október 17, 2014

Ereinkben tinta, csontunkban fém


Raistlin határozott ostrománaklelkes támogatásának köszönhetően ím itt van ez a kellemesen lagymatag Starbucks punk AU. Pre-serum!Steve brooklyni tetoválóművész, Bucky a szomszédos lemezboltban őrlődik.
Megpróbálják összetákolni egymást.
Valahogy.
Eskü, igyekeznek.

mixet kéne csinálnom
de addig itt van hallgatnivalónak ő


Az egész három nap alatt történik.

Egyik nap még minden a helyén; lesötétített kirakat, félig leszakadt fólia a porlepte üvegen. Az előző bérlővel – azzal az apró kis kozmetikus csajjal – megpróbálták lecibálni a logója matricáját, de hamar feladták. Az ajtó keretéről több helyen lepattogott a festék és a mogyorószín reluxa csálén áll.
Az ott felejtett Nyitva tábla valószínűleg véletlen és gusztustalan mustársárga.
Szóval hétfőn még így nézett ki.




Kedden a cigiszünetben erőt vesz magán, hogy kislattyogjon a szűk utcácska másik végébe. Lábfejével kissé megegyengeti a megborult szemetest, hogy egyenesen álljon; a lyukacsos vasszáj már szinte okádja a kólától szétmálló Wendy’s zacskókat.
Bucky gondolatban jókívánságokkal teli üzenetet küld a tetteseknek, beleértve felmenőiket és opcionálisan a kisállataikat is. Némely szó morgásszinten kiszökik az összeszorított fogai közül, másokat inkább visszanyel és az attitűd mögé rejt.
Azután egy kis nyugalom; az utcán csak pár ember siet tova, a járda mentén álló gyér fák lombjai mozdulatlanok és némák. A lemezboltból ironikus módon az aszfaltra dübörög az Enjoy the Silence.
Bucky cigarettára gyújt és visszafojtja a lélegzetét, míg a tüdeje fájón megfeszül. Ujjai között morzsolja a szűrőt, céltalan tekintete kóborol.
Ekkor pillantja meg a két árnyat a kirakat mögött. Egyikük robosztus és kitartóan, kalimpálva gesztikulál, a másik viszont apró és szoborszerű; csak néha bólint, halványan és szelíden, feltupírozott haja alig rezzen belé. Hattyúnyaka van és horpadt mellkasa.
Bucky állkapcsa megfeszül.
A bakancs talpán nyomja el a cigarettacsikket és elszakítja pillantását a szomszédos üzletről.




Szerdán zaj van. Zaj és nyüzsgés és a megszokotthoz képest embertömeg.
A srác kiléte még ismeretlen. Hajnalban érkezik egy lerobbant, istentelenül hangos  robogón, amelyre Bucky akkor még csak a nappali ablakából sandít ki. A haja, az álom és a tegnap esti alkoholmámor martaléka még a szemében, így nem figyelhet meg sokkal többet, mint előző nap.
Inkább visszazuhan a kanapéra.

Bucky tízkor nyitja a lemezboltot a földszinten. Elszáguld a harsány festők szőlőfürtje mellett és mire bármiféle interakcióra kerülne sor, már el is húzza a vasrácsot, hevesebben és hangosabban, mint ahogyan arra feltétlen szükség volna.
Jelzésérték.

Körülbelül tizenegy óra magasságában fény derül arra, hogy az új bérlő tetoválóművész. Az üzlete a Stars & Stripes nevet viseli, legalábbis hallomásból. Bucky maga nem látta: az egyik vevő csacsogja el és Bucky végighallgatja, mert lelkesnek tűnik és mert egyszerre három Sex Pistols cédét is markol és az minimum tizenöt dolláros bevétel lehet.

A srác egész álló délután bent zizeg, míg a szállítók egymás után emelik ki a teherautóból a foteleket, asztalokat, tükröket és lámpákat. Színben harmonizálnak és pofátlanul otthonosak.
Bucky megítélése szerint az üzlethelyiségnek minimum kétszeresére illett volna nőnie az elmúlt éjszaka folyamