szeptember 26, 2014

Fogak a fűben


And when you give me your clothes
And when we're brothers at last
Fresh air, perfume in your nose
There will be teeth in the grass

Avagy szégyenszemre csak most írtam Ethan/Victor fanfictiont. Lassan elérünk a potenciális(kánon) párosok... körülbelül hatvan százalékához a Penny Dreadful univerzumban. Ez egy kibaszott csoda.
csak valaki adjon bátorságot hogy hozzáérjek a Vanessa Fucking Ives nevezetű tökélyhez
Hallgassátok őt és olvassátok lenti-őt, soksok szeretettel & hisztivel készült.


Ethan lépteinek hangját elnyelik Vanessa kitartó, érdes nyögései.

Behúzza maga után az ajtót; halk kattanás, fáradt lélegzet. A tányért az asztalra csúsztatja. Megkerüli a mozdulatlan Victort –  elhaladtában végigfuttatja az ujját a karfán (nem ér a bőréhez, csak a mozdulat szele simít végig rajta)  és a vele szemben álló fotelre ereszkedik.
A mahagóni felroppan és Victor karjai megrezdülnek a homlok íve alatt.


Odafentről puffanások: Vanessa dobálja magát. Az ágy vaskerete rabláncként zörög.


Ethan dühödten felszisszen, a hajába fűzi az ujjait. A lábai ritmustalanul dobolnak.
- Az istenit.
- Mennyi idő telt el? – krákog Victor.
- Fene tudja.
- Hmmh.
Hallgatnak.
Ethan kitartóan mered a kandalló feletti festményre: csontos kezek ölelése és a haldokló utolsó lehelete. Sir Malcolmra vall; Ethan hogy hirtelenjében ellenállhatatlan vágyat érez, hogy leköpje, vasra szúrja és a kandallóban szikraként szórja rá a lángnyelveket, míg nem marad más, mint az aszott, szenes mag.

Victor felől ruhák suttogása hallatszik. Végül felemelkedik: az üveges holdfény kettémetszi az arcát és mély árkokat váj a bőrébe.
Lassan leereszti a lábait. A pillantásuk összefonódik.
Victor mély lélegzetet vesz.
- Ha úgy adódnék – nyel –, tán az volna a legjobb, ha... Idővel bizonyára meg kell történnie. Az ő érdekében, legfőképpen. Tisztában vagy azzal, hogy mire vágyik.
- Tudom. Én tudom; Sir Malcolm az, akinek tisztában kéne lennie vele.
- Bizonyára ő is az.
- Úgy? – Ethan vigyora széles és üres. – Továbbra is azon az oldalon állsz?
Victor sértettnek tűnik; sértettnek és lenyűgözöttnek. A pillantása Ethanében, mélyre fúrva. Halványan felvonja a szemöldökét, míg kissé előre dől:
- Nem választok oldalakat; én ösvényeket választok és bármi történjék, végigmegyek rajtuk.
- Gondoltál már arra, hogy átvágj az erdőn, ha félúton azt veszed észre, rossz ösvényen jársz?
- Mint mondottam; végigmegyek. Mifelénk ezt úgy mondják, felelősséget vállalok a tetteimért.
- Pedig nem túl nehéz művelet. Talán ezért nem jutott még az eszedbe. Egyszer ki kéne próbálnia, drága doktor.
- Az én hibám. Nem várhatom el egy magadfajta amerikai szökevénytől, hogy megértse az efféle eltökéltséget.


Vanessa sikolya a mellkasukba tép.
Rohamléptek döngenek végig a lépcsőn és Vanessa betegszobájának ajtaja dörögve csapódik a falnak.

Az ablaküvegek mentén átkok remegnek, a festmények és gyertyatartók záporcseppekként kopognak.
Újabb sikoly bődül és küzdelem hangjai élednek újjá, hogy porba hulljanak hirtelen.

Azután csak a csend.
Hosszan; hosszan, egyre hosszabban, lélgeztet lélegzetet követ
És a szűkölés újra a csontjaikba issza magát. 

A haldokló mellkasa tajtékzik.


Ethan és Victor egyszerre sóhajtják ki a tüdejükből a levegőt. A vonásaik némiképp ellágyulnak; kimerült mosolyt váltanak a szemük sarkából.
- Az első leszel, akinek beszámolok róla – mutat Victor Ethanre és visszadől a fotel hátához.
- Szintúgy, azzal a felelősségvállalós mizériával. – Ethan arcán felismerés suhan át. – Apropó, mesterlövészet... – Könnyedén felpattan és az övéhez nyúl; ugyanazon pisztolyt forgatja most az ujjai között, amellyel Victor lőtt éveknek tűnő órákkal korábban.
Felé nyújtja.
Victor a coltra mered, majd Ethanre. Tétova.
- Azt akarom, hogy megtartsd. Ha elfogadod.
- Miért adnád nekem?
Ethan, zavarát leplezendő, vállat von és gúnyol:
- Megtetszettél neki.
Victor adós marad a küzdelemmel; nem néz a szemébe, miközben reszkető ujjakkal a fegyver után nyúl. Félve fonja körbe, mintha törékeny volna s értékes. Végigsimít rajta a tekintetével.

