március 05, 2014

Pose


A fiúk hibája, hogy ennyit késtem. A FIÚKÉ.
Utolsó befutóként én is prezentálnám nektek a Riverrel és Raistlinnel közösen elkövetett kihívásunkat, azt a bizonyos múzsa/művész Destiel AU-t. Az enyém kissé fordított lett leendőfényképész!Deannel és modell!Casszel. Könnyed kis college AU akar lenni. NAGYON az akar lenni
River műve életsávok címen készült el, Raistliné pedig a reset:blackout.

Sam két szatyorral és a laptoptáskájával egyensúlyozva csapja be a szobájuk ajtaját, majd a cuccokat a konyhapultra szórja.
- Megjöttem – üvölt be a hálóba, miközben kibújik a táskából.
A csukott ajtón Dean ingerült hangja szűrődik ki. Mivel másét nem hallja, csak az időről időre beállt szünetet, valószínűleg telefonon veszekszik. Sam jobbnak látja addig nem zavarni egészen addig, amíg elül a vihar, így előszedi a laptopot és a konyhaasztalhoz ülve kicsomagolja a saját vacsoráját.
Alig egy perc múlva Dean kirobban az ajtón, vehemensen becsapja maga mögött és megereszt egy hosszú káromkodást. A muse-os póló gyűrötten, furcsa szögben áll rajta.
- Mi van? – kérdi Sam felpillantva, teli szájjal.
- Lisa. Baszd meg. Lisa.
Sam komótosan megrágja és lenyeli a falatot, mielőtt válaszol.
- Ezt egy kicsit bővebben is kifejthetnéd.
- Terhes, tudod - ami amúgy tök oké. Mármint nem terveztem vele holtomiglan-holtodiglant, gyakorlatilag semmit, szerintem már együtt se vagyunk ha valaha voltunk és nem zavart, hogy mástól van, lesz, mittudomén, egy kölyke, egészségére, jó anya lesz. Most viszont kitalálta, hogy mivel már meglátszik rajta, így nem szexi meg nőies és gyönyörű, szóval minden baja van, és lemondta a fotózást. Nem lesz a modellem. Érted. A portfólió leadása előtt két héttel. Ezt így közli. Két héttel, Sammy.
- Uhh – Sam együttérzőn elhúzza a száját – ez elég nagy szívás.
- Mondhatni kurvára. Nem? Nem érzed, hogy a kurvára jobban kifejezi jelenleg az érzéseimet, mint a nagy? Nem? Tényleg? Komolyan, Sam?
Deanen látszik, hogy kezdi elveszíteni a fejét, így Sam beveti a hosszú, mély nézését és a megnyugtató kezeket-a-vállra manővert. Csak egy kissé hatásos; kell hozzá még egy morgással párosult szekrényrúgás és egy felvetett fejű kétségbeesett, égre meredő tekintet.
- Ember, nyugodj meg. Semmi nem lesz jobb, ha ezek után még agyvérzést is kapsz. Átérzem a helyzeted, tényleg. Majd megoldod, oké? Segítek, ahogy tudok.
Dean e szavak hallatán megdermed, és lassan Sam felé fordul. Különös pillantással pásztázza végig a fivérét, aki a vesztét érezve elkapja a kezét Dean válláról. Alig pár másodperc kell ahhoz, hogy Sam pontosan tudja, mi jár Dean fejében és azt is, hogy a saját hozzáállása soha nem fog változni.
- Nem. Nem, nem és nem. Ne is álmodj róla!
- Sammy...
- Nem.
- Csak hallgass meg.
- Felesleges, nem vállalom.
- A testvérem vagy.
- Ami nem jelenti azt hogy minden hülyeségedhez kötelességem asszisztálni. Figyu Dean, én örülök annak, hogy most a fotózás ennyire leköt, de lehetek őszinte? Szerintem attól még elég ergya.
- Az előbb ergyáztad le a megélhetésem.
- A jövőbeli megélhetésed. Ha egyáltalán befejezed a fősulit – valljuk be, erre sincsen túl nagy esélyed.
- Rendben van, Mr. Énmáraztsemtudommittanulsz, az én tárgyaim legalább emberi nyelven folynak.
- Sokat számít, ha be se jársz.
- Oké – Dean felemeli a kezeit -, oké. Ezt most hagyjuk abba. Megoldom nélküled, ha nem akarsz segíteni a saját vérednek. Nem gond.
Pár percre csend hull a szűkös kis étkezőre. Sam tüntetően eszik tovább és lassan pötyögni kezd a laptopján, Sumér szimbólumok és jelentésük, már megint valami olyan szemináriumra írja a beadandóját amiről Dean még csak nem is hallott korábban.
- Van pite? – kérdi végül Dean siralmasan, mielőtt könyékig eltűnik a hozzá legközelebb eső szatyorban.
Sam nem felel; szinte belebújik a vibráló képernyőbe, amíg Dean a kelleténél jóval zajosabban igyekszik felfedezni a nejlonszatyor tartamát.
- Remek. – Mintha magának motyogna, de azért kellőképpen felemeli a hangját ahhoz, hogy az asztalnál is jól lehessen hallani. – Még pite sincs. Ezért a napért nem érte meg felkelni. Előbb a csajom, majd a testvérem, aztán a pitém. Mindhárom itt hagy a szarban.
- Menj le és hozz magadnak – darálja Sam gépiesen, és tüntető célzattal harap bele a melegszendvicsébe. – Vagy akár be is foghatod és örülhetsz, hogy kaptál sajtburgert. Fél órás kitérő volt, amúgy. Szívesen.
Dean mintha meg se hallaná, magára kapja a farmerkabátot és búcsúzás nélkül kitrappol a szobából.
Az ajtót természetesen erősen csapja be maga után.
Sam sóhajtva túllép a helyzeten és visszatér a képernyőhöz, hogy áldozhasson a Wikipédia oltárán.

Zsebre dugott kézzel, tüntetően savanyú képpel teszi meg az alig öt perces sétát a közeli kisboltig. A füleséből Murphy-célzattal ordít a Smile Like You Mean It, ő pedig minden egyes útjába kerülő dologba belerúg, legyen az kavics, üres zacskók, postaláda vagy egy szerencsétlen, lassú reakcióidővel megáldott galamb.
Erőszakkal a földre szegezi a tekintetét és le sem veszi a megviselt bakancsokról, amíg a bolt ajtajához nem ér.

Mármint ez rohadtul nem úgy megy, hogy „Hali, lennél a modellem?” és a válasz majd kábé úgy hangzik egy sugárzó mosoly kíséretében hogy „Aha, persze, mikor kezdünk?”. Hónapok óta nyaggattam érte Lisát. Hónapok. Óta. Ó, ott a pite. Az égvilágon senkinek nincsenek már modellkedéssel kapcsolatos ambíciói? Hova tűnt az összes csaj, akinek tök mindegy, ki fotózza őket és hogyan, amíg hatezer kép készül róluk és agyonphotoshoppolva szépnek érezhetik magukat? Ehhez egy sör is kéne, a rohadt életbe. Van rá pénzem? Nincs rá pénzem. Mindenki meglepődött.
- Nyolc dollár ötven cent lesz – hallja ekkor valahol az észlelés határán. Felpillant a pult mögött álló srácra; és egyetlen rövid pillanatig elfelejt levegőt venni.
Kinyitja a száját, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit – bármit, szia, ismeretlen srác, mizu, tudatában vagy annak hogy hogy nézel ki a kurva életbe, hogy vagy mindig, neked is szar volt a napod –, de a nyelve száraz és a nem talált szavak megakadnak a torkában.
Baromi hülyén nézhet ki a bamba arcával, és ezt érzi is; tenni viszont nem sikerül ellene.
- Minden rendben? – kérdi az eladó aggodalommal a hangjában és kissé félrebillenti a fejét. A nyakán hullámzik és megfeszül a bőr, az ádámcsutkája új vonalakat húz. Ecsetvonások.
Fehér. Márványfehér, márványhideg.
Ezt a srácot úgy faragták, akár az ókori szobrokat; óvatosan, puhán, lendülettel. Dean egészen eddig nem tudta, hogy léteznek ilyen emberek – valami ősi, időtlen szépség sugárzik belőle, fénnyel lüktet és érzi a hőjét, megfagyasztja, lenyűgözi, megrémíti.
Olyan érzés, mintha felpofozták volna.
A torka összeszorul.
- Hellószialeszelamodellem – nyögi ki végül Dean. Aztán: - Ööö.
A fiú csak egy pillanatig habozik; megvárja, amíg Dean elkapja a tekintetét.
- Szívesen. Csak előbb fizesd ki.
- Én nem olyano...
- Mármint azt – mutat a pitére.
- Ja. Jaaa. Aha. Oké. – Dean apró után turkál a zsebében. Egy pillanat múltán hirtelen lefagy és visszanéz a srácra: – Na várjál már, te most komolyan igent mondtál?
- Igen.
- Te most szopatsz.
A finom ívű szemöldök a magasba szökik és a fiú nyakán mintha halvány pír kúszna fel – pasztell – Dean nem biztos abban, hogy jól látja, pedig a tekintete vissza-visszaugrik az ívre.
Hunyorog.
- Természetesen nem. Nem szokásom.
- Hű, hát... nem is tudom, mit mondjak, komolyan. Köszönöm. – Dean tele szájjal vigyorog. – Tényleg. Tökre megmentetted a szemeszterem.
Válaszul egy biccentést kap. Dean kellemesen euforikus zavarban számolja ki az aprókat, majd miután hosszú percekig eredménytelenül szerencsétlenkedik és csörög, megunva egy gyűrött tízest nyom a fiú kezébe.
- Hagyjad – emeli fel a kezét, amikor a srác visszajárót számol. – Ez a legkevesebb.
- Köszönöm.
Dean gyorsan beletuszkolja a pitét a hátizsákjába; a pántját hanyagul felveti a vállára és újra az eladóra pillant.
- Bocsi, paraszt vagyok, mi is... mi is a neved?
A mellkasára tűzött névtáblára bök. Dean – ha ez lehetséges – még hülyébbnek érzi magát.
- Castiel. Bronwen. Dean Winchester, ugye?
- Honnan tudod?
- Óráról. Együtt vagyunk reneszánsz esztétikatörténeten.
- Ja, a nagyelőadó Hendersonnal? Nem járok be.
- Észrevettem.
Dean vigyorogva fintorog; Castiel vonásai meg sem rezdülnek, hogy viszonozzák a gesztust.
- Szóval. Szabadbölcsész?
Castiel bólint.
- Hittudomány.
- Mi más? – motyogja Dean maga elé.
- Tessék?
- Semmi. Izé, nem tartom fel a sort – int maga mögé. Egy árva lélek sincsen a boltban rajtuk kívül. – Akkor. Akkor majd... kereslek, oké? Vagy akár te is, nem tudom. Kollégista vagy? A 302-esben vagyok az öcsémmel, ha... na.
- Megjegyzem. Kellemes estét, Dean.
- Szépet. Neked. Neked is.
Dean szinte kimenekül a boltból.
Az agyában lüktet a nyak és a váll völgye.

* * *

Castiel másnap reggel kopog a 302-es ajtaján.
Egy nagyon kócos és nagyon kimerült Sam nyit neki ajtót, és egy pillanatig csak összezavarodva pislog. Halványan megrázza a fejét, ujjaival az orrnyergét masszírozza és megpróbál fókuszálni.
- Szia, öö... miben segíthetek?
- Szép reggelt. Deant keresem.
Sam gyorsan végigméri.
- Te vagy a modell, akit tegnap talált? – mosolyog rá. – Izé bocsi, Sam. – Kezet nyújt, amit Castiel azonnal elfogad és puhán megszorít. – Az öccse vagyok. És reggel van. Meg szombat.
- Castiel. Nagyon örülök. Dean...?
- Alszik. Meglepő módon. Gyere be nyugodtan, várd meg amíg összeszedi magát. Amúgy is fel akartam már ébreszteni, az ötödik szundit nyomja ki a telóján és csak egyre ingerültebb. Reggeliztél már? Most túrom fel a hűtőt, ha van kedved, csatlakozhatnál. Van izé, ötnapos kenyér meg egyhetes felvágott.
- Köszönöm, már ettem. – Castiel lassan végigpásztázza a szűkös helyiséget. – Viszont szívesen segítek. Hoztam is pár dolgot, ami azt illeti.
- Remek, köszi. Vedd hatalmadba nyugodtan a konyhát, én addig megpróbálok bombát robbantani a bátyám mellett.
- Nem hiszem, hogy ilyen drasztikus módszerekre volna szükség.
- Nem, nem úgy, csak... képletesen.
- Ó.
- Pillanat.


