szeptember 17, 2014

Alvásparalízis


Egy újabb fic, amit hosszú hetekkel korábbra ígértem. Yay for me.
Tinuval való beszélgetésünk során előjött az a headcanon, hogy Victor és Proteus valószínűleg együtt alszanak. ((mert hogy lenne másképp)) Megígértem, hogy írok belőle fluffot.
Nem írtam. Erre írtam.
De neki ajánlom, a kitartó lelkesítéséért és támogatásáért. Köszönöm, Tinu.♥



I.

A teremtmény zihálni kezd; zihálni és nyöszörögni, körmei riadtan kaparnak az asztal lapján. Óvatosan felmordul; esetlen kis V a fogai közt szűrődve, a nyelvébe csomózva.
Victor felkapja a fejét. Szorgosan jegyzetelt az asztal másik végén, gyöngybetűit elnyeli a porcsillagos félhomály.
A gyertya lassan csonkig ég.
Victor összehúzott szemeiben féltő aggodalom gyúl, nyújtott tenyere a kézfejre simul. A bőr hideg, nyirkos.
Az ujjaik megremegnek; összeakadnak.
- Shhh – csitítja. – Minden rendben.
A fej előrebukik, szemei furcsa szögben fennakadva. Victor visszanyeli a pánikot és megkerüli az asztalt,
sietős léptek és sietős szívdobogás.
A fülében kong a dallam.
Közel hajol az arcához, ujjbegyei az állára tapadnak.
- Mi a baj? Mi történt? Mi történt?
Az agyában szárnyra kap a káosz: ötletek és elméletek és megoldások káosza, a tankönyvei lapjain végigfutó sorok a tapasztalat emlékképeivel eggyéfonódva.
A teremtmény szűköl; izmai ernyedten csuklanak össze. A szemei egyre hosszabb ideig maradnak lehunyva, az alsó ajka elszakadva reszket.
Victor mellkasába mintha villám csapna.
- Oh.
A felismerés mámoros szabadsága egyszeriben nevetésre készteti. Nem szándékozik még inkább megrémíteni a teremtményét, így visszafojtja a kitörni vágyó megkönnyebbülést.
Gyengéden végigsimít a vállain.
- Semmi baj. Semmi baj, minden rendben. Elalszol. Csak el fogsz aludni. Nyugodj meg. Az én hibám; nem figyeltem, mióta lehetünk ébren.
A teremtmény lázas ellenállása nem hajlandó lecsillapodni. Utolsó erejéig kapálózik és küzd, tekintetében élesen villan a pánik és Victor szemeibe fúródik.
Victor kitartóan mar a vállakba, mutatóujjai puhán masszírozzák a bőrét. Megnyugtató szavakat suttog még a hirtelen támadt csendbe is; a frissen életre keltett test feladja a küzdelmet.
Összeomlik.
A feje Victor vállára bukik, a karok súrolják a térdét.
Victor megérzi a párás lélegzetet a tarkóján. Elmosolyodik.
- Ejnye hát.

*

A matrac koszos és szűk, a durva vaskeret minden apró mozdulatra feljajdul. Victor, szemei alatt a kialvatlanság karikáival, az ágy lábánál ül. Hosszú lábai hanyagul törökülésbe dobva, felvetett feje a mennyezetet bámulja, melyen villámokként reped a festék.
Magán hagyta a mellényét.
A teremtmény mellette szuszog.
Ő végigaludta az éjszakát; Victor végigvirrasztotta.
Félóránként ellenőrizte a pulzusát a lelógó kéz feltárt csuklóján, majd az ajkai elé tartotta a kézfejét, hogy érezze a légzését. Néha végtelen perceken át számolt, hogy bizonyos legyen abban, minden rendben van.
Az ágyon halmokban hevernek a gyűrött takarók és párnák. Bárhányszor a teremtménye lerúgott magáról valamit, Victor gondos mozdulatokkal minduntalan visszabugyolálta őt, akár három réteg pokróc mélyére is. Ilyenkor ő vagy felmordult, vagy apró sóhajt lehelt a párnára.
Victor mindkettőt derűs, bár fáradt mosollyal üdvözölte, amint most a lassan felnyíló szemeket. A pillák összeragadva verdesnek, a kora hajnal aranyos fénye beborítja az íriszét és elűzi az álom utolsó ködfoszlányait.
Szomjasan kap levegő után, lelógó keze védekezőn felcsap; rémálmok illúzióit kergeti, talán.
Victor gyorsan megragadja. Az ujjait a csuklójára fűzi, rászorít.
- Itt vagyok.
A hangja elég, hogy megnyugtassa.
Lassan találja meg álomszilánkos tekintetével, végigsimít rajta, tetőtől talpig. Az arca felderül, a szája már szólni szeretne; szólna, hogyha képes volna rá.
Victor lassan elereszti a karját és feláll az ágy mellől. A derekába fájdalom nyilall.
- Gyere.


II.


Victor kezei Proteus nyakán, hüvelykujja az áll vonalának támasztva. Proteus motyog és a fejét rázza, félálom és félelem mossa össze a szavait.
Két hullámtömeg egymásba csap.
- Hallgass meg. Proteus. Proteus? Minden rendben lesz. Mondd meg nekem, mitől félsz?
- Nem szabad.
Victor már csak susog.
- Mit nem szabad?
- Aludni. Nem szabad.
- Szükséged van alvásra. Mindannyiunknak szüksége van rá. Nincsen benne semmi rémisztő, hidd el; csupán lelassulnak a tesfunkcióid, nem reagálsz külső ingerekre és azért érzed az álmosságot, mert az adenozin, amely a sejte-...
- Nem, nem, nem.
Minden szava egyre inkább dühtől remeg. Ő maga is dühtől remeg.
Victor tehetetlenül szorítja össze az ajkait.
- Nem.
Elhúzódik.
- Nem.
A laboratórium durva hajópadlóján állnak.
Az éjszaka csillagtalan, tompa sötétségként hull le rájuk.

*

Mellette hever, félig kitakarózva, hanyatt. Egyre kevéssé éber; tompán kutat a takarók alatt Proteus keze után és hosszú-hosszú pillanatokig a kézfején próbálta megérezni a szívverését.
Proteus kitépi magát az ujjai közül és átveti a karját Victor derekán.
Victor felszusszan és lehunyja a szemét.
A mellkasán folyamatos nyomás.



III.


- Te nem tudod... Victor nem alszik.
Victor szava elapad. Gyarapodó kíváncsisággal lép közelebb. Feje kissé oldalra dől, szemei fürkészőn kapaszkodnak Proteus tekintetébe.
- Én is alszom, Proteus.
- Nem mint én. Nem, nem mint én.
Még egy lépés. Tétován. Védelmezőn.
- Hogy érted ezt?
- A hangok. Suttognak.
- Mit suttognak?
- Nem tudom. Nem értem. Sokan vannak, Victor, nagyon sokan vannak, egy időben beszélnek és nem értem. Van, aki... aki szom... szom-szom...
- Szomorú - segít Victor rekedten. Már közvetlenül előtte áll. Melléereszkedik a recsegő lépcsőfokra. Proteus lenéz rá; a szemei könnytől fénylenek.
Victor behajlítja az ujjait; mutatóujja Proteus szeme alá simul és felitatja a könnyeket.
- Mások nem.
- Mit éreznek mások?
- Haragot. Kiabálnak.
- Veled kiabálnak?
- Igen.
- Kik vannak még?
Proteus kapkodni kezd. Az álom lassan újra felette köröz és várja, hogy lecsaphasson rá.
- Akik nevetnek. Rajtam. Azon, hogy dühösek rám. És... olyan sokáig tart. Olyan borzasztóan sokáig tart. Átalszom az időt. Kiesek innen. Ebből. - Önmagára mutat, hevesen nyomatékosít, újra és újra. A bőrén lassan látszik a körme vöröses íve.
Victor lassan érteni kezdi; a szíve összeszorul.
- Az valami más volt, Proteus. - krákog. - Akkor nem aludtál, az... az nem alvás.
- Nem alvás?
- Nem.
- Mi az? Akkor mi az?
Victor arcát a tenyerébe temeti, sziszegve teleszívja a tüdejét. Az ujjai kissé szétnyílnak; köztük leheli a szavakat:
- Halál. Halott voltál.

*

Egymással szembefordulva fekszenek.
Proteus karja a füle alatt, Victoré messzire nyúl. A homlokuk néha összekoccan.
Egymásra merednek.
- Továbbra is félsz?
Proteus lassan ízleli a szavakat, mielőtt felelne. Küzd vele.
- Igen.
- Bármit is látsz, amíg nem vagy ébren, tudd, hogy az nem a valóság. Csak a képzeleted szüleménye, olyan, mintha - teszem azt -, könyvet olvasnál. - Victor halványan mosolyog. - Olvastunk könyveket. Emlékszel rájuk?
- Emlékszem rájuk.
- Mit éreztél közben?
- Hogy hallom a hangjukat. De nem én beszélek és nem te beszélsz.
- Könyveket olvasol, de látod is őket. Így már érted?
Proteus megkönnyebbülten vigyorog; a fogai felvillannak a holdfényben. Victor már éppen lehunyná a szemét, amikor Proteus hirtelen lesz komor újra.
A vonásai szinte megfagynak, tekintetére ködfátyol feszül.
- És ha megint fájni fog?
Victor nagyot nyel.
- Az sem lesz valóságos.
- Tudni fogom, hogy nem valóságos?
- Talán csak akkor, amikor felébredsz; de akkor igen. Megígérem neked, hogy igen.
- Itt érzem. - Proteus megragadja Victor csuklóját, tenyerét a mellkasára húzza, pontosan oda, ahol a varratok összeérnek. Victor lélegzete a torkában reked. - Nagyon fáj. Vért látok. Nagyon sok vért, és tudom, hogy belőlem jön.
- Rémálom. Nem több; rémálom. Hiszen még itt vagy. - Óvatlanul is végigcirógatja varratot. - Amíg itt vagy, addig nem történt meg. Amíg engem látsz, addig nem történt meg.
- Te is ott voltál.
Victor szemei elkerekednek. Visszahúzza a kezét.
- Parancsolsz?
Proteus már csak mormolni tudja a szavakat.
- A vérem. Láttam az arcodon.


Victor fogai összekoccannak. Végigborzong.
Végigborzngja az egész éjszakát.


IV.

A vérem.
Láttam az arcodon.

A démon eltakarja a szemét, orrába fémszag szorul. Végigkeni az arcán, nyakon ragadja, a vérével fojtja.

A vérem.
Láttam az arcodon.

Victor hányadékot és nyálas vért köp, lábai felemelkednek a földről. A hátában fa, a torkában köröm.

A vérem.
Láttam az arcodon.

Szűkölni kezd. A szavai fröcsögnek, a szavai gyászolnak, a szavai bűnhődnek, a szavai átkoznak.

A vérem.
Láttam az arcodon.

- Siratnálak, ha megtanulnám, hogyan tegyem.

*

Lavinaként omlik be a laboratóriumba.
Érzi, hogy a térdén véresre tépte a bőrt a padló, amikor a test mellé zuhan. Végigsimítja az ép vállat, a fej mellé támaszkodik.

Ráborul.

A könnyeitől fullad.
- Semmi baj... - hörög nyomorultul. - Nincsen semmi baj... semmi baj... csak alszol...
Kitör belőle a zokogás.
- Csak alszol - kiabálja az arcába. - Ez nem a valóság. Hallod? Ez nem a valóság.
Ököllel a fába ver Proteus füle mellett. A fej beléremeg.
- Láss engem. Láss engem, akkor nem történt meg. - Az ujjai az orcáiba vájnak. Maga felé fordítják. A szemek élettelenek, szürkék. Üvegből vannak. Úgy tűnik. - Láss engem!
Egy pillanatra éles a csend. Végighasítja Victor torkát.
- LÁSS ENGEM!

Melléborul.

Felé fordul, mintha csak a vékony matracon hevernének.
A keze a feje alatt.
A könnyei egyik szeméből a másikba folynak.

- Könyörgöm, láss engem...



Elalszik.

2 megjegyzés:

Tinu írta...

Levegőt venni is elfelejtettem, mintha víz alá nyomtak volna. Lehetett fluff, és inkább kegyetlenül fájdalmas lett. Az álom-halál társítás nagyon tetszett, és Victor ;-; Victor ;-;
Köszönöm szépen az ajánlást és remek lett, de miért kell mindig így kinyírnod engem?

уαмι. írta...

Kinyírlak, mert szeretlek. ♥
Amúgy az a baj, hogy fluff az én képzeletemben _sosem_ volt. :"D Még az első verzió is minimum hurt/comfort ahol a comfort annyi lett volna, hogy legalább a széttépéséig nem megyek el - MEGINT.
Meg van írva, hogy Victor nyomorult. De szeretem, amikor érzelmes nyomorult.
Nagyon-nagyon köszönöm ezt a kritikát, felírom magamnak és ezzel alszom el. ;u; xxx