június 26, 2014

Tengersó


Örüljetek, hogy még gépelni tudok, mert ezt csak részegen tudtam megírni. A cím pedig szar, változni fog. :')
Helló és üdv mindenkinek egy újabb Penny Dreadful- féle Caliban/Victor/Proteus angst mellett, mert ugyan mi lehetne ennél kellemesebb így csütörtök éjjel? Ezt a dalt okoljátok.
Okoljátok a párbeszédet is Sir Malcolm és Victor között az 1x07-ben, ahol Victor végre kánonszerűen drogozik:

- Morfium?
- Igen.
- Függőség?
- Az.
- Minek okán?
- Fájdalom.


Az ujjai síkosak a verítéktől
Az fecskendő megcsúszik a tenyerében, a vas forrón simul a bőrébe
Reszketegen nyeli a levegőt
Az izmok megfeszülnek, a tű hegye a vénája felett lebeg
Végigfuttatja a nyelvét a felső ajkán; könnyek tengersója tapad a fogára
A felkarjára tekeredő bőrszíjon érzi a szíve őrült ritmusát
Szorít. Tép. Szúr. Tart. Szét.
Tép.
Tart.
Szorít.
Szét.
Szúr.

Odakint szélvihar, idebent szélvihar. A falak halkan nyikorognak, a gázlámpák pislognak.
Négy órája van.
Négy röpke óra, és az álom – az arc, a test, a szempár – elillan, ködbe vész és nem hagy mást, mint mézszín fát és fülledt levegőt.

Hátradől. Homályba süllyed. Hallgatja a csendet, nézi a sötétséget, levegőtlenül lélegzik. Mámorcseppek a kiszáradt ajkain, tündérfény a szemhéján, saját sóhaja a fülében.

Azután elkezdődik.

Léptek konganak a korhadó fákon, kézfej simít végig a korláton. Kinyitja a szemeit, maga mögé pillant (a valóságban az írisz mozdulatlan).
- Victor.
Hunyorog. Szédül.
A hang most megcsuklik, eltorzítják a torokba folyó könnyek:
- Nincsen.
Victor bátortalanul áll fel a székből
(a valóságban ellöki magától, a padlóra csapódik, a polcnak ütődik, Victor a porban, Victor kőmerev)
és a lépcső aljához lépdel. Kóvályogva mozog, szempillái félárbocra sütve. Felnéz rá; felnéz a véráztatta varratokra.
- Micsoda? - súgja rekedten. - Mi nincsen? Proteus.
- Barátok. Tíz barát.
- Tíznél több - leheli válaszul, feljebb kapaszkodik. Két lábbal lép egy fokot, megpihen, körmei a fába vájnak. Meredten nézi, ha nem teszi, eltűnik, idő előtt, mint legutóbb, mint mindig. - Tíznél több. Tíznél több.
- Egyetlen.
- Nem.
- Egyetlenem.
Victor megtorpan. Feje fától elszakadt levél a viharban. Már előtte áll, ha kinyújtaná a kezét, ha el tudná engedni a korlátot-
(a valóságban ha kinyújtaná a kezét, a semmibe markolna)
Proteus keze a vállán. A mellkasán. A nyakán. Az arcán, ujjai a fülébe akadva. Most ő nyugtatja, ő csitítja, önkívületében kíséri.
Magasabb nála; mindig is az volt. Hogy felejthette el? Feljebb áll a lépcsőfokon, lenéz őrá. Hosszú pillákkal keretezett nyílt tekintet, óceántiszta, óceánmély, mögötte örvény és árnyak csalfa játéka.
- Ne hagyj meghalni.
Victor összerezzen. A fejét rázza, maga elé motyog zagyvaságokat, masszás szavakat, morfinízű hazugságokat.
- Ne hagyj megint meghalni. Ne hagyj meghalni, Victor. Ne hagyj. Ne hagyj ne hagyj ne hagyj ne-
Proteus ujjai a bőrébe vájnak. Két kézzel markol az arcába, mintha a húsba akarna lépni, ahogyan tép úgy szakad ketté, mellkasa mentén egyenest a nyaka felé, láthatatlan erő, Victor üvölt, a fülében fémsikoly, tenyerében lángol a forró vér, hámszöveteket mar szét
(a valóságban magatehetetlenül rángatózik)
(a valóságban őt szorítja le két erős marok)
(a valóságban az arcába hullanak a csapzott széntincsek)
(a valóságban)
(ó, az átkozott valóságban)

Az ujjai síkosak a verítéktől
 Karja megcsúszik a tenyerében, a vér forrón simul a bőrébe
Reszketegen nyeli a levegőt
Az izmok megfeszülnek, a test tehetetlenül oldalra hull
Végigfuttatja a nyelvét a felső ajkán; könnyek tengersója tapad a fogára
A nyakára bukó mellkason érzi a szív őrült ritmusát
Szorít. Mar. Ölel. Tart. Szét.
Mar.
Tart.
Szorít.
Szét.
Ölel.

