március 06, 2014

Thick Fog Hangs Along The Quay I.


Nem bírok magammal, gyerekek. Nem bírok magammal.
Good Omens, ineffable, rohadt élet.
Szóval - egyrészt tündérbogyók vagytok, hogy igényeltétek a Threw... folytatását. Másrészt pedig: miért ne kapcsolnám össze akkor egy másik nagy szerelmemmel, a viktoriánus korral? (Oké, Párizs is benne lesz, mert ezután kurvára kötelességem megírni azt is.) Szintúgy több fejezet, a cselekmény lényegesen elhanyagolhatóbb, de túl sok minden kezd eszembe jutni, szigorúan érzelmi alapon szóval tényleg ne várjatok hasonlót. :"D nehehehnézzetekígyrám
Az igazi, az egyetlen Tinunak ajánlom sok szeretettel, akinek eredetileg elkezdtem még... egy... éve? Haha. Hm. Neharagudj.
Hangulat itt.


1888. október 3.
London, Whitechapel

Az Aldgate High Street elhagyatott antikváriumának ajtaját alig világítja meg az utcai lámpa homályos fénye. A viharban nyikorog a bizonytalan, vékony fal, melyet zápor ver és vad szél tép. Az ítéletidő pár órája kezdődött s a macskaköves utak máris síkosan fénylenek, a kövek között vékony csermelyekként csobog az esővíz.
Kopp. Kopp. Kopp.
Azirafael felpillant a könyvéből. Kissé felemelkedik ültéből, a szűkös ablak felé pillant – az ajtó előtt mintha magas árny tornyosulna, aki szinte beleveszik a záporfüggönybe. Felpattan, mutatóujját a gyertyatartóba akasztja és szinte vakon siet át a sötét polcok között.
A biztonság kedvéért csak résnyire nyitja az ajtót; egyből permetként csap az arcába a szélkavarta esővíz.
- ...Crowley?
Az arcán felismerés gyúl, a rés pedig egyre nagyobb lesz. A hangját elnyomja az égzengés, vonásait elmélyítik a cikázó villám fényei.
- Helló, angyal.
- Még mindig haragszom rád. – A gyertyaláng megremegve kihuny, miután egy pillanatra Crowley mellkasára vetül; Azirafael levegő után kap, amint a tekintete követi az útját. – Jó ég, szörnyen festesz!
- Ne bókolj. – Crowley erőtlenül dől az ajtófélfának és elvigyorodik. Az arca véres fogaival és felrepedt alsó ajkával leginkább egy vicsorgó maszkra hasonlít. – Hát - húzza fel a szemöldökét. - Bemehetnék?
Azirafael habozás nélkül félreáll az útból. Elhaladtában felemeli a kezét, hogy segítsen Crowleynak, de az utolsó pillanatban visszaejti.
Crowley hátulról olyan, akár egy csapzott holló – csapott cilindere ferdén áll, sétapálcáját csak húzza maga után. Baljáról félig lecsúszott a kesztyű, jobb kezéről viszont teljesen eltűnt. Haja kócos és izzadtságtól nedves, mellkasa vonalában vértől mocskos a fekete felöltő, mintha csillagtalan űr tátongana rajta. Egyedül a haja változott, amióta nem látta; most rövidre nyíratta, elől egy puhán hullámos tincs keretezi a magas homlokot és a finom ívű arccsontot.
Nem ismeri a járást, ám így is egyenesen a bolt végében nyíló ajtóhoz botorkál. A hátsó szoba Azirafael saját személyes terét képezi, aki kissé szédülten és mindenekfelett félve követi. Az apró helyiség meglepően előkelő az antikvárium puritán berendezése és lágy dohszaga után; a keskeny ágy finom dunyhával terítve, az apró porcelánmosdó felett tükör lóg és polcok sorakoznak, az íróasztal, a ruhásszekrény és a bársonnyal bevont szék fából készült és aprólékos faragással díszített. Azirafael sok dísztárgyat és képet gyűjtött az évszázadok folyamán, melyek összezsúfolva ülnek minden vízszintes vagy éppen függőleges felületen.
