban a magasan járó napra emeli a pillantását és a kárörvendő mosoly lelohad az arcáról; tizenegy múlt.
Azirafael még nem tért vissza.

* * *

Szaporán kopogó léptek sietnek végig a főutcán. A kikötő felé tartanak.
A tüdő összeszorulva kap levegő után, a golyóütötte sebbe szíve ütemére nyilall a fájdalom, látása homályos és zavart, izzad, fárad.
Egy fiúnak ütközik, aki ugyanolyan elszántan akar minél messzebb kerülni Port Royal kikötőjétől, mint ahogyan ő akar közelebb kerülni hozzá; a pillantásuk találkozik, mindkettőben felismerés villan – és egyikük sem foglalkozik vele tovább.
Olyan hirtelen nyeli el őket a tömeg, ahogyan kivetette magából.
Két percre járhatnak a parttól.
Tizenegy óra húsz perc van.


* * *

Crowley tehetetlenül rója a köröket a fedélzeten. A fedélközbe vezető csapóajtót kerülgeti, lábai lassan elgémberednek a kitartó menetelésben. Percenként pillant fel a napra és fürkészi a hosszú stéget, a pillanatra várván, amikor végre felbukkan az ismerős, szőke fürtös fej és a szíve újra dobogni kezdhet és levegőre szomjazó tüdeje fellélegezhet.
Olyannyira akarja most megpillantani, mint amennyire nem akarta pár nappal korábban. Az eltelt idő visszagondolva hosszú hónapoknak tűnik – egészen hihetetlen a tény, hogy bár ilyen keveset találkoznak s akkor is csak ideig-óráig, Azirafael fontos része az életének. Fontosabb, mint bármi más – az újra és újra visszatérő biztos pont, az otthon megnyugvása és a halhatatlan kötelék.
Crowley újra felnéz és ingerülten csap öklével a legközelebbi árbocba, amikor hirtelen sietve kopogó cipők hangjára lesz figyelmes. A következő pillanatban az alak már a fedélzeten áll – kifulladt arcába kócos tincsek hullanak, véráztatta ujjai a derekára szorulnak. Rémülten kapkodja a levegőt, tekintete Crowleyt keresi – amikor megtalálja, mindkettejük vonásai ellágyulnak egy pillanatra.
Crowley elfojtja magában az életörömmel vetekedő megkönnyebbülést, amely miatt legszívesebben Azirafaelhez sietne, átkarolná és addig szorítaná, amíg vége nem lesz ennek az egésznek. Ehelyett csak büszkén bólint, egy másodperc alatt a kormánynál terem és a kerékbe kapaszkodva annyit kiált:
- Kapaszkodj!
A hajótest felsóhajt alattuk. Azirafael gyorsan egy kósza kötélbe markol és hátát a korlátnak veti – a palló mellette elszakad a fedélzettől és hangosan csobbanva a vízbe esik. A Kiűzetést most egyedül Crowley ereje hajtja, megszegve saját szabályát; a horgony magától ereszkedik fel, az orr irányba áll és a sloop könnyedén kisiklik két nagy termetű galleon közül.
- Mit tervezel? – süvölt fel Azirafael. Felemelt arcából a szél simítja ki a tincseit, melyekre tengerpermet tapad. – Crowley!
- Majd meglátod! – kiált vissza Crowley, majd halkan motyogva hozzáteszi: - Csak ahhoz rohadt gyorsan el kéne tűnnünk innen.
- Parancsolsz?
- Semmi, semmi – ah, basszus.
A jobb kezében lassan elviselhetetlenül ég a fájdalom. A törött csont darabjai minden egyes mozdulattal szilánkokként vájnak a húsába. A kötés lassan lefeslik róla és érzi, ahogy a vérzés újra megindul; alvad darabok és lassú folyású csermelyek áztatják az ingét és lassan szívódnak a kabát anyagába. Az arca eltorzul.
