július 15, 2014

Örökségünk


Egész életemben nem hisztiztem talán annyit, mint ezalatt a fic alatt.
Szhóóóval. Penny Dreadful, Dorian/Victor first time ficnek indult. Az ötlet. Leírva kurvára nem ez lett; aztán nagy nehezen igen. A végére pedig ismét teljesen más értelmet kapott. Én nem tudom.
Szexelni akartak a drágák, azzal semmi baj nincsen

A dal most hatványozottan kell hozzá, szóval parancsoljatok.


Az oszlopnak dőlve kapaszkodik; szilánkos körmei egyre csak kaparnak, kényszeresen, lassan, duzzadt vérfolyótól lüktetve. A veríték megpuhítja a hússzín tenyér alatt hullámzó fát, hűsre forró simul.
Az ajtó csapódása óta a laboratórium dermedt némaságba burkolózik; egyedül a hajókötelek suttognak fenyegető mantrát.
Victor ajkai elszakadnak.




Hörgő lélegzetvétel tölti be a teret,
karmok kaparászása a fémen,
bőrről visszavert fémvillanás.
Sápadt testen mélysötét erdőa lábak között
és hajzuhatag.


Victor hátralép. Vérmocskos kezeit a combja mellé rejti, kézfejét zavartan a nadrágjába törli. Izmai olyannyira megfeszülnek, hogy lassan remegni látszanak.
Caliban őelőtte köröz, holló a műtőasztal körül, szárnycsapásait szinte hallani véli. A hang megakad, amikor a feje mögé ér, nyöszörgéssé halkul, tisztává. Caliban ujjai a dús hajban, tekintete a száj ívére tapadva. Észrevétlenül teker a mutatóujja köré egy göndör fürtöt.


A szemhéj remegve nyílik,
mögötte ködlepte holdfény az íriszen.
A fogai egymásnak tapadnak,
ajkain száraz, törött hámréteg.
Zörejtelenül nyeli az első korty levegőt.


Victor elkapja Caliban pillantását; elkapja Bronáét. Rámered.
Egy hosszan nyúló pillanatig egyikük sem mozdul.
Végül:
- E-than?
Victor lehunyja a szemét.




Caliban egy szót sem szól. Szakadtan szedi a levegőt, az orrán szív és reszket. Pillantása nem keresztezi már senkiét; egyetlen pontra tapad, a sarkok sötét homályába, beléjük kapaszkodik, beléjük zuhan.
Visszaolvad az árnyak közé.
- Hol van, he? Hol van, te istenverte-?!
Azután kiviharzik.
Brona szitkainak zápora nem őt áztatja, de az ő mellkasában döng tovább, míg Victor hárít, csitít és kérlel.
Azokat a szavakat hallja a fiákerek csattogásában, a kofák kántálásában, a léptek koppanásában.
És a Temze zúgásában.




Victor immáron harmadik teremtményét kényszerül lakat alatt tartani, elzárva a laboratórium egy zugában, mielőtt Caliban után rohanna. Döntések, melyeket nem szépít az idő.
Brona dühöng és üvölt, egyre keservesebben, egyre hangosabban, mígnem frissen metszett torka bevérzik. Fuldoklik és zokog és süvölt. Meztelen mellei heves hullámokkal ostromolják az ajtót; nekifeszül, mintha képes volna kiszakítani a hűs vaskeretből, elmosott szavai közül csak egy név tűnik elő patyolattisztán.
Victor a másik oldalt kapaszkodik, testével fogja fel az ajtó rengését. Suttogva könyörög, könnyeivel küzd. Émelyegve nyeli őket.
A nyaka megfeszül, arca eltorzul.
Brona utolsó mondata végleg elűzi őt a közeléből; menekül, mintha haragja futótűz volna és a teste korhadt faág.
- Maga az a kurva Isten akitől rettegtem!