- Feloldoztál, Ethan. – A nyelve kihűl, a szavak szárazak a hegyén.
- Ugyan.
Victor végre felnéz rá.
- Igazat beszélek.
Ethan megragadja a karfát, közelebb húzza magát Victorhoz. A térdeik egymásnak feszülnek és Ethan összefont ujjai felett előrehajol.
- Gyilkolni készülsz? – susogja.
- Igen.
- Nem a közös ügyünk.
- Nem. – A hangja elcsuklik. Az ádámcsutkája kétségbeesetten vonaglik a torkában, a szemei vizesen csillannak. Visszafojtja a lélegzetét, mielőtt a gondolatai árvízként patakzanak elő a szájából: – Más is van odakint, Ethan, valami hihetetlenül erős; intelligens és szívtelen, oh, könyörtelen, hitvány szerzet, veszélyesebb, mint bármely teremtmény, kiket Sir Malcolm valaha üldözőbe kíván venni, mert vakmerő és beszámíthatatlan. Sosem tudhatom, mikor érzem meg a jelenlétét, mikor látom a szemem sarkában, az árnyak mélyén, mert itt él az életemben, a nyomaimban lépdel s mégis előttem jár.

Ethan ajkai lassan szétválnak; a szíve mozdonykerékként pörög, a félelem mintha jeges víz volna a homlokcsont mögött és az ösztön tűz az ereiben.
Tudja.
Rohanj.
- Honnan...?
Tudja.
Rohanj.
Victor fintorogva mosolyog.
A colt még mindig a kezében, csöve egyenest előre mutat. Ethan nem emlékszik, töltve van-e.
- Felelősség a tetteimért – szól lágyan.

A pillanat elpattan. Az idő egészen más ütemben csordogál tovább.
Ethan szívverése lassul; döbbenet költözik a szemeibe és zavar a vonásaira.
- Hogy lehetne a te hibád?
Victor szintúgy észbekap. Kihúzza magát, a pisztolyt maga mellé ejti. Az ajkait dörzsöli, kapkodva, mintha visszavonhatná a szavait.
- Felejtsd el.
- Victor...
- Azt mondtam, felejtsd el – Victor szavai élesebben csattannak az ostornál, anélkül, hogy felemelné a hangját. –  Veszélybe sodorhat, ha nem esküszöl meg e szent pillanatban, hogy elfeledsz mindent, amit arról a démonról mondtam neked. Tedd meg.
Ethan hosszan bámul a felzaklatott arcra, a gallér mögül előhullámzó nyakra.
Vékony bőrén átütnek az erek; kék villámok márványoszlopon.

A megkönnyebbülés, s még valami egészen más, szinte végigzúdul a testén.
Hirtelenjében cselekszik.

Bal keze a jobb csuklója köré fonódik, jobbja végigfut a tarkóján
Magához taszítja, a körmei a hajában és a fogai az alsó ajkában, mielőtt csókolná
A szája forró, keserű, mint az aszpirin
Egész testében reszket
Ó, reszket
Reszketnek
Mindketten reszketnek.

Victor zihálva kap Ethan nyakához; egyedül az ujjbegyei érnek hozzá, kérlelve marasztal, nem többre, mint egyetlen pillanatra.
Némán kérdez. Rá sem kell néznie, hogy megtegye.
Az izmai önálló életre kelvén ernyednek el – szinte visszahull a háttámlához.

- Lepecsételtem. – Ethan hangja messziről kong, akárcsak a hajókürtök a Temze felől. – Nyugodt lehetsz; nem beszélek a titkodról.
Victor szemein ködhártya. Kábán bólint csupán, midőn az ajkai megtagadták őt; körmei kaparászva siklanak fel a torkára, az állára.
Ethan feláll, a térdeik elszakadnak egymástól. Victor nadrágjára hirtelenjében telepszik a hűvös levegő.
- Egy utolsó tanácsot fogadj még el a colttal kapcsolatban. Az életed múlhat rajta. – Victor komoran felpillant. Ethan arcán könnyed vigyor villan. – Reflex. Nem ártana még gyakorolni.
Victor felszusszan:
- Hogyne.

Ethan elhagyja a szobát, de már nem követi a tekintetével.
Most Victor magára marad s végre fellélegzik;

egészen olyan érzés, mintha életében először kortyolna a levegőbe.

4 megjegyzés:

Tinuviel írta...

Victor eddigi átlagát tekintve, ez majdnem fluff, amiről eddig azt hittem lehetetlen. Ethan nagyon magára talált, a vigyorgó jenkije! Kár volt aggódnod miatta. Imádom, hogy mindkettőjük démonát előhívtad egy kicsit, és a lezárást is nagyon szeretem. <3

уαмι. írta...

Ez Vicluff. Kivéve az ezt követő események, de az már John Logan sara. :"D
Ethan szerencsémre rákapott az ízére és előjött, de az istenit neki, sokáig tartott.
asdfghjikuztrf, no már.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Én meg téged szeretlek a kitartó támogatásodért. ♥

Raistlin írta...

[a ficbe nem merek belefogni, de istenem, imádom a címet.]

уαмι. írta...

[SUCI
BASSZUS
szeretlek]