Azirafael jó tíz perce részegként próbál egyensúlyt találni a fedélzeten – a sloop hihetetlen sebességgel hasítja a hullámokat, a hajótest éppen ezért méltatlankodva recseg és ropog a talpa alatt, szinte ide-oda vetődik a tengeren. Körülbelül negyed órája hagyták el a kikötőt.
Kötéltől kötélig halad, míg el nem éri a lépcsőt, ahol a biztos korlátba kapaszkodva felsiethet Crowley mellé. Ott hirtelen torpan meg, mintha abban sem volna biztos, hogy miért jött fel; ő maga is a kerékbe kapaszkodik és mélyen, némán néz a szemébe.
- Győztél – töri meg a csendet Crowley és elvigyorodik.
- Megölte a fedélzetmestert – bukik ki Azirafaelből kétségbeesetten, vallomásszerűen a szó. – Megölte, amikor le akarta állítani a párbajt az első vérnél... én... én nem is tudom, azt hiszem...
- Moore meghalt?
- Nem tudom! – fakad ki. A szemébe bűnbánat könnyei gyűlnek. – Nem tudom, én csak... én nem akartam, a pisztoly csak elsült a kezemben és én...
- Shh. Ne izgasd magad emiatt. – Crowley hangja halk és megdöbbentően lágy. Elereszti a kormányt és Azirafael vállára simítva a kezét, megszorítja azt. – Jól tetted, érted? Moore megérdemelte, amit kapott tőled.
- Nem, nem... nem...
- Ha nem ölöd meg, ő öl meg téged. Nem párbajozni akart, angyal. Gyilkolni. Egy percre sem akart életben hagyni sem téged, sem engem.
Azirafael az ajkába harap és elkapja a tekintetét. Nem tűnik úgy, hogy Crowley teljesen meggyőzte volna, de a bűntudatot sikeresen csitította – Azirafael visszanyeli a könnyeit és egy hosszú lélegzetvétel után újra Crowleyra sandít.
- És most?
Crowley visszapillant a szigetre. Úgy ítéli, kellő távolságban vannak már tőle; a kikötőben horgonyzó hajók gyermekjátékoknak tűnnek a távolban, ahogy lassan ringanak a hullámokon.
- Azt hiszem, elkezdhetjük.
- Micsodát?
- Csak figyelj.
Crowley lassan a tat végéhez lép és a korlátra simítja a tenyerét. Azirafael csendben figyeli és pár lépéssel közelebb lép, mielőtt döbbenten megtorpanna és újból hátrahőkölne – észreveszi, hogy Crowley ujjai hosszú, bonyolult mintát rajzolnak a levegőbe.
Azirafael látott már ilyet.
- Crowley, vá-...!
Az utolsó mozdulat is elhal. Azirafael a korlátnak zuhan és kihajol felette.
Messze a távolban megdermed az idő – egyetlen pillanatig csend van, fenyegető, vihar előtti csend. Aztán elkezdődik.
Halk morajlással indul, egy apró morgás a tenger mélyéről; aztán egyre hangosabb és hangosabb, túlszárnyalja a dörgő égboltot és a kitörő vulkánt, a robbanásba beleremeg az egész horizont és megzuhan a tér. Port Royal reszket, összecsuklik – a habzó tengervíz felcsap, ostorként csattan a partokon és megindul a nyílt tenger felé – haragos körgyűrűként duzzadnak toronymagas hullámokká, egészen eltakarva a papírokként gyűrődő és összeomló házakat, melyek egymásnak dőlve, magukba roskadva zúzódnak kőporrá és törmelékké.
A hangok a legrosszabbak. A hangok azok, melyeket Azirafael a dobhártyáján és a mellkasán érez, a robaj, a halálhörgés, a puffanások, a gyilkos csobbanás. Egyetlen elnyújtott sikolya a világnak, a városnak, az összes embernek – Azirafael a fülére szorítja a tenyerét és térdre rogy.
Crowley mellé guggol és átöleli. Az ajkai a hajának szorulnak.
Sokáig nincs még vége.