Mire Dean előkóvályog egy szál farmerben, mezítláb, a kis asztal roskadozik a Castiel által készített reggeli alatt; Sam nem győz hálálkodni és lelkesen segíteni a terítésben, míg Castiel folyamatosan hárít.
Tükörtojást készített kolbászkarikákkal és sajtos pirítósokat, amiket valami vegyes zöldfűszerrel hintett meg. Jelenleg pár palacsintán ügyködik, Sam pedig a juharszirup után kutatva tűnik el a kamrában, amikor Dean az asztalnak dől mögötte.
- Cas. Helló.
Castiel hátrapillant, biccent.
- Jó reggelt, Dean. Ne haragudj, hogy ilyen korán alkalmatlankodom...
- Hagyd a francba.
- ...de úgy éreztem, minél korábban kezdünk neki, annál jobb. Két heted van a határidőig, igaz?
- Annyi.
- Mennyi van készen a portfólióból?
- Öö, szar se?
Castiel lassan fordul meg. A szemei elkerekednek.
- Értsem úgy, hogy még el sem kezdted?
Dean vállat von.
- Mi az alapkoncepció?
Hogy kibaszott gyönyörű vagy.
Dean ismét vállat von.
Castiel tekintetében mintha most körvonalazódna az, hogy tulajdonképpen mit is vállalt el; egészen halványan kétségbeesik, Dean pedig kihívó mosollyal lop el egy kolbászkarikát a tányérról és rágás közben csak annyit kérdez:
- Szóval elég sokat fogunk együtt lógni, mi?

Sam később a laptopjával és a fejhallgatójával visszahúzódik a hálószobába, hogy megnézzen valami frissen letöltött filmet. Dean és Castiel a konyhában maradnak; Castiel ragaszkodik hozzá, hogy elmosogasson, Dean pedig az asztalon ülve, hátát a falnak vetve bámulja.
- Asszem eszembe jutott valami – szól hirtelen. Castiel kezében összekoccannak a tányérok.
- Hallgatlak.
- Egy bukott angyal útja. Négy kép, négy hangulat. Király, mi?
Castiel elzárja a zubogó vizet. A hirtelen beálló csönd éles és zavarodott.
- Én volnék az angyal?
- Hát, ja.
Castiel szembefordul vele. A pulóvere felgyűrve, a kezei könyékig habosak, de a tekintete lángol.
- És miért buktam el? – kérdi rekedten.
Dean nagyot nyel. Egy szót keres.
- Nem t’om. Szerelemből.
Nem néz rá, amikor ezt mondja.
Nem érti, hogy miért nem néz rá, amikor ezt mondja.


I.

A négyes műteremben vannak, az épület alagsorában. A főiskola pár kisebb műteremmel rendelkezik a pályamunkák elkészítését és a szemináriumi munkát megsegítendő, melyeket általában tanácsos jóelőre lefoglalni – Castiel nem érti, hogyan sikerült Deannek pár perc alatt szert tenni az egyikre anélkül, hogy erről előzetesen bárki is tudott volna.
Szorongva pillant végig a berendezésen. Még soha nem volt fotózáson, leszámítva azokat a tipikusan kínos pillanatokat, amikor igazolványképet kellett csináltatnia és az összes kép megalázóan előnytelen lett ő pedig nem akart szólni, hogy újat szeretne, így azóta is együtt kell élnie a teherrel.
Dean vele ellentétben otthonosan mozog a teremben. Széles léptekkel járta körbe, feljebb tolt néhány állványt, melyek tetején vakuk izzanak, fényük bizsergően meleg.
Dean szétfeszít egyet a sarokban álló derítőlapok közül és hümmögve lökdösi ide-oda a lábával.
- Hé Cas – szól neki oda sem figyelve. – Állj be a helyedre légyszi, nem érzem a távolságot.
Castiel engedelmeskedik és utat tör magának papírháttérig.
Vakítóan fehér.
Megfordul, kérdőn Deanre pillant. Nem tudja, mihez kezdjen a kezeivel.
A derítőlap közelebb csúszik. Lágyan dereng a felületén a visszavert fény, akár a víztükör.
- Oké. Oké.
Dean hátrébb lép, összehúzott szemekkel fürkészi Castiel arcát.
Magán érzi a tekintetét. Élesebb, forróbb, mint bármely műtermi lámpa fénye.
- Asszem így jó lesz. Minden oké? – kérdi, miközben visszavonul az állványra szerelt Nikon mögé és ujjai körbefonják a gépet.
- Egy kicsit zavarban vagyok.
- Hadd rontsak a helyzeteden. Vedd le a pulcsit.
Castiel vállai megrándulnak. Dean folytatja:
- Ember, én rólad még azt is elhiszem, hogy ruhában születtél, de most nem így működik a dolog. – Felemeli az állát. – Azért még jók vagyunk? Nyugi, a gatya marad. Csak félaktot terveztem.
- Elfordulnál?
- Ha segít, hogy a vetkőzésnél éppen nem nézlek, utána meg leplezetlenül bámullak egy órán keresztül, tök szívesen.
Baszd meg magad, Dean Winchester, te most flörtölsz.
- Kevésbé fog feszélyezni.
- Ámen.
Dean a fényképezőgép beállításával pötyög, miközben Castiel szerencsétlenkedve megszabadul a pulóverétől és pedánsan összehajtogatva egy újabb ismeretlen szerkezet tetejére helyezi, amiről annyit tud biztosan, hogy állványon van és nyolcszög alakú. Amikor végez, hosszan szívja be a levegőt az ajkai között és halkan megköszörüli a torkát.
Dean felpillant.
Dean fepillant, és a tekintet árnyékában megmozdul valami; szikraként cikázik át az íriszek mögött, az egész csak egy másodperc de Castiel újra és újra képes volna lejátszani gondolatban az egész jelenet egyetlen töredékét, amikor a pillantás az övét eresztve lejjebb ugrik s újra vissza.
Valami fájón a gyomrába mar.
- Ööö. – Dean egy pillanatra lehunyja a szemeit. – Próbáljuk meg feloldani benned a feszkót. Csak állj egyenesen, húzd ki magad és nézz egyenesen a kamerába – az állat feljebb – úgy.
Katt.
- Szerintem belepislogtál.
- Ne haragudj.
- Még egyet.
Katt.
Katt.
Katt.
- Jó. Most próbáld kicsit oldalra hajtani a fejedet. Lebukhat – úgy fasza lesz. Oké. A karjaiddal körbe tudnád fonni magadat? Mintha burokból törnél ki, érted. Lazíts az ujjaidon... a jobb kezeden. Húzd fel egy kicsit a vállaidat. Okééé. Oké. Csak még...
Castiel lehunyja a szemeit.
Az ajkai szétválnak, ahogy felsóhajt, a kerek vállakon hullámvonal fut végig.
Szívdobbanás üteme, a vér útja, a születés tehetetlen fájdalma és az ígéret, Castiel szelíd ereje és a profilja; a kiálló csontokon megfeszülő bőr, melyet átütik a vékony, tintakéken cikázó villámerek és ahogyan nyel, az izmok reszketve ernyednek el.
Basszameg.
Dean a gépbe kapaszkodik.
Elfelejtett fényképezni.

II.

A fények közeli csillagokként ragyognak és éles kontrasztot húznak Castiel vonásaira.
A bőre szinte lángol, csontszín, jéghideg lánggal; a mennyek tüze és áldott tisztasága. Dean a tekintetére fókuszál, amely tompán, fénytelenül mered szembe a kamera lencséjével, akár egy őzé a reflektorfényben. Egy utolsó elkapott pillanat.
Castiel összeszorítja az ajkait. Leszegett fejjel, kitárt karokkal, mozdulatlanul áll a papírháttér előtt, hátával neki támaszkodik, csípőjével eltávolodik tőle. A lapockái alatt forró a papír.
Dean szinte retteg tőle; a jelenlététől, az erejétől, a lényétől. Castiel kiteljesedni látszik az angyalmaszkja alatt, a pillantása utat tör az objektíven át Dean tekintetéig.
Megdermed.
- Cas, mi a fenére gondolsz? A frászt hozod rám.
Castiel kihúzza magát; az ajkak szorítása enyhül.
- Semmire – felel tompán.
- Ne szívass.
- Őszintén. Nem gondoltam a világon semmire.
A mozdulatlanság megtörik, a póz fátyolként hullik le a testéről. Körkörös mozdulattal próbál életet lehelni elgémberedett vállaiba, tenyere a kulcscsontjára simul. Dean lopva követi a kezet, amíg Castiel újra rá nem pillant; akkor szenvtelenül néznek szembe egymással. Castiel mintha mosolyt fojtana vissza.
- Akad köztük használható?
- Mi?
- A képek között. Jól sikerültek?
- Ja, igen. Egész faszák. Jól csináltad. Nagyon. Hívtam egy haverom, hogy segítsen feldobni őket, mert én nem vagyok jó a photoshopos szarokban. – Dean céltalanul hadar, miközben végigpörgeti a képeket. A Nikon kiborítóan éles csipogása az egyetlen hang a teremben.
Castiel visszabújik a pólójába és megtorpan; mintha hirtelen nem tudná, mi egyebet kéne tennie. Halkan megköszörüli a torkát, hogy Dean felkapja a fejét a fényképezőgép kicsiny képernyőjéről.
- Izéigen, végeztünk. Bocs. Ha akarsz, mehetsz.
- Akkor holnap ugyanitt?
- Félre tudunk jönni, asszem. Dolgozol, vagy...?
- Nem, jó az időpont.
- Oké. Akkor...
- Akkor.
- Helló.
- További szép napot.
Castiel határozott léptekkel távozik és hasonlóan határozottan fonódnak az ujjai a kilincsre – amely ugyanebben a pillanatban külső hatásra is megmozdul és az ajtó lendületesen kitárul. Castiel hátralép és szembetalálkozik egy vékony, vörös hajú lánnyal aki szemlátomást számított arra, hogy itt találja.
- Hé, hahó! – A hangja és a tekintete egyaránt lelkes. – Kitalálom, a modellsrác?
- Így van. A nevem...
- Castiel, ne fáradj, tudom. Charlie vagyok, ha a hátul sunnyogó Winchester nem szólt volna, hogy jövök. – Kezet nyújt. – Ide ne gyere ám – szól hátra Deannek emelt hangon.
- Ne szólj bele, Bradbury.
- Tök jó érezni a szereteted. Már mész is, Castiel? Ha zavarok, akkor inkább visszaugrom később.
- Éppen menni készültem, amikor jöttél. Nagyon örültem, Charlie. Dean. Sziasztok.
Amint az ajtó becsukódik Castiel után, Charlie megpördül és kérdő tekintettel pillant Deanre. Dean megrázza a fejét és lepattintja a gépet az állványról.
- Inkább menjünk fel. Amúgy késtél.
Charlie büszkén ragyogó mosollyal von vállat.
- Gilda végre elkérte a Szerepjáték és kultúra jegyzeteimet, amikor összefutottam vele a folyosón. Majd pont arra gondolok, hogy nem érek ide időben, amikor van esélyem azzal a csajjal flörtölni, aki szemeszter eleje óta bejön.
- Telefonszám?
- Megvan.
- Következő találka?
- Kedd délután.
- Hányszor vette észre hogy a mellét nézed?
- Csak egyszer. Azt hiszem. Remélem.
- Ügyes kislány.
- Köszönöm, köszönöm. – Charlie színpadiasan széttárja a karjait, mire Dean egyből a kezébe nyom néhány felszerelést, amit segíthet felcipelni.
- Huss.

Dean bevetetlen ágyán ülnek, amire gyorsan rádobta az ágytakarót, ezáltal biztonságos zónának nyilvánítva az egész felületet. Charlie egy párnát húz a háta mögé és a laptopjával az ölében falnak dől, Dean csak törökülésbe dobja a lábait és a térdére támaszkodik.
Körülbelül negyed órája dolgozhatnak a képeken, amiket Dean kérésére már Charlie válaszott ki.
- Ki vele – szól hirtelen Charlie, fel sem pillatva a billentyűzetből. – Mi a bajod?
- Nincs bajom.
- Egy dementorba több élet szorult, mint beléd, nekem ne próbáld ezt beadni.
- Charlie hozzám emberi nyelven beszélj, ne kibaszott tündéül.
- Auta miqula orqu.
- Köszönöm.
- Komolyan, Dean. – Charlie maga mellé teszi a laptopot és várakozóan pillant Deanre. – Addig nem segítek, amíg nem beszélsz róla és esküszöm berakok egy Tegan és Sara számot, hogy kizsaroljam. Vagyok olyan elvetemült.
Dean ingerült sóhajt hallat és hanyattvágódik az ágyon. Charlie is követi a példáját; hosszú pillanatokig merednek némán a plafonra, mielőtt Deanből kibukik a kérdés:
- Figyelj te hogyan jöttél rá, hogy... szóval. Érted. Más csapatban játszol. Hogy mondják ezt szépen?
- Ez meg miért... – Charlie elhallgat. – Oké várj. Várj. – Oldalra fordulva Deanre néz, aki konokul felfelé mered; Charlie csak a profiljának beszélhet. – Te belezúgtál a modelledbe?
- A szart. Nem zúgtam bele senkibe.
- Odavagy Castielért.
- Nem vagyok oda Castielért.
- Mi másért érdekelne, hogy mi a menete egy coming-outnak?
- Mert egy kedvesen érdeklődő haver vagyok aki szeretne többet megtudni rólad?
- Édes vagy. Majdnem bevettem.
- Jó, hagyd a francba. Nem kérdeztem semmit.
Egy kis ideig hallgatnak. Charlie szólal meg utána először.
- Tudod, milyen érzés szerelmesnek lenni, nem? – kérdi halkan és fintorog. – Mert ennyi az egész. Rádöbbenni arra, hogy hoppá, belé szerettél, és nem érdekel, hogy nem az van a lábai között, amit elvárnak tőled és ezzel rohadtul nem tudsz mit kezdeni, mert ő kell. Az illatával, a hajával, a hangjával, az egész mindenével ami csak fogja magát, jön és magával sodor. Van ebben valami olyan erő, amit nem tudsz megállítani. Ami hozzá kapcsol, ami felé vonz. – Szünetet tart. – És amúgy teljesen felesleges azon fennakadni, hogy miért pont ő. Mert tökre nem ez a kérdés.
Dean az orrára simítja a tenyerét.
- Hanem mi?
- Hogy „ki más?”.

III.

Esik az eső.
A műterem ajtaján egy bőrig ázott, kócos Castiel esik be valami stílustalan ballonkabátban és sportcipőben. Dean röhögve vág hozzá egy törülközőt – számított arra, hogy hasonló látvány fogadja majd.
- Remélem megfáztál, és a holnapi kép lehet a Taknyos Szeráf.
- Nagyon jó az immunrendszerem.
- Csak egyszer érném meg, hogy úgy reagálsz egy poénra, ahogy illik – jegyzi meg Dean keserűen, inkább csak magának.
Castiel leveszi a ballonkabátot és a fogasra akasztja, majd gyorsan megszárítja a haját a törülközővel. Közben Deanre pillant:
- Ma is félakt?
- Így lesz egységes – vonja meg a vállát. – Ha... ha nem zavar.
Castiel elmosolyodik. Most először, most igazán; szélesre húzott ajkak sugara.
- Egészen megszoktam.
Dean arca felforrósodik. Gyorsan a gép mögé áll, amelynek állványa most van a legközelebb a háttérhez. Castiel előtt áll, vele szemben; ha lehunyt szemmel koncentrálna, érezné a test hőjét.
Kényszerítenie kell magát, hogy a Nikonra meredjen.
A fények ma tompák, távoliak. Castiel egy kis átmérőjű fénygömbben áll, körülötte sötétség.
- Jó, öö. Szóval most buksz el.
- Mit szeretnél látni?
- Hogy?
- Bűnbánatot? Megbánást? Fájdalmat?
Dean egy másodpercre elgondolkozik.
- Dühöt – jelenti ki végül. – Dühöt akarok látni.
Castiel bólint és hátrál egy lépést.

- Állj... várj. – Dean felegyenesedik és nagy levegőt vesz. – Nem jó.
Castiel félrebillenti a fejét.
- Miben változtassak?
Ez nem egy hirtelen ötlet; régóta pulzáló gondolatok kölcsönhatásai, az atomok végzetes ütközése és a robbanás, az ízekbe és illatokba bomló képzelet. Egy határ, amit most átlép. Az erő, amiről Charlie beszélt, a vonzás, amely egy kisbolygót is rohadtul pályára tudna állítani.
Megragadja az állványt és maga után húzza, közvetlenül Castiel elé áll, aki védekezőn a falhoz hátrál. A gép ferdén áll, Dean baljával belé kapaszkodik, mutatóujja a helyén; jobb keze Castiel nadrágjára simul.
Keze csuklóval felfelé, az ujjai behajlítva; óvatosan rászorít, tompán hallja Castiel fennakadó lélegzetét és homályosan látja a mellkas hullámait, a kétségbeesett remegést és a döbbenetet a szemében, amely felé rebben.
Reagál rá.
Kidombolja a nadrágot, lehúzza a cipzárt. Castiel ajkai megrándulnak, mintha a kezéhez akarna kapni; a mozdulat elfagy, amikor Dean hozzá ér – rásimul az alsónadrág alatt, az ujjak körbefonják, belé marnak; ösztönösen előre tolja a csípőjét, még mélyebben belesimulva Dean érintésébe. A bőrük forrón tapad egymásnak.
Castiel feje hátrabukik, a nyakán megfeszülnek az inak; félig nyílt ajkak és szemek a legéteribb bűnbánatot festik az arcára.
Dean csuklójának gyorsuló mozdulatai egy ütemet diktálnak Castiel zilált lélegzetének, az ő lélegzetének, az felgyrosult másodperceknek – Castiel már szinte kiált, a hangja mélyebb, rekedtebb mint bármikor, a halántékán síkos verejték kap lángra a pírtól és most...
Mindjárt.
Mindjárt...
Fókusz.
Castiel elélvez.
Dean fényképez – kiragadta és rögzítette a pillanatot az örökkévalóban.
Castiel pixelarcának szétfeszített ajkan függ még a Dean nyújtott e-je, a kiálló csontok és a húzott kontraszt, egyetlen lüktető univerzum.
A tökéletes bukás. A gyönyör bűnei.
Dean elhúzza a kezét és eltartja magától. Kissé hátralép, visszaállítja a gépet a korábbi helyére.
- Cas, van egy zsepid? – kérdi csevegő hangon.
Válaszra várva visszafordul. A tekintetük találkozik és Dean gyomra ökölnyire szorul; Castiel rémült, Castiel zavart, reszket, tombol benne a tehetetlen harag.
Dean szóra nyitja a száját. Nem jön ki hang a torkán, de Castiel nem várja meg – felkapja a ruháit és egyetlen szó nélkül kirohan a műteremből.
Az ajtó tompán csapódik utána, és Dean rájön, hogy elcseszte.
Kurvára elcseszte.
Elbukott, és most nem maradt neki más, mint a düh.
Belerúg a legközelebbi vakuba, ami csattanva feldől - a hang sokáig visszhangzik a teremben és még tovább Dean agyában.

Nem emlékszik rá, hogyan került a szobájuk elé. Nem emlékszik rá, hogy belökte volna a 302-es ajtaját – nem veszi észre, hogy Sam nincs egyedül a konyhában, és távolról, fémes zúgással hallja csak, hogy bemutatják valakinek – Amelia – Helló, Amelia – arra kérik, hogy ha lehet, ma itt aludna, holnap közösen kelnek korán szóval nem kell aggódni – aggódni?
Valamit válaszol. Talán még vigyorog is: nem sikerülhet meggyőzőre, ha Sam visszakérdez.
Semmi gond.
Semmi baj nincsen.
Elvégre mi történt?
Megint modell nélkül maradt egy olyan projektre, amit már amúgy sincsen semmi kedve megcsinálni. Rohadtul nem azért járt az elmúlt három napban Castiel után, hogy beadjon valami nevetséges portfóliót négy nyomorult kis képről amit ennyi tudással egyébként sem tudna olyan profin megcsinálni, mint ahogyan elképzelte.
Azt sem tudja, mi a szarért van ezen a szakon.
Hogy egyáltalán akar-e maradni.
Sammynek igaza volt, amikor azt vágta a fejéhez, hogy talán be sem fejezi. Egyetlen dolgot akar úgy istenigazán befejezni most, és az a puszta létezés.
Visszavonul a szobájába és leveti magát az ágyra; karját átveti a homlokán, a szemeit lehunyja.
Soha nem volt még ilyen hülyeség miatt álmátlan éjszakája.

IV.

Egész nap elkerüli a műtermet. Elkerüli a boltot is; Samet küldi le egy nagyobb körre, természetesen egy messzebbi szupermarketbe.
Becsületére legyen mondva, Sam nem kérdezett semmit. Dean túl jól ismeri már az aggódó pillantását ahhoz, hogy ne vegye észre, még ha titokban is szeretné tartani. Most ő az utolsó, akinek el akarja mondani – sőt. Nem tudhatja meg. Nem szabad megtudnia, Sammy egyszerűen... az már túl sok lenne.
Nem ment be az órákra. Ma van az esztétika előadása – ha a legkisebb esélye is van Castiellel összefutni, el nem hagyja a rohadt szobát.
Charlie átküldte neki a szerkesztett képeket, de nem nyitotta meg őket.

Egy kibaszott gyáva vagy, Dean Winchester.
Hogy menne az egész, ha végül felemelnéd a segged és találkoznátok?
Helló Cas. Izé, mizu? Jól aludtál utána legalább?
Helló Cas. Bocs, többet nem fordul elő. Bocs, előfordulhatna még? Az istenit, akarom, hogy előforduljon.
Helló. Csak azért csináltam ám, mert
mert

Dean felül az ágyában.

A következő pillanatban már a kabátja után kap és kisiet a szobából; lift helyett a lépcsőn rohan, az amúgy is öt perces sétát körülbelül fél perc alatt teszi meg. Még mindig zuhog, ő pedig nem vitt magával esernyőt; olyan kétségbeejtően festhet, mint Castiel tegnap.
Az üvegajtó előtt megtorpan. Hiába néz be, a pultot nem látja; nem tudja kikövetkeztetni, hogy Castiel bent van-e vagy sem.
Mindenképpen be kell mennie.
És be is fog.
Most.
Most rögtön.
Tényleg.
Az ujjai a kilincsre szorulnak, és saját fejét átkozva, összeszorult torokkal végül feltépi az ajtót. Legszívesebben lerúgná azt az idegesítő csengőt a feje felett, amiért idejekorán leleplezi.
Egyenesen a pulthoz lép – a pénztárnál egy tökéletesen idegen arc fogadja.
Dean gyomra visszaugrik az eredeti méretére.
- Szia, miben segíthetek? – kérdi az ismeretlen.
- Én, öö. Keresek valakit. Castiel Bronwent. – Fogalma sincs, miért mondta a vezetéknevét is. Nem mintha tucatjával dolgznának Castielek a boltokban.
- Már nem dolgozik itt. Még szombaton felmondott, ne haragudj.
- Ja. Oké. Nem gáz. – Csak úgy állok itt, bőrig ázva, kifulladva, mint egy kibaszott szerelmes lányregény főhőse, de ez kurvára ne zavarjon ja és Cas? Kösz hogy szóltál, amikor megkérdeztem. – Akkor viszlát.
- Felhívhatom neked – ajánlja még utoljára a srác.
- Megvan a száma?
- Igen, a munkavállalóin.
- Lehetne, hogy... inkább megadod nekem, és én később rácsörgök, hogy...?
- Sajnálom, kizárt. Nem tudhatom, hogy nem vagy-e valami őrült zaklató vagy ilyesmi. – Elmosolyodik. – Bocsi.
Dean kínosan visszavigyorog és igyekszik nem arra gondolni, hogy ha még sokáig nem sikerül találkoznia Castiellel, talán tényleg nem lesz több, mint egy kétségbeesett stalker.
- Akkor hagyjuk. És kösz – a névtáblára pillant –, Alfie.

Lényegesen lassabban ér vissza, mint ahogyan elindult. Mire felvonszolja magát a harmadikra – immáron lifttel –, már ahhoz is túl kimerült, hogy gondolkozzon.
Ez egészen addig tart, amíg meg nem pillantja az ajtóban.
Sam éppen órán van, így a kopogásra senki nem nyit ajtót; amikor meghallja a liftet, hátrapillant.
Dean nagyot nyel.
- Helló – mormolja és a kulcsát megpörgetve mellé lép. – Hozzám...?
- Igen. Bemehetnék? Beszélnünk kell.
- Hű de utálom ezt a szöveget. – Dean kitárja az ajtót és előreengedi. –  Jó sokszor hallottam már.
Csak egyiktől se rettegtem ennyire, ha-ha, szar ügy.
Castiel a konyhában foglalna helyet, Dean viszont jelentőségteljesen kitárja neki a hálószobája ajtaját. Kis habozás után oda is követi őt és az ágyra ülve megpaskolja maga mellett a helyet.
- Köszönöm.
- Szóval?
- Szóval. Dean, nem voltam veled őszinte, és ezért bocsánatot szeretnék kérni. El kellett volna mondanom valamit, már jóval korábban. Ez magyarázatot ad majd a tegnapi viselkedésemre is – nagyon sajnálom, hogy ott hagytalak és remélem, hogy így született egy használható kép.
- Cas. Csak... térj a tárgyra, oké? – Dean hangja lágy, a tekintete Castiel lesütött pillantását keresi.
- A lényeg az, hogy érzek irántad... valamit. Az egész modellkedést azért vállaltam el, mert te kértél meg rá – máskülönben eszembe sem jutott volna, de te megláttál bennem valamit és én boldog voltam, hogy felajánlottad. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mennyire fantasztikusnak tartalak és ha bármiféle magyarázatot vártál volna a viselkedésemre, akkor itt van. – Castiel most néz fel rá először. A tekintetében további szavak, a tekintetében mély áhítat, csodálat és vágy; egyszerre rémisztő, hihetetlen és csodálatos.
Dean egészen el akar merülni benne.
- Egen? – Megköszörüli a torkát. Castiel kiborítóan nyugodt hangon folytatja:
- Bocsáss meg, ha bármiféle kellemetlenséget okoztam ezzel – nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni, de úgy éreztem, szükséges tudnod, hogy...
- Cas, basszus.
Dean a kezei közé fogja az arcát. Megrázza a fejét, egészen halványan, hitetlenkedve; pár perccel ezelőtt még biztos volt benne, hogy elcseszte az egészet azzal, hogy túlabarátságoni magasságokba emelkedett, és erre – erre megkapta ezt.
Egy angyalt, aki érte bukott.
- Még egy bocsánatkérés és ezt soha többé nem csinálom veled. – Magához rántja és vadul megcsókolja; a fogaik összekoccannak, Dean nyelve követelőzve tör utat magának és Castiel enged, Castiel visszacsókol, hevesen és puhán, Dean nyakába marva és a hátát karolva.
Dean a mellkasára simítja a tenyerét és hátradönti az ágyon.
A fa megreccsen alattuk – a hangra mindketten megdermednek egy pillanatra. Dean ajkai elszakadnak Castielétől, aki halkan, kifulladva zihál. Az ujjai végigsimítanak az arcán, miközben nyel.
- Akkor ezt értsem úgy, hogy te...?
- Kurvára értsd úgy. – Dean a hajába markol és a fülcimpájára harap.
Valamikor a combjai közé vette Castiel derekát, de erre a pontra nem emlékszik; most közelebb simul, óvatosan, egyre hevesebben, ahogy Castiel kezei a derekára csúsznak és irányítják a mozgását; közel hajol, végigcsókolja a nyakát, a kulcscsont völgyét, a húsába mar – Castiel felkínált ajkainak íze és az illata, a teste az övén és a hangja a mellkasában lüktetve –
Feloldozás.
Egészen olyan érzés, mint a feloldozás.
Az angyala életének utolsó szakasza, két kar között, levegő után kapva – a beteljesülés, amelyben értelmet nyer a bűnbeesés, a gyönyör, amiért megéri fellázadni amiért megéri küzdeni, amiért megéri elbukni.
A kép az elméjébe ég; és nem akarja megosztani senkivel.
Az utolsó fényképhez valami egészen más koncepcióra van szükség.



