április 16, 2014

Villámcsapás


Hű de rég volt (normális) friss. Hű de rég volt Good Omens.
Visszaszánkáztam a Kezdetekhez, mert van még, amit nem mondtam el. Ezek után nincsen. Kivéve ha kitalálok valamit. A dal három részre osztott, így engedné nekem a folytatást, amit még meggondolok.
(Éjcsókolta kellhet hozzá, de anélkül is olvasható per érthető.)

Ó basszus fáradt vagyok, olvassátok. xx




  S ha vége  a viharnak? Én pedig nem látom
Többé soha azt, aki most vagy


Azirafael páncélt ölt magára; villámokból kovácsolt, csillagfénnyel pulzáló páncélt, mely folyamatosan zizeg, mintha sosem nyugodhatna. Azirafael fénye végigszikrázik benne, eggyéolvadnak, fellobbannak. A sejt pulzálása szívdobogássá nyugszik, dallamára lélegzik.
Odakint kiabálások, ingerült szárnycsapkodás és kardok lobogása. Mindannyiuk tombol, amint a csatára hívó sikoly végigfeslik a Városon.
Azirafael összerezzen. Végigsimít magán, ujjai megrándulnak a csillagköd zúgásában. Reszketeg sóhajától megmozdul a sejt és szirmot bontva válik szét.
Kiles.


A tökéletes glória aranyhajból és villámból szőtt
Szembeállít téged a bolygó utolsó táncával



A szürkén gomolygó égboltot teljesen befedik az angyalok. Az ezüstös derengés tompának és távolinak tűnik, a fény apró pontokon tör csak át. A levegőben vihar íze.
- Azirafael – szólítja meg egy puha hang. Egy porcelánbőrű ifjú az. Liliomillat árad körülötte, kezében kard, tekintetében bánat, dús szárnyain galaxis tágul. – Késésben vagy. – Az ég felé pillant. – Hamarosan elkezdődik.
- Igen. Csak... – Azirafael szárnyat bont és az ifjú elé száll – kérlek felelj nekem, mielőtt indulnál.
Az angyal megadóan bólint.
- Miért? – A hangja reszket. – Miért történik mindez?
- Nem értelek.
- Miért a háború? Miért a vérontás? Én nem erre születtem, mi... mi nem erre születtünk.
- Lángol a kard a kezedben, amióta csak élsz, Azirafael. Tudod, hogy így kell lennie. A kérdéseid összezavarják benned a biztos tudatot: a lázadóknak bűnhődniük kell. Nem maradhat megtorlás nélkül az, amit tettek. Lucifer választott, ahogyan te is. A döntésed meghatároz téged. Meghatároz mindannyiunkat. – Az angyal monoton hangja harangként kong Azirafael mellkasában.
Attól a perctől kezdve ellenszenv gyúl benne Gábriel iránt, a Hírnök iránt, aki hagyta, hogy elszabaduljon a Pokol.


Csak egy pillanatra a szürke, villás égbolt
Csillagfénnyé lobbantott s én követlek majd


Azirafael egymásnak préseli az ajkait. A gondolatai újra és újra verdesve ostromolják a koponyáját, míg fejét rázva próbálja olyan szétszakíthatatlan sorokba rendezni őket, mint ahogyan ők lebegnek: szárny szárnynak vetve, felkavart sötét anyag, sikoltó szél Délről ami dögszagot hoz magával.
Azirafael a horizont felé pillant. Zizegés hangzik, távoli és halk. Rovarokként áradó angyalok hangja.
Nem. Nem angyalok.
Ragyogásuk megtört, pislákoló izzás. Tollaikon tovakúszik a levegő, mintha félné érinteni őket. A szemeiket nem látja. Még nem láthatja.
Megragadja a kardot.
Mellette mozgás támad; szétrebbenő szárnyak hada, füle mellett lendülő kardok lángjai.
Hátramarad.
Megdermed.
A szemei előtt mártanak kardot az elsőbe. Nem tudja nem végignézni, ahogy a penge végigszalad a mellkasán és a hasába mélyed, a szemei fennakadnak, a fény áramütésként szikrázik és az üvöltés – az üvöltés a legrosszabb. Úgy váj a fülébe, mint a kard őbelé.
Forró vér bugyog. Tudja, hogy vér – még soha nem látott vért. Fémszaga van és nehezen ömlik a sebből, színe élesen vibrál a szeplőtlen fehérségben.
Azirafael fájón összecsuklik. Körülbelül tíz métert zuhan.


E percben ránk lelt, ahogy én terád
Nem vágyom elrohanni csak sújts le rám


Alul már csak a halottak vannak. Olyan, mintha zuhannának és mégsem távolodnak – vérükbe fagyva dermedtek a pillanatba. Egy néma sikoly a szakadt ajkakon, görcsös izmok kifeszítve.
Azirafael riadtan csapkod a szárnyaival, egyiküktől másikukig lebben, ereiben síkos jégként cikázik a vér. A látvány az agyába ég, a bűzüktől legszívesebben szétmarná az arcát. A tüdeje összeszorul, fejében vihar – a nyújtott, száraz sikolyokba zuhanás éles hangja vegyül és Azirafael megtorpanva pillant a háta mögé.
Egy másik hullt alá a magasból. Nem kellett a szemébe néznie ahhoz, hogy tudja. Érzi a félelmét.
Félig lenyúzott, vértől síkos bőre alatt pikkelyek fénylenek fel. Csapzott haja alól felpillant rá. A szemei nem angyaliak.
- Ölj meg! – üvölti Azirafaelre rekedten. – Ölj meg! Ölj már meg!
Azirafael nem mozdul. A fénye elhalványul, kezében remeg a magasba emelt kard.
Nem tudom megtenni
Nem tudom megtenni
Nem tudom megtenni
Édes Istenem, nem tudom megtenni
A kard kihull a kezéből.
A másik mögött Gábriel jelenik meg, szárnyai árnyékot vetnek mindkettejükre.


S ha vége a viharnak? Nekünk pedig semmit sem hagy
Egy emléken kívül, egy távoli visszhangon


Még soha nem szállt ilyen magasra. Arcára forró napszél dermed, a távol hangjai már nem érhetik el.
Biztonságban van. Egyedül. Messze.
Egy bolygó gyűrűjébe kapaszkodik, bágyadtan a szélére ül. Nem emlékszik a nevére; talán Szaturnusz. Fánuel utolsó műve, mielőtt...
Mielőtt eluralkodott az őrület. Mielőtt kitört volna a Háború.
Azirafael az alsó ajkába harap. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem így. Nem most.
A másik arcára gondol. A feltépett, véráztatta, reszkető pikkelyarcra. A kígyószemekre, a szemhéj hártyáira. A bennük uralkodó rettegésre.
Nem ezt akarta. Egészen biztos benne, hogy nem ezt akarta. Ő látta, a fenébe is, senki más nem látta? Senki mást nem érdekel, hogy a mészárlás egy értelmetlen, kegyetlen megoldás? Senki mást?
Nedvesség siklik végig az orcáin. A szeméhez kap – az ujjait óvatosan a szájába veszi.
Hát ezek azok a híres könnyek? Ezek okozták Lucifer vesztét?
A rémülettől felcsuklik és még jobban zokogni kezd. Átkarolja felhúzott térdeit, homlokát nekik támasztja és addig sír, míg száraz szemei égni nem kezdenek.


Akarom, hogy leszoríts, hogy összezavarj
Kalitkáimat tépem egymás után, míg vérem fel nem forr


Nem akarta, hogy a másik végleg eltűnjön. Nem úgy, mint Karaszel vagy Szeráhel. Nem érdemelte volna ugyanezt.
Bűnbánóan szájára szorítja a kezét. Érzi, hogy a gondolatai bűnösek és tagadnivalóak. Erről nem beszélhet senkinek, soha.
Életében először retteg önmagától és attól, amivé válhat. Most értette meg igazán azt, hogy mit tehet vele egyetlen rossz döntés, egyetlen hiba, egyetlen tévedés.
Ő nem akar ilyen lenni. Nem akar a másik lenni. Nem akar olyanná válni.
Egy mozdulattal lekúszik a gyűrűről és visszafelé igyekszik. Minél lejebb ér, arca annál kisimultabb, annál üresebb.
És ez így van jól.
Egészen addig, míg a másik vissza nem tér.