Maga sem tudja, merre tovább. Mélán felhúzott szövetkabátja furcsa szögben lóg a tesén; egy olyan szörnyeteg sziluettjét rejti, akinek húsán nem maradt más, mint bőrbe vésett vétkek és megbánás.
Zihálva fordul. Az utcák vége ködbe vész. Léptei szabálytalan ütemet vernek, tamtamtamtamtam-tam-tam-tamtam, gyorsul, torpan, újjáéled. A macskakövek csúszósak a talpa alatt.
Botladozva rohan végig ugyanott, összeszorult tüdővel és homályos tekintettel, fülledt permet a hajában.
Előtte a magasban pislákoló gázlámpa. Tündérfény. Az aprócska csillagra mered, engedi magát elbűvölni, engedi magát vezetni.
Azóta nem járt erre.
Lassul.
A víz felől friss szél támad, fa és hal és megváltás illatát hozza magával.
Victor nagyot nyel, visszatartja a lélegzetét. Mást is érez; másvalakit, nem az orrával és nem a bőrével, nem látja és nem hallhatja még. A mellkasában kezdődik.
Felforr, szétterjed az ereiben, mintha lázrózsa volna, amely szirmot bont. A bordáira fonódik, követi az izmok szálait.
Pár lépés a ködben, és előtte teremhet; el is tűnhet, amíg nem száll fel a köd és örökre rejtve marad, hogy utolérné.
A lámpa zöldes szikrafényére pillant.
Sóhajtva préseli ki a levegőt a tüdejéből és némán sarkon fordul.




A kikötőben jeges pára. Victor léptei vizes kavicsokon és kagylókon ropognak.
A Mariner’s Inn szeles fa falai mögül egy pisszenés sem szűrödik ki; a máskor durva röhögés elhal, üvöltés helyett síri a csend.
A kilincsbe kapaszkodik, feltépi az ajtót. A homályos, borostyán fényben alig lézeng pár matróz. Victor a pulthoz szédeleg, a székbe markol.
Közvetlenül mellette magas alak támaszkodik, az arca eltakarva, előtte whisky. Szóra sem méltatja.
- Keresek valakit.
A kocsmáros rámered; csapzott haja a szemébe lóg.
- Oszt’ inni fog-e?
Victor sóhajt, mintha csak egy gyermeknek magyarázna az elektromos áramról. Óvatosan a nadrágja zsebébe illeszti a kezét; ujjbegyei pennyket érintenek.
Végignyal az ajkain.
- Gint.
A férfi mindentudó fintorra húzza az orrát, és szó nélkül kitölt egy koszos pohárba. Victor elé löki. A pulton italcseppek.
Visszacsúsztat pár érmét és pohárba mar. Fehér ujjai akár a bagolykarmok.
- Könnyen meglehet, barátom, hogy részleges halláskárosodásban szenved. Ez esetben úgy diktálná az illem, hogy sértő megjegyzéseimet magamban tartva lemondjak a további kedélyes társalkodásról-... – Victor szünetet tart, amikor az alak megremeg mellette; nevetést fojt vissza, talán.
- He?
- Azt mondtam, keresek valakit. Hacsak nem siket avagy visszamaradott, azt ajánlom adja jelét annak, hogy értelmet lelt a szavaimban.
- Tudja, mit utálok én a magafajta úri ficsúrokba’?
- Kérem uram, lepjen meg. Tán csak nem azt, hogy mindig keresnek valakit?
- A nagy ólajtó pofájukat, azt.
Victor gúnyosan mosolyog és a ginbe kortyol: a kocsmáros tekintetét egy pillanatra sem ereszti.
- Ragyogó. – szipog. – Ethan Chandler.


A levegő megdermed.