- Hát angyalom, meghoztad a szerencsém.
Dean hitetlenkedve bámul a jeles osztályzatra, amelyet a beadandóért kapott - Charlie segítsége szintúgy sokat dobott az eredményen, de Dean Winchestertől már maga az a tény szokatlan, hogy időben elkészül valamivel. Castiel átles a válla felett és elmosolyodik.
- A te érdemed. Gratulálok, Dean.
- Mit kapok érte? - pillant hátra kihívóan. A főiskola folyosójának közepén állnak, a hirdetőtábla előtt.
Castiel kellemesen érdektelen arccal viszonozza a pillantását.
- Mire van szükséged?
- Cas, poén. Poén, Cas. Itt volt az ideje, hogy bemutassalak titeket egymásnak. - Dean a telefonja kijelzőéjére pillant. Két percük van a következő szeminárium végéig. - Mmmn gyere ide.
Dean közel vonja magához és addig csókolja, amíg ki nem nyílik a legközelebbi terem ajtaja és szét kell rebbenniük. Castiel zavartan kerüli meg az embertömeget és elsiet órára; miközben Dean szégyentelenül utána kiált, hogy este ne felejtsen el feljönni a 302-esbe, arra gondol, hogy meg tudná szokni ezt az egészet.
És ha minden olyan jól megy, mint most, akkor erre esélyt is kapott.

14 megjegyzés:

Raistlin írta...

"...Teljesen felesleges azon fennakadni, hogy miért pont ő. Mert tökre nem ez a kérdés.
Dean az orrára simítja a tenyerét.
- Hanem mi?
- Hogy „ki más?”."

^ THIS.

És ajóéletbemár. Imádtam ezt a hangulatot. Annyira... igaz egyszerűen, valóságos, a hülye kis huszas éveim, éveink, a pattanó humorral és feszülő drámával és csöndes kis megbánásokkal és győzelmekkel, és szomorodj meg, hogy ez is ennyire jól áll neked és ennyire megy.

u.i.: A fotók. Rohadtélet.
u.i.2.: Az egész fic.
u.i.3: Básszus.

Eva Reyklani írta...

Tegnap este olvastam ezt el, vigyorogva, elnézően, szorongva, és a happy endért fohászkodva, ami végül is összejött, olyan bolond-huszonévesek módjára. :) Némi elégtétellel töltött el, hogy Cas, legyen akármilyen tökéletes, sincs normális igazolványképe. Mert a novella többi részénél agyfunkció kikapcs, és csak sodort magával az egész, mint egy nyári délután fényében csillogó, fürge szavú patak, buktatókkal, simára csiszolt kövekkel, síkos halakkal és amibe ezer örömmel belefullad az ember lánya, mert annyira gyönyörű, hogy simán megéri az elkárhozást.
Amit még ki akarok nyögni, bár kissé nehezen megy, mert még mindig itt kavarog az egész, és szivem szerint csak újra-és újra beevesznék. Ez is történhetett, itt jön a lényeg, mert velük álmodtam. És ez biztos te idézted elő, ezzel a tündöklő szófoglalatba csiszolt szerelemmel, mert eddig még soha nem álmodtam velük. Hogy mi történt, azt nem tudom, de arra határozottan emlékszem, hogy a vállukon bőgtem örömömben, mert úgy örültem, hogy együtt vannak.
No igen. Elbűvöltél.
Köszönöm, hogy olvashattam!

уαмι. írta...

Bemutatom Charlie Bradbury-t, akit poénból be akartam hozni két mondatra és egy jelenetre, erre fogta magát, maradt és nekiállta megfogalmazni nekünk a szerelem értelmét. Köszönjük, Charlie.

Szerintem kifejezetten sokat segített a hangulatban az a tény, hogy a college AU-t választottam, mert ezek tényleg mi vagyunk, itt vagyunk, most vagyunk - nincs mindig kaja a hűtőnkben és szenvedünk a beadandókkal és bevetetlen ágyakon szállásoljuk el a legjobb barátainkat és nincs pénzünk sörre, amikor igenis jól esne és ha bánatunk van, kurvára nem megyünk be az órákra.
A drámát szerencsére nem viselték el a gyermekek; az elején ment a hiszti, de Dean azt sem engedte, hogy igazán szenvedtessem egy kicsit, folyamatos feloldásokkal pattogott végig és az egészből előhozott egy paródiaszerű szerelmi bánatot, amit tizenhat évesen még halál komolyan lehet venni, ennyi idősen viszont már aligha.

Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, Succanat! ♥ xxx

U.i.: Imádomafejedhogykiemeltednagyonimádom.

уαмι. írta...

Volt egy pont, ahol azt hittem, tényleg elcseszték - aztán rájöttem, hogy igazából csak én gondolkoztam el azon, hogy mi lenne, ha, a srácoknak meg még csak eszébe sem jutott. Egyem a szívüket.
Az igazolványképe mindenkinek, mindenkor kiborítóan ronda, most és mindörökké, ámen. Nem győzhet meg senki hogy van, akiről született jó kép, ha arra kellett.
Azta, már ennyi alapján nagyon kellemes álom lehetett - ha tényleg én idéztem elő, nagyon-nagyon örülök neki. ;))
Nagyon szépen köszönöm az olvasást és ezt a tündéri véleményt! xxx

River írta...