* * *

Crowley zihálva, szaggatottan lélegzik. Azirafael vele szemben ül, hajlott gerinccel, idegesen ránggó ujjakkal. Nem néz a szemébe.
- Miért nem szóltál korábban? – kérdi végül Azirafael suttogva.
- Nem tudtál volna segíteni. – Crowley legyint a baljával. – Belling akkor már halott volt, te pedig... hát, a te képességeid is végesek.
- Akkor Port Royal... ha nem... ha nem süllyesztetted volna el az egészet, akkor... – A hangja elcsuklik. Gyűlöli magát azért, hogy Crowleyval foglalkozik inkább ahelyett, hogy több ezer ember halálát gyászolná és megvetné őt azért, amiért ezt tette.
- Adjam magam egy részeg boncmester kezeibe? Köszönöm, nem – felhorkant. – Akkor inkább már tényleg meghalok.
Azirafael összerezzen a szó hallatán és vadul rázni kezdi a fejét.
- Ne mondd ezt. Nem halsz meg.
- Jóó, csak majdhogynem. Nézd, ez a test nem bírja ki sem az utat, sem azt, hogy bárminemű rendes orvosi ellátás nélkül rohangáljak vele. Itt a vége. És nem bánom. – Crowley felsóhajt és felpillant a felette dagadó vitorlára. – Eléggé kihoztam belőle a legtöbbet, ami azt illeti.
- Miért süllyesztetted el a várost?
- Erről fogunk beszélgetni az utolsó perceimben? Komolyan?
- Tudni akarom, mielőtt évtizedekre eltűnsz.
Crowley felnevet és felvonja a szemöldökét.
- Oké, megfogtál. Jogos kérés. – Nyelvével gyorsan végigfut az alsó ajkán és rekedten beszélni kezd: - Röviden? Elegem lett az egész rohadt bandából. Tudod, azt hiszem – és ezt rohadtul fáj kimondanom – igazad volt a kalózokkal kapcsolatban. Ha már a saját törvényeiket sem tartják be, hová fajulhat a világ? Nem érdemelték meg az életet – gondolj bele, mi a különbség Port Royal és a Pokol között? Egyikből küldtem őket a másikba, ha tömegesével kell, akkor tömegesével. Lehet, hogy túlteljesítettem magam. Lehet, hogy nem az én hatásköröm. De nem tudtam megállni.
Nem tette hozzá, hogy mindennél jobban gyűlölte, ahogy Azirafaellel bántak.
Nem tette hozzá, hogy nem viselte el a tényt, hogy fellázadtak ellene.
Nem tette hozzá, hogy az egész egy hatalmas, rohadt személyes ügy volt, amelynek így akart véget vetni. Azirafaelre nézett és nem tudta elmondani – nem tudta utolsó szavakként kimondani, nem tudta ezzel a búcsúval magára hagyni.
Higgye azt, hogy megőrült. Hogy belefáradt. Hogy nyugodt volt, amikor megtette. Higgadt. Megfontolt.
Higgye azt, hogy azért nem érti, mert felfoghatatlan.
Csak higgyen benne.
- Hát – húzza ki magát –, nagyjából ennyi. – Azirafael szemébe néz. – Mennem kell.
- Máris?
- Minél korábban megyek, annál hamarabb jövök vissza – vonja meg a vállát; a meggondolatlan mozdulattól fájdamasan eltorzul az arca.
Azirafael úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
Crowley az övéhez nyúl, leakasztja a másik pisztolyát és gyorsan megnézni, van-e benne elég golyó. Elégedetten veszi tudomásul, hogy töltve van; visszatolja a tárat és újra Azirafael szemeibe néz.
- Mindig északnyugat felé haladj, oké? Hamarosan ki tudsz kötni egy kis szigeten, ahol a keleti oldalon van egy nagy kereskedelmi kikötő. Szállj fel bármely hajóra és tűnj el innen, minél messzebb. A legjobb az volna, ha nem térnél vissza az országba, menj mondjuk... mit tudom én. Egyszer azt mondtad, látni akarod Párizst. Menj Párizsba. És maradj is ott, amíg nem térek vissza. Én ezt lent elrendezem. Egyetértünk?
Azirafael némán bólint. Dermedten bámulja a pisztoly csövét, amit Crowley a halántékához illeszt.
- Siess vissza – ismétli ugyanazokat a szavakat, amelyekkel pár órája még őt indította útnak.
Crowley elsuttogott utolsó szavai a következőek:
- Ne nézz ide.
Azirafael behunyja a szemét és a pisztoly elsül.

13 megjegyzés:

Eva Reyklani írta...

Vége.
Olyan furcsa, még csak leirni is, hogy ennyi, nincs tovább. Vagyis igen, de hát az már nem ugyanaz. Mert mégiscsak lezárult ez az egész, és foglmam sincs honnan szedel olyan hülyeségeket, hogy gyökér lett a vég.
Ez tökéletes lett.
Pofátlanul, szemtelenül, undorítóan tökéletes, és véresre rágtam a szám szélét a párbaj alatt. Mooret keresztül tudnám lőni, azt hiszem ezzel Crowley is így lehetett, csak ő monumentálisabb véget talált ki nekik.
Komolyan majd ha egyszer, valamikor felébredek ebből a sós, tenger-vérizű, lőporszagú, kábult álomból kapsz egy normális véleményt is (mintha szoktam volna olyat adni), de addig is fogadd a halálhörgésem. A cselekmény, a történet úgy hatolt át rajtam, mint kés a vajon, és arra kérlek szúrj bele a hátamba egy másik kést, mert a végén még elvérzek. őőő...elvéreztem. De csodálatosan gyönyörű, fantasztikus halálom volt.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.i: Azért voltam ilyen fene kultúrált mert a másik verzió vagyis az aaarghhhhogyavillámcsapjonbelédamiértilyenmocskosultehetségesvagy kicsit önismétlő lenne. Mindazonáltal igaz. (És a zene is tökély.)