A kocsmáros arcára vér szökken, a Victor melletti alak megrándul és a poharáért nyúl.
Kabátja ujjának árnyékából gyűrűk fénye villan.
- Itt szállt meg, ha nem tévedek – puhatolózik tovább szenvtelenül. Döbbenetét mélyre rejti és úrrá lesz a hangja remegésén.
- Nem. Nem. – A férfi dadogva hátrál. – Nem hallottam róla.
- Gesztenyebarna haj, amerikai akcentus, kellemesen bamba ábrázat...
- Mondom nem, fiam, nem ért mán a szép szóból?! Sose hallottam a nevét se, a Jóisten incsen engem...
- Ejnye kérem, erre igazán semmi szükség, csupán...
- Menjen innen.
- Ó, jóembe-
- Igyon és tűnjön innen, különben puszta kézzel hajítom ki!
Victor nyílt ajkakkal, torokra forrt szavait érlelve kapaszkodik a kocsmáros tekintetébe. Amit ott lát – ehhez kétség sem fér – kristálytiszta pánik.
Feladja.
Lehajtja a gint, a poharat keményen az asztalra csapja és heves fölény által vezérelve kisiet az Innből.
Az ajtót markolva még hallja, hogy a padlón vastag széklábak súrlódnak.




- Pardon. Uram? Bocsásson meg!
Valaki utána szól, sietős léptek a kavicson. Hamarost mögé ér. Victor nem hajlandó lassítani; kivár.
A férfi végigsimít kabátba burkolt karján, hogy maradásra bírja és maga felé fordítsa. Victor puha vonású arcot lát, keskeny nyakat és rózsaajkat, a test hője szinte végigsimít rajta.
A levegő a tüdejében reked.
- P... Parancsol?
Az ujjak a vénája felett. A vénákban lángol a vér.
Az ismeretlen észbe kap – ó, bár ne tenné –, elhúzódik, a zsebébe nyúl.
- Bocsásson meg nekem, amiért barbárul Ön után rohantam. Minden bizonnyal gyanút ébresztettem Önben, ám úgy érzem, a tudásunk mindkettőnk hasznára válhat. Történetesen ismerem Mr. Chandlert.
- Oh.
Victor oldalra pillant, a hullámok felé, túl a horizonton; bármily messze, csak ne találkozhasson a férfiéval.
A szavak zagyva verstöredékekké mállanak az elméjében,
kétségbeesetten kutatja a megfelelő sorokat,
kétségbeesetten és révületben.
- A neve?
- Ah, micsoda modortalanság. Elnézését kell kérnem, lenyűgözött és megfeledkeztem az illendőségről. – Kezet nyújt. A bőre forró, gyűrűi jégsíkosak. – A nevem Dorian Gray.

Álmaink gyönyörű ifjúja, kinek nem állhat ellen senki fia.
Tudod, hogy kire gondolok.




Victor szemkontaktust teremt a mázolt arcokkal.
Portré portré után, festett foltról festett foltra. Bármely szem, csak ne az a csodálatos pár a hosszú pillák ölelésében, mélybarna csillagörvénnyel; ha Victor újra reá pillantana, talán mást látna, talán másképp látná.
Az ifjú folyamatosan változni látszik: bőre alatt árny kúszik, elnyeli a fényt és kiöklendezi, egészen addig mozgásban van míg Dorian lélegzik, míg a szíve dobban és az ereiben vér csordogál. Egy dolgon viszont mit sem változtathat, mellette eltörpül minden más szétszaggatott gondolat.
Dorian Gray költészet; a természet költészete, faragott sorai és pontos rímképe, bársonyos szavakkal és óvatos metaforákkal, ütemek a húsában és szünetek az ajkak között.
- Tán csak nem fél tőlem?
Egyedül a pillantása remeg meg; szoborszerű mozdulatlanságában csupán az ujjai játszanak néma dalt a pohara szélén.
- Őszintén úgy véli, az élet nem sodort még elém rémítőbbet?
Dorian halkan felnevet; olybá tűnik, jól mulat Victor magabiztos fölényén.
- Engedje hát, hogy rájöjjek.
Lassan mellé lép, lába a kanapé oldalának simul. Victor nagyot nyel, pillantása lesütve, az álla felszegve, ajkai szorosra zárva.
- Ha megengedi... - Az ujjak visszatérnek; végigkúsznak a mellényen, az ingen, a bőrhöz érnek; a meztelen bőrhöz a nyakon, mielőtt az áll alá fészkel. Cirógat. - Óhatatlanul is arra kell kérjem, nézzen a szemembe.
- Ethan ügyében érdekelt vagyok; semmi kis játékokéban aligha.
- Kedvelője, ha nem tévedek. Egy barát?
- Sorstárs.
- Életre szól?
- Túlmutat.
Dorian mosolyog; szemeiben áhítat.
- Ugyan mi veheti rá, hogy ilyen hevesen Mr. Chandler után eredjen a múlhatatlanért?
Victor maliciózus vigyora sokáig nem halványul; most már hátrafordul, merészen felpillant. Dorian pillantása az ajkaira tapad.
- Az örökkévaló szakértője, felteszem. Kiváltképp sorsszerű, hogy éppen az Ön figyelmét voltam magamra.
Dorian előlép; a poharát az asztalra helyezve Victor mellé ereszkedik és hátradől. Mellkasa megnyílik Victor előtt, lába a lábához ér.