( tökre csak azt tudom mondani amit a Raist')
Ha fel szeretném rajzolni, egyszerűen menne: ez a fic = az élet. A sajátom is, a mindenki másé is, lehunyom egy pillanatra a szemem és ott a folyosó, az enyém, az én emlékeimmel,
és nem is attól lesz igazán jó, hogy személyes érzésekhez köthető,
hanem hogy sodró és széles, át nem gondolt gesztusokkal az arcodba vágja magát az é l e tet,
(rád néz, bele a szemedbe és azt mondja: az én döntéseim, bitchez, majd könnyedén vállat von és rohadtul nem érdekled tovább)
Így kellene mindig.
A charmy / yamlie mondatokat pedig plakátra kellene óriásban, amíg az emberek tudatába nem emelődik, hogy ez a szerelem; és akkor még nem is mondtam, hogy ott van a kibaszott művészet ami nem művészieskedik, csak van, magától értetődően és ösztönösen, kérdőjelek nélkül - mint ők ketten.

уαмι. írta...

Rivurr. RIVURR.
Elképesztően örülök, hogy ilyennek látod - szerettem volna életszagúra, de soha nem álmodtam volna arról, hogy ennyire sikerül. :")
Nagyon nagyot röhögtem azon a néven, és mivel Felicia Day életem egyik nagy szerelme, ez most melengeti a lelkem, mert jól hangzik az összetétel, bármelyiket is nézem. >:3
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a véleményedet, én teljesen asdfghjuztr. Mint mindig. Köszönöm. ♥ xxxx

Tinuviel írta...

Régen a logók már ezzel a kritikával, de nem tudtam mit írhatnék, azon kívül, hogy nagyon tetszett. Szal ma elmentem bevásárolni, mert reggel pont kongott a hűtőm, és hát ugye megálltam a söröknél is és ott filozofáltam, hogy "vegyek, vagy ne vegyek" és eszembe jutott a ficced és elkezdtem nevetni. Annyira jól elkaptad azt amiben per pillanat élünk, hogy kicsit így helyettünk is szóltál, minden nyűgünket beleírva, de ezt már előttem is írták, szal én csak egy nagyon-nagy köszönömöt hagynék itt. Köszönöm. <3

уαмι. írta...

Muhurr~ ha tudnád, hányszor van az, hogy bemegyek a szokásos kisboltba és szerelmesen simogatom a söröshűtőt, miközben tudom, hogy nem lehet. :< (Az ennél még rosszabb lehetőség az, hogy már megint az a csajszi van a pénztárnál akinél mindig úgy fizetek, hogy van nálam sör és félek hogy azt hiszi alkoholista vagyok szóval nem veszek mert nem akarom és - awkward szociális pillanatok yamival)
Jajtelány. Nagyon-nagyon szépen köszönöm a tüneményes véleményt, nagyon örülök hogy tetszett! ♥ xxx

Valerin írta...

Szia, kedves yami.

Az a helyzet, hogy elég korán olvastam el először - nyolc óra magasságában, futtában -, és már akkor is elsírtam magam Castiel szövegénél itt a végén. Csodás lett, gratulálok. Attól függetlenül tetszett, hogy én már nem vagyok egyetemista, vagy talán PONT ezért szerettem meg annyira. Nagyon szeretem az olyan történeteket, ahol Dean szemszögéből látjuk, éljük át a dolgokat. Bevallom, szeretem szenvedni látni.:)

Köszönöm ezt a csodát.:)

Ut.: A képeket meg tessék elkészíteni.:)

уαмι. írta...

Óó Valerin, de jó téged újra itt látni! :3
Dean povját lényegesen könnyebben meg tudom fogni, nem mintha annyira közel érezném a karakterét de mégis kevéssé komplex, mint Castiel, akinek a motivációival gyakran bajban vagyok. :"D Látszólag könnyű nagy szavakkal felvázolni, hogy mit miért tesz, de ha lefejtem a felső réteget, totál el tudok veszni a mélységekben. Szóval marad Dean, most és mindörökké, vagy legalább addig amíg nem leszek annyira mazochista hogy megpróbáljam Castielt.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az olvasást és hogy írtál! xxx

U.i.: Háááátttttt.
*diplomatikus válaszadás*

Lilian Kyle írta...

"Elfelejtett fényképezni."

Itt végérvényesen megszületett bennem az azonnal-elolvadok-segítség-annyira-nagyon-ilyen-tud-lenni-az-élet érzése és idióta mosollyal a képemen ültem tovább a folytatást. Én most téged nagyon, de nagyon szeretlek ezért. Olthatatlan vágyat érzek egy rózsaszín felhőbe görgetni téged, megszórni csillámmal és lefújni lakkal, hogy ki tudjalak tenni a szobámban és gyakorta jól megölelni. ♥

уαмι. írta...

Tudod mit? Tökre hagynám magam.
Hagynám magam, mert én meg legszívesebben fognám ezt a kommentet, kimásolnám, kinyomtatnám és teletapétáznám vele a szobám falát.♥
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a tüneményes szavakat, feldobtad vele a napom! Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet. xxx

Szocsi írta...

hrrrm, yami, menjafrancba, ez csodálatos volt, és volt valami a hangulatában, meg a nyugodtan elvakító fényekben, ami itt tartott, és berántott, és nem engedett el, majd valahol a közepénél megfojtott, és egyszerre vigyorogtam a pszicho mosolyommal, elpirulva, a pokrócom mögé bújva, mint valami elcseszett bébibálna, és egyszerre akartam egy hisztiroham kíséretében a nyakadba vetni magam, hogy hogyan lehet valaminek ilyen rohadt stílusa, és atmoszférája, és és és.
Mert egyszerűen minden egyes szavad fölér egy szelet marcipános pasztelltortával, és az egész szenvedélyes, és gyönyörű, és nem tudok mondani erre semmit sem.
Szóval, ahj, elmondhatatlanul köszönöm, hogy olvashattam.(´・ω・`)

уαмι. írta...

Ejnye Szocsim, nem illik így meghatni egy vénlányt. :')
A reakciód a legtöbb, amit kívánhatok ettől a történettől. Sőt. Szerintem jóval több is; a nyakbavetést pedig igencsak szorgalmazom, gyere-gyere haddöleljelekmeg.
Imádnivaló volt a kommented, szerintem nászútra fogom vinni. Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent!
Puszi neked, köszönöm. ♥ xxx