Lánggal festett minden mállott dörgés
Légy bennem a villám, mely nem hallgat imákra

6 megjegyzés:

Raistlin írta...

Ezt a számot mindig imádtam, de soha nem tudtam kapcsolni semmihez, és most ez a történet fog visszhangozni a soraiban.

Köszönöm, hogy megírtad - nagyon szeretem az Éjcsókolta-headcanonodat, és nem tudok betelni a sequelekkel és prequelekkel és mindennek.

A képek elevenek és mégis fagyottak, valahogy az egész az a...pár pillanatnyi szünet mennydörgés és villámlás között. És fenyegetően szép.

уαмι. írta...

Én is régebb óta ismerem de pár hete találtam rá a legjobb Good Omens fanmixben amit valaha hallottam, és megvilágosodtam. :D Azok a dalok, amik a GO olvasása előtt is a fejemben voltak, nem mindig kapcsolódnak, akkor sem, ha össze lehetne hozni. Ez szerencsére nem ilyen.
Becsületmentést köszönöm, nagyon és szenvedélyesen. Örülök, hogy a headcanon is beletalált. ♥ xxx

Eva Reyklani írta...

Csak egy egészen kicsit visongtam, mikor megláttam, hogy Good Omenset irtál, végre, mert már hiányoztak, és amúgy is, te irtad, szóval kétségek nélkül kezdtem bele. És már az első mondatnál éreztem, hogy ez fájni fog. Úgyhogy kikészítettem magam mellé a zsebemben talált zsepit, vettem egy mély levegőt, és mire a végére értem a szemüvegem megint mocskos lett az orvul kicsordult könnyektől, és kissé szédelgek is az oxigénhiánytól, mert nem mertem felesleges mozdulatot tenni, szerintem nem is pislogtam, nehogy valamiről lemaradjak.
És nem maradtam le, az egész csodálatos volt, szörnyű, fenséges és annyira imádom, mikor a Várossal, meg úgy az emberi életük elötti életükkel foglalkozol (óh fogalmazásból ötös), mert annyira találó, és tökély, hogy arra nincs jelző.
A zene csak hab az egészben, és a leírásaid, per pillanat ez a kedvencem:
"Liliomillat árad körülötte, kezében kard, tekintetében bánat, dús szárnyain galaxis tágul"
Leborulok tudásod elött és megtörlöm a szemeimet.
Mondanám, hogy egyszer virágcsokrot hajtogatok a történeteidből és az ablakba teszem és nagyon, nagyon szeretem őket, de az igazság, hogy még kinyomtatni sem merem, hátha a legkisebb gyűrödés elveszi a tökéletességét, hajtogatni se tudok, szóval csak így mondom, mert ez az egyetlen értelmes mondat, amit ki tudok nyögni sokkomban (újabb értelmes szó), az az, hogy:
Köszönöm, hogy olvashattam!

Tinuviel írta...

Nagyon szeretem, hogy ennyire festményszerű és második olvasásra is ugyanolyan gyönyörű és erőteljes. Már akkor is nagyon imádtam, mikor csak a szám szövegét mutattad, de így együtt már megint tökéletes.

уαмι. írta...

Bocsánat bocsánat a kései válaszért. ;u;
Elképesztően örülök, hogy tetszik - nagyon féltem tőle, mint mindentől, amit próbálok ilyen tördeléssel és megfogalmazással írni. Q_Q Nem érzem, hogy jó lennék benne pedig anno közel állt hozzám.
Nagyon szépen köszönöm! xxx

уαмι. írta...

Aww. Awww. Tényleg. Awww. ;_;
Festményszerű - pontosan ezt akartam, köszönömköszönöm. xxxx