уαмι. írta...

Hát még nekem milyen furcsa, hogy képes voltam befejezni. :"DDD
Fun fact: Moore szintúgy saját magát alakította a történet alatt; az első két fejezetben tökre nem tudtam eldönteni, hogy jó srác-e vagy sem. Ehhez kellett az is, hogy Azirafael is önállósodott és akarva-akaratlanul hatással voltak egymásra - a végén már nem gondolkodtam, hogy ki mit csináljon, megoldották egymásnak, hogy így alakuljon a kapcsolatuk és ez legyen a vége. Nekem tetszik, ahogy csinálták, hiába vinnyogtam Azira hogy fogja már vissza magát mert tökre nem abba az irányba tartunk, ahova kéne, mégis lényegesen jobb cselekményt hoztak itt össze mint amire én először képes voltam. Szóval gratula nekik. Moore kinyírta magát. Megérdemelte.
Nagyon szépen köszönöm a kritikát és a folyamatos olvasást! xxx
U.i.: Jesszus a zenétől de mennyire féltem. Nem vagyok túl muzikális így szétizgultam a fejem hogy jó lesz-e így. :D Örülök, hogy tetszik!

Tinuviel írta...

Nagyon várom a fogjukráfolytatást. Nagyon. Szerettem ezt a történetet, és kicsit már most hiányzik.

уαмι. írta...

Awww, nagyon szépen köszönöm! Igyekszem vele.♥

Raistlin írta...

Ha valami, akkor ez a történet megérdemelne egy alapos, rendes, pontos kritikát, de nem segít, hogy teli torokból bőg a mesecsodás kalózmix és hogy frissen fejeztem be az olvasást és Crowley lövése még a fülemben és az agyamban visszhangzik és itt *a mellkasára üt* néma csend.

Imádom, imádtam ezt a történetet, mert elfelejtettem már, milyen kalandregényt olvasni, igazán jót; milyen ennyire belefeledkezni, beleveszni egy történetbe; és no - te, inaffeble-ék és kalózok: tudtam, hogy szuper lesz, de újra és újra lenyűgözött, és olvasás közben sosem gondoltam azt, hogy "ez amúgy a fanfic" vagy "és a yami írta"; ez a történet kihasította a saját valóságát.

Nem is tudnám megmagyarázni, hogyan vagy miért. Itt van ez a rengeteg apró részlet, a finom humor, a zseniális látványvilág, a hangulat, a pontos karakterábrázolás, és emelett ott van valami kibaszott varázslat.

[Ahogy Crowley végigsétál a városon - Istenem.]

Ez az a hülye 3D élmény amit a mozik ígérnek, de hővel és ízekkel és szagokkal; ez irodalom. Ez az a történet, amit úgy jó lenne a polcon tudni, szép kötésben, amíg Azirafael be nem tör az emberhez és be nem búrja.

Szóval egyszerűen csak köszönöm. Egy élmény volt. Benyelt, mint egy örvény, és az óceán mélyén csodák vannak.

*azért hozzáddob valami keményet mert megbaszhatod, azért*

уαмι. írta...

Ótemagasságos. Suci. Suci én erre...
Suci.
Menj a sarokba, nem szabad engem így meghatni mán. ;___;

Valami borzasztóan vigyorgok minden sorodnak és kissé fangirlszerű reakciókat váltottak ki belőlem. Képtelen vagyok érdemben reagálni mert tényleg - elképesztően hálás vagyok mindenért, egyszerűen én-én-én. Nincsenek szavaim, csak nagyon-nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy ennyire tetszett neked és mégennyirenagyon köszönök szépen mindent.
K ö s z ö n ö m. ♥A♥ xxx

*NEM*
*nem*
*soha*

Névtelen írta...