- Azt hittem, Sickert vidéki birtokán vagy még két hétig – szól halkan és a gyertyát az asztalra helyezve borítja újra lángba. Kísérteties aranyfénye táncba hívja a szoba árnyait.
- Tervben volt.
A félig elbágyadt test halk puffanással landolt az ágyon. A vasváz fájdalmasan felnyikordul; ez és egy rövid sóhaj az egyetlen, ami megtöri a beálló csendet, míg Azirafael döbbenten számolja ki a távolságot.
- Harmincöt mérföldet tettél meg ilyen állapotban? – kérdi egy pillanat múltán. – Hol van a lovad?
Crowley megrántja a vállát, mintha nem számítana. Ingerülten söpri ki a homlokába hulló tincseket, de az elhamarkodott mozdulat újabb fájdalomhullámmal jár, amit nem restell kinyilatkoztatni.
Azirafael megesküdne, hogy a sziszegve suttogott szó a meretricula.
- Mi történt veled?
- Fel fogod húzni magad.
Azirafael konokul, szinte számonkérőn mered rá; Crowley így csak felsóhajt és unottan belekezd:
- Oké, jó. Vacsoránál Rodwell özvegye meglátta a szemem. Ne, csak ne nézz így – látod, megmondtam. Azonnal a lelkészért sikoltott, akinek szerencsére egy egész ládányi megoldása volt a problémámra. – Crowley nyögve fordul a hátára. – Hihetetlen. Alig több, mint tíz évre vagyunk a századfordulótól, de ezek a babonás bolondok még mindig hisznek a vámpírhistóriákban, hiába tagadják. Felvilágosult a f...
- Karó a mellkasodba?
Crowley fintorogva bólint.
- Szentelt vízbe mártva. Ami szerintem tökre nem volt szentelt, mert eléggé élek. Medlock egy rohadt csaló és szerencsémre nagyon rosszul céloz. Nyolcvanéves. Csak egy kis karcolás, félreugrottam. A menekülés volt necces - az a kastély egy rohadt útvesztő.
- Kissé még vérzel.
- Kis de mély karcolás.
Azirafael úgy dönt, nem nyit vitát. Inkább kivesz a ládából egy régi hálóruhát, és egy határozott mozdulattal elszakítja. A nagyobb cafatot visszadobja, a kisebbet pedig vízbe mártja a csapnál. Kifacsarva simítja Crowley izzadt, lángoló homlokára, nem törődve a gondoskodás által kiváltott morgással.
- Csak sötétedés után kéne társasági életet élned – mondja ki rekedten a nyilvánvalót.
-  Aha. Plusz egy pont a vámpírmítosznak. Egyébként meg nem számoltam azzal, hogy a szezonra elektromos áramuk lesz, ez volt a probléma. Éljen az ipari forradalom és a gázlámpa. Figyelj, nem azért jöttem, hogy pátyolgass. Egy nyugodt helyre volt szükségem, és nem tudtam máshova menni – ha tudtam volna, hidd el, azt teszem.
- Nem zavarsz, ha emiatt aggódsz.
- Nem aggódom – csikorgatja a fogát Crowley –, csak szeretném, ha tudnád, hogy ez nem személyes.
Azirafael kissé bűntudatosan mosolyog – jól tudja, hogy Crowley még mindig Párizs miatt viselkedik így, és azt is, hogy a megenyhülése jóval hosszabb folyamat lett, mint ahogyan azt korábban várta volna. Nem bánta meg azt, amit tett – szó sincsen erről – de azt igen, ahogyan tette. Rémült volt és zavart, jó döntést hozni képtelen... és mégis, az lett volna egyáltalán a jó döntés, ha másképpen cselekszik?
Most viszont boldog, hogy az estét nem kell ismét egyedül töltenie. Habár nehezen vallja be, hogy amikor Crowley hónapokra, sőt évekre eltűnik, szörnyen magányosnak érzi magát, ezzel nem tud mi egyebet tenni, minthogy elfogadja és megpróbálja legyőzni.
A társadalmi rétegeken való áttörés még számukra is nehéz feladat, főleg ha egyikük sem hajlandó lemondani a jelenlegi helyzetéről. Azirafael abban is biztos, hogy miért váltottak hirtelen, bármiféle megbeszélés nélkül szerepet; a száműzöttből gróf vált és nemesből szegény.
Néhanapján kibírhatatlan.
- Szükséged van valamire? – kérdi végül Azirafael készségesen.
- Nyugalomra, leginkább. Basszus mi a fenéért mosolyogsz így?
- Bocsánat. – Azirafael a szája elé kapja a kezét. – Csak ez olyan... nem is tudom. Nosztalgikus.
- Ja, mint amikor te jelentél meg az én személyes teremben és akkor is nekem sikerült meghalnom?
Azirafael úgy néz rá, mintha pofon vágták volna: a bőrét festő vértől vörös orcákkal, reszkető pupillákkal és vadul csillogó tekintettel. Az orrcimpái remegnek, ahogy a szája elnyílik és a torokban megakad a szó. Hátrálni kezd az ágytól és tehetetlen zsákként veti le magát az íróasztal előtti székre.
Crowley nagyot nyel. Képtelen állni a pillantását, így a plafonra mered.
- Oké, nem úgy értettem – mondja gyorsan.
- Crowley, én akkor sem akartam...
- Tudom.
- Bocsánatot kértem, számtalanszor elmondtam hogy megbántam és Párizsban is mondtam, hogy...
- Tudom. És ne gyere nekem Párizzsal.
- Crowley...
- Ne. Felfogtam.
Kis időre csend ereszkedik a szobára; az egyetlen hang Crowley hangos lélegzetvétele és az ablakon szonettet játszó esőcseppek kopogása. Azirafael hátradől a széken és védelmezőn összefonja a karjait a mellkasa előtt – még mindig rosszul esnek neki Crowley szavai de azzal sem szállhat vitába, hogy abban is van igazság, amit ő mond.
De hát ez a feladatuk, nem? Ellentmondani egymásnak, más döntéseket hozni, tükörképekként mozogni. Soha nem lehetnek az érme egyazon oldalán; bármit is tesz és gondol az egyikük, a másik csakis ellenreakcióval szolgálhat. A természetükből adódóan, a lényükből adódóan. Egyszerűen így működnek; ez a Kezdetek óta így van, a Háború óta így van, azóta, hogy Crowley elbukott és ő angyal maradt.
Korábban sem lehetett másképpen. Akkor régen – ó teremtő, milyen régen volt már – azért engedelmeskedett Crowleynak, mert ő maga is helyesnek érezte. Be kell vallania, lehetett volna más választása – visszajöhetett volna Londonba, megpróbálhatta volna ő maga elmagyarázni a sajátjaiknak, hogy mi történt Port Royalban. Vállalhatta volna jobban a felelősséget a tetteiért, hiszen pontosan tudja, hogy vétkezett és hazudna, ha azt mondaná, elszámolt már a lelkiismeretével.
- Apropó – szólal meg hirtelen Crowley, jobbját átvetve a homlokán –, miért is haragszol rám? Elfelejtettem.
Azirafael felocsúdik a gondolataiból és egyből elönti az elméjét a düh. Kissé felfújja az arcát mérgében – Crowley már el is felejtette, hogy mindig így szokta, ha előkerül egy újabb téma, amelyet nem szeretne érinteni.
- Miss Catherine miatt! – dohog felháborodva. Kihúzza magát a széken, a karfába markol.
- Catherine? – visszhangozza Crowley tompán, üresen. – Milyen Catherine?
- Eddowes.
Crowley egy pillanatra lehunyja a szemeit.
- Ó, angyal...
- Azt hittem, megbeszéltük. A Véres vasárnapod után úgy éreztem, most az én oldalamnak járna valami, és én bíztam benned.
- Ne gyere a...
- Kérlek, Crowley, fékezd meg a barátodat!
- Nem a barátom – szűri a fogai között.
- Ugyan...
- Nem az, ha mondom. Tényleg. Figyelj, nem miattam nem haladnak sehová, Abberline és Moore akasztani való bolondok, de Charlesnak hamarosan megjön az esze, és Swansont nevezi ki koordinátornak. Onnantól kezdve rajtad fog múlni minden, rendben? Ezt megígérhetem, akkor is, ha már rég nem miattam megy az egész.
Azirafael láthatóan megenyhül, de tekintete továbbra is búsan csillog.
- Kedveltem őt – vallja be megtörten. – Nagyon kedves teremtés volt. Tudod, hogy miért kellett ilyen szégyentelen életet élnie?
- Nem – morogja Crowley beletörődően; tudta, hogy most a szentbeszéd következik.
- Az édesanyja volt az egyetlen élő rokona. Ágyhozkötött beteg. Képtelen dolgozni, képtelen ellátni a háztartást. Catherine még csak tizenkilenc éves volt – gondolj bele, tizenkilenc! Ennyi idősen nem találhat jó fizető munkát, kivéve ha...
- Ha széttárja a lábait. Értem én.
- Ne beszélj így róla, nagyon szépen kérlek.
- Ejnye-ejnye, de hát kedvesem, a paráznaság súlyos bűn. A „barátom” csupán igazságot szolgáltat, ugyebár?
- Minden bűn megérdemli a bocsánatot, hogyha...!
Crowley tekintete felvillan és Azirafaelébe fúródik. A szemeiben kimondatlan szavak kavarognak, Azirafael látja őket, érti őket és azt kívánja, bár egyiket se tenné. Nagy levegőt vesz és szótlanul elszakítja a pillantását Crowleyétól.
A pillanat megtörik és Crowley élettelenül felnevet.
- Na látod, ez itt a probléma.
- Catherine édesanyja haldoklik – folytatja Azirafael hajthatatlanul. – Nincsen sok híja, hogy kövesse a lányát és ez is miattatok van.
- Hát, akkor nem kell aggódni az anyagiak miatt?
Azirafael összeszorítja az ajkait. Egy pillanatra mintha a szoba levegőjét dühödt, lusta szárnycsapás kavarná fel; mire Crowley odakapja a fejét, az egész nem több egy látomásnál.
Talán tényleg csak képzelődik; a lustán felszökő láz lassan eszét veszi.
- Csak fékezd meg. – Azirafael hangja ismét kérlelő. – Ennyit kérek. Eleget tombolt már.
- Oké, oké. Megteszem. Tudod anno egyáltalán nem viselt meg több ezer ember halála.
Azirafael megfeszül, a keze ökölbe szorul.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Tudod, miről beszélek.
Azirafael feláll, lesimítja a ruháját. Idegesen kapkodó mozdulatokkal toporog, mielőtt megnedvesítené az ajkait és csak annyit mondana:
- Köszönöm. A segítséget. Az ügyben.
- Hová mész?
- Nem vacsoráztál – tér ki a válaszadás alól és a köpenyéért nyúl. – És mérföldeket tettél meg ilyen állapotban. Ez a legkevesebb, amit tehetek.
A kis szoba ajtajához lép, miközben magára ölti a köpenyt.
- Nem kell a gondoskodás – mondja Crowley a hátának. – Megleszek. Mondtam már.
Azirafael megszorítja a kilincset és nagy levegőt vesz.
- Csak fogadd el, hogy törődni akarok veled – motyogja a cipőjének, gyorsan kiiszkol és becsukja maga mögött az ajtót.
Crowley egy pillanatig döbbenten mered a sötét sarokba, amely elnyelte Azirafaelt – aztán csak eltorzult arccal, szinte kétségbeesetten annyit kiált utána:
- És mégis hogy a fenébe szerzel ilyenkor bármiféle vacsorának valót?!
Nem érkezik válasz.
- Basszus, Azirafael. Valld be, hogy csak menekülsz.
Kitartott csend.
Crowley feladja.
Kisvártatva ellazítja az izmait és sóhajtva lehunyja a szemeit. A sebe már alig lüktet; a fülében hallja a dobogást, a szíve dobszavát. A szapora ütem már rég nem a fájdalomnak dalol.
Álomtalan álom húzza magával, miközben mozdulatlanul hever és hagyja, hogy Azirafael illata, mely az ágyból és a szobából árad felé, körülölelje és elcsitítsa.
A hűs ruha még mindig a homlokára simul.