Victor mozdulatlan. Pupillája szűk horizont, elkent, színtelen. Ajkai nyíltak, ádámcsutkáján megfeszül a karmolt bőr.
Valaki felette térdel és az arcába zihál, hajszálak érintik az orrát.
- Proteus.
A zihálás elakad.
Szavát sem várva Victor felé nyúl; tekintetébe karol, a nyakába karol, közel húzza.

Mar.

- Nem... nem. - Szárazon nyel, csak a nyaka mozdul. - Te nem...
Az alak dermedten viszonozza a pillantást.
Csak a mellkasán látja, hogy életben van; gyöngéden hullámzik, a fény megtörik rajta. Ugyanolyan rémült, mint ő, de kétségbeesettebb, meggyötörtebb.
- Gyönyörű vagy. - Victor szája sarkában nyálcsepp gyűlik; felbugyog a szóra. - Gyönyörűbb, mint bármely szonett. Hallottál? Hallottál? Érted éltem.
Ha izmai engedelmeskednének az elme akaratának, most ujjbegyével végigsimítaná a húsvörös varratok vonalát. Elidőzne az arccsonton, leérne egészen a fekete ajkak sarkáig. Köhögni kezd, görcsösen markolja a jéghideg tarkót.

Tart.

- Azt hittem... - Victor arca eltorzul, szemeiben újszülött könnyek égnek. - A-azt... haah.

Caliban sosem hallja, hogyan szólnak Victor gyónszavai.
Szemei lassan lecsukódnak, légzése egyenletessé szelídül, lüktető erei dalához idomul.

Szorít.

Victor Frankenstein, a világ démona morfiummámoros álomba hajszolta magát a nehéz víziókkal és a ködterhes levegővel, ő pedig nem tehet mást, minthogy vele marad, amíg lehet.
Nem. Ez már nem morfin; ez az élet szenvedélybetegsége, a fájdalom, a veszteség narkotikuma.
Hátát magatehetetlenül lépcsősornak dönti, karjai lehullnak.

Szét.

Reszket. Felhúzott vállai remegnek, szája sarka megrándul.
Zokogni hiábavaló.
Ő maga mondta; tapasztalatból szólt, hogy szívére vegye minden halandó, ha érzelmei győzelme eltiporja az elme lángját-
Érzi a könnyeket, érzi a torkában szorító kínt.
Megtagad. Összegörnyed, küzd, robban.

Ölel
Ölel

Ölel.

4 megjegyzés:

Tinuviel írta...

Három. Háromszor olvastam. A szójátékok nagyon jók, és az eldugott sorozat idézetek/utalások is és még mindig azon haldoklom, hogy Caliban van ott vele. Lehet részegen kéne olvasnom, és akkor tudnék normális kritikát írni, de nagyon imádom.

уαмι. írta...

Tiiiinuuuu.
Pedig ezt már lenyugodva(?) írom, és még mindig nagyon lelkes vagyok, mert muhurrr.
Lehetséges, én már azóta visszaolvastam józanul, és hát... teljesen más élmény. :DD
Nagyon-nagyon köszönök mindent. ;u; xxxx

Raistlin írta...

fuck my life
mert minden sor szétfut az ereimben és idegenül is szétmar; és mert az egész ficen szívritmusban vonaglik végig a legelevenebb és legvalóságosabb bukott remények görcse, és mert minden-minden szókép szemkápráztatóan gyönyörű és ikonosztázzá áll össze a szemüreg mögött és lenyűgöző, mit tudsz fájdalomból és szavakból komponálni.

уαмι. írta...

hurrmurrdurrnyurr ♥
Oké spiccesen ülök melletted de tudod, mennyit jelentett. Szóval nem ragozom túl.
Nagyon szépen köszönöm. És a hülye X-Men filmeket is amiket utálok.
xxxx