Továbbra is nagyon tetszik a történet, főleg, amikor Crowley csak úgy somfordált erre-arra, fű alatt előkészítve a kataklizmát a szigeten.
A visszaemlékezés engem is érdekelne. Párizsban andalogva lesz amúgy, vagy korunkból?
Egyetlen, ami eléggé megzavart az olvasás közben - olyan szinten, hogy a szekrény tetejéről lekotortam a mappámat, felkutatni a hadtöris jegyzeteim -, az a párbaj dolog volt. Az első ismétlőpisztolyok másfél évszázaddal később jelentek csak meg, tehát Moore csak úgy tudott volna ilyen gyorsan újra tüzelni, ha az övéből egy másikat kapott elő. A töltés kicsit macerás dolog, hüvelyes töltényeket jóval később kezdtek el előállítani.
Ezzel nem kötöszködni akartam, vagyis de, mert történelmi sztoriknál mindig kiábrándítóak az oda nem illő tények, de tényleg tetszett. :)
Most viszont dallal ajkamon el is oldalgok
The anchor's on board an' the cable's all stored,
Timme rollickin' randy dandy O! ;)

уαмι. írta...

Crowley igazából nagyon kecsesen egy káoszszimbólumot vés a kövekbe, amivel szép könnyedén teheti a földdel egyenlővé. ;)
Ez biza az én saram a leírásnál - a párbaj valójában nem egy szempillantás alatt történik: Azirafael tompa reakcióideje és Moore tapasztalata kéz a kézben járnak, és mivel Azira koncentráltam, az egész szaggatott, dermedt idő és pillanatnyi döntés. Az első lövése és a fedélzetmester halála között is tetemes idő telik el, a második és a harmadik között Azirafael sokáig megfagy a halált követően. A cselekmény tempója így diktálta mert Azirafael csapongó őrültként próbál helyt állni egy teljesen idegen helyzetben.
Nagyon szépen köszönöm a kritikádat és az olvasást, szóljon az a dal és legyen rumban gazdag estéd! xxx

уαмι. írta...

Wááá oké, ami kimaradt - a visszaemlékezés terveim szerint a jelent dolgozná fel, mert ahogy észrevettem, mostanában lett igazán központi kérdés, hogy mi is volt az a jamaicai földrengés ott anno. (Amikor bővebb információk után kutattam, főleg pár éves forrásokat találtam szóvalszóval.)
Cserébe baromi szívesen foglalkoznék azzal a bizonyos párizsi vacsorával 1793-ban. :D Azmátúlsoklenne. Vagynem. Nemtudom.

Névtelen írta...

Vagynem. ;)

уαмι. írta...

Müüü.
*értelmes megnyilvánulások*

River írta...

Mosolygok és merengek és távolba nézve a sót szedegetem a hajamból- próbálom összeszedni, ebben a regényben mi mindent is adtál ineffable-ékhez.
Kezdhetném azzal a pofátlan természetességgel, ahogy kiragadod, beleteszed, vagy a jóég tudja már, hogy hová tartoznak igazán, szóval, ahogy beleöltöd őket ebbe a korba- mert ez nem egy AU. Felidézhetném, hogy az első pallónyikkanástól a vitorlák dagadásán át a párbaj leheletéig minden kánon; vagy kiemelhetném a fantasztikus leírásaidat, amikkel eléred, amit kevesen: ne ugorjak a bekezdés végére, hanem kivárva, elnyújtva olvassam a sorokat.

Szóval felsorolhatnám mindezt, de az összes vonalon ugyanoda érnék vissza: hogy Mesélő vagy. Csodálatos, gyöngyházfinom nyelvezettel és kegyetlenül pontos jellemábrázolással; ülök és pereg a szemem előtt a víz, a homok, az életük, a vágyaik, peckes lépés, megdobott fürtök, dacos nézés, dal az ajkon, kard a bőrön, minden évezredekre kiható kis mozzanat, minden kaland, minden dráma, minden feloldás, minden fájdalom, minden remény.
Minden ők.

Ez is egy megkésett köszönet, de nagyon köszönet. :3

уαмι. írta...

River. Istenem. RIVER.♥
Megkésett ide vagy oda, ez most elképesztően jól esett, és hirtelenjében nem is tudok rá normálisan válaszolni; egyszerűen csak hálás vagyok, elképesztően hálás azért, hogy végigolvastad, hogy ennyire elnyerte a tetszésed és hogy ilyen csodálatos kritikával illetsz, amit meg sem érdemlek.
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, igazán. ;A; xxx