Kinek nem állhat ellen
- Az életutak nem azért keresztezik egymást, hogy a pillanat gyönyörét a véletlen hatalmának tulajdonítsuk. Nem ért egyet velem, doktor?
senki emberfia.





Victor a fülében érzi a saját szívdobbanását. Meg sem kísérli számba venni a tüneteit; magába fogadja a hőt és magába fogadja a vágyakat. Üdvözli őket, félelemmel vegyes szenvedéllyel, a lehetetlen varázsával és a megvadult tengerhullám hevével.
Dorian ujjai a derekába vájnak.
Ajkai valahol a mellkasán kóborolnak, a fogak gyengéd harapással jelölik útjukat. Victor hídba remeg, minden mámoros mozdulatra elönti a láz és a lélegzete szakadtan tör fel a tüdejéből. A tenyere Dorian vállán nyugszik, az ujjak a hajba akadnak, az áll vonalába.
Nyöszörög, amikor a nyakába harap.
Sóhajt, amikor a combján simít végig.
Szűköl, amikor a

Dorian haja az arcába hull, mélyen csókolja.
Az íze keserű és az érzés bogarakként bizsereg a bőre alatt és
Victor a nyakába karol, a nyelve a szájába olvad és
A teste mintha szikla volna a hullámringásban és
Felhúzott lábait szorosra zárja a csípő körül és
Az ölük eggyé forr és
Úgy hiszi soha többé nem kap majd újra levegőt és
Most
Ebben a pillanatban,

ebben     a      pillanatban,

megérzi őt.





Fulladva keresi az ablakot a tekintetével. Dorian a füle mögé csókol és a hajába szövi az ujjait, lélegzete az ütőere mentén.

Victor bordái mentén riadt madár szárnycsapásai, az elme űrjében óvatos csillagok gyúlnak.

Közelebb,

közelebb,

közelebb,


itt van.



Az üveg mögött borostyánszín írisz.

Az üveg előtt az igazság.



Victor mélyen a szemekbe néz.

A pillantást nem eresztve hajol Dorian füléhez és nagyon lassan a cimpába harap.



Azután a vállaiba markol és visszatartja a lélegzetét.

8 megjegyzés:

Raistlin írta...

jézusatyaúristenmert
ezt itt tanítani kéne
figyelj rám, mert ezt így tanítani kéne, mert brutálisan gyönyörű íve van, modern és zilált és ziháló költészet-képsorok tökéletes és semmibe futó képekkel az elején, a végén, és felölik ezt a magasztos viktoriánus stílust és kiforgatják önmagából, és ez a csábítás legtökéletesebb manifesztációja és ez még csak a kurva szerkezet ami maga lesz a stílus(szintézis) és rohadj meg mert most irigyen fogok duzzogni az asztal alatt.

p.s. dat párbeszéd

уαмι. írta...

Menj. Innen. Messzire. Hogy. Lehet. Ilyesmit. Írni. Nekem. Baszki. ♥
Jó én
Jó.