6 megjegyzés:

Eva Reyklani írta...

Ezekután rá fogom beszélni az öcsémet, hogy süssön rózsaszín muffinokat (vagy bármilyen süteményt), és rajzoljon rá angyalszárnyakat. Mert megérdemled/megérdemlitek azért, hogy lehetsz ilyen tökéletes, hogy fulladnál bele!
Már megint sirok, de ez nem újdonság, viszont idegesítő, hogy nem tudok érdemben hozzászólni, pedig annyira szeretnék! De az a nagy helyzet, hogy te, meg ezek ketten, meg te, meg a stílus, meg a környezet, meg te elveszed a szavaimat, a gondolatamat, a lélegzetemet, és ebben van valami fenköllten csodálatos, miközben az egész nemesen egyszerű! Áh, feladom, imádás van szuperlativuszokban, meg könyörgés a többi huszonötezer oldalért, és a belőle készült filmért.
Köszönöm, hogy olvashattam!

уαмι. írta...

Oké egyre jobban élvezem a halálos fenyegetéseidet, valamit ezzel csinálj már mert nem leszek jóban magammal.
(Süti azért jöhet. Süti bármikor és mindenekfelett.)
Istenemdebaromiraörülökhogytetszik. ;u; Igazából félek tőle mert régen jártam már a viktoriánus korban - mármint írás terén - és azokat a munkáimat szívesen letagadnám, szóval remélem hogy azóta összeszedtem magam. :>
Nagyon szépen köszönöm az olvasást és a véleményedet is! xxx

Raistlin írta...

*mutogat* Eeeez a két buzi
Ezekből valahogy sose elég.

Nagyon kíváncsian várom, mi lesz még itt, szerettem a köztük lévő feszültséget és a Még Mindig És Továbbra És Tán Örökre Kimondatlan Dolgok halmát

A++ kor
A++ helyszín
A++ halódó sassmaster Crowley
(bele kell írnod a székes jelenetet is és jóban leszünk)

уαмι. írta...

Ha ők nem unták meg egymást a Kezdetektől fogva, akkor bizony nekünk se fog menni. ;u;
Gyökerentyűk szinte soha nem beszélik meg egymással a gondjaikat, és tök jól elvannak háromszáz évig úgy, hogy lóg a levegőben. :"D
GONDOLKOZOM azon a rohadt széken, azóta nem hagy békén. :DDD Túlságosan zseniális.
Haldoklósassydramaqueen!Crowley meg egész egyszerűen adja magát. Időről időre elfelejtem, hogy mennyit tud hisztizni és nyavalyogni a nyomorultja.
Nagyon szépen köszönöm az olvasástpervéleményt! ♥xxxx

Tinuviel írta...

Köszönöm szépen az ajánlást, igazából már el is felejtkeztem róla, de örülök, hogy végre csak megszületet és, hogy folytatásos lesz. Facen már beszéltük, hogy kicsit közelebb áll hozzám a téma, mint a nyílt tenger (pedig a kalózékat is nagyon imádtam) és nem véletlenül kértem annó, tudom, hogy mennyire a te korszakod, és hidd el, hogy remek lesz. A kezdés az volt. <3

уαмι. írta...

Én köszönöm, hogy anno ezt kérted.~ Vagy hát... hasonlót. A fő cselekmény megmaradt, csak a reflektálást bővítettem ki szóval mondhatjuk, hogy minden neked köszönhető. x3
Adja ég, hogy kitartson! Nagyon szépen köszönöm, elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy ennyire tetszik! ♥o♥ xx