Ne várj ennél többet tőlem? Azt hiszem ez jóval több, mint amit reméltem, hogy elérek ezzel a hülye fanfictionnel.

Nagyon-nagyon-nagyon hálás vagyok most ezért. Köszönöm. Megtisztelsz.
xxx

Kija írta...

O-oké, az utolsó sor után meredten ülök, bámulom a monitort és rájöttem, hogy szúr a tüdőm, mert elfelejtettem levegőt venni. Sőt. Elfelejtettem, hol vagyok, elfelejtettem mindent, csak maradt ez. És annyira beszippantott, hogy teljesen elsüllyedtem, valahogy a bőröm alá kúszott az egész, beitta magát a csontjaiba és beleszerettem egészen a párbeszédektől kezdve az utolsó mondatig, mert ez... hát ez... *-* Na, ez az, amire egyszerűen nincsenek szavak.
És igen, még mindig nem tértem magamhoz.

уαмι. írta...

Bocsánat csak nem jutottam géphez mar napok óta de kérlek tudd hogy NAGYON hálás vagyok a szavaidert és elképesztően meghatottal. <3 köszönöm. Koszonom szépen ;u; xxx

Tinuviel írta...

Mikor először olvastam, valami hihetetlenül hevesen vágott földhöz, másodjára már jóval szelídebben, de még mindig elég lehengerlően ahhoz, minden más gondolatot kiűzzön a fejemből. Azt hiszem az egész ficcet ez a szó jellemzi a legjobban, „lehengerlő”. Én meg már nem is tudom mit beszélek. *döbbent fejjel mered maga elé*

Morgen írta...

Oh, atyaúristen hát ez...
Azzal kezdeném, hogy pennydreadfulpennydreadfulpennydreadful. Imádlak (jó, ez fura, most járok itt először, de na, akkor is).
A zene fantasztikusan illett hozzá, és a történet, nem találok szavakat, komolyan mondom, valami elképesztő. Engedd meg, hogy idézzek, mert van egy mondat, amit imádtam, és egyből arra gondoltam, hogy IGEN, ez ő, ez a tökéletes jellemzése Dorian úrfinak.
"Dorian Gray költészet; a természet költészete, faragott sorai és pontos rímképe, bársonyos szavakkal és óvatos metaforákkal, ütemek a húsában és szünetek az ajkak között."
Bocsánat, amiért nem vagyok képes értelmesen dolgokat írni, de annyira letaglózott az egész, azt hiszem, inkább megyek és elolvasom még egyszer. Aztán tovább garázdálkodom az oldalon.
*ördögi kacaj*
Köszönöm az élményt:)

уαмι. írta...

Oké szóval egyszer benyelte, de másodszorra is
Tinuuuuu ♥u♥
Az a gif, amit elküldtél múltkor a legszebb reakció volt, amit valaha remélhettem. Örülök hogy másodszorra is szeretted. ;u;
Nagyon-nagyon szépen köszönöm! xxx

((ajánlomhogyelkülddblogspotmertkiváglakakukába))

уαмι. írta...

ÚJ OLVASÓ
ÚJ HOZZÁSZÓLÓ
ÚJ SZERELEM

Üdv itt~ és ne tudd meg, mennyire örülök annak, hogy a Penny vonzott ide. :3
Óó az a mondat. Majdnem nem került bele; kicsit rosszul éreztem magam, hogy így "cserélem le" Clervalt Victor mellől, de ha egyszer nem hajlandóak nekem betenni őt, akkor sajnálom, Doriannek kell viselni ezt a címet. (A Clerval headcanonom amúgy is hasonlít Reeve-hez, szóvalhát.)
Elképesztően örülök az általad nem értelmesnek titulált szavaidnak. Garázdálkodj lelkesen és szabadon, én addig a sarokban harapdálom a párnám, amiért tetszett neked.
Nagyon szépen köszönöm!♥ xxx

U.i.: A kései válaszért elnézést kérek, a Blogspot hülye én meg nem voltam gépközelben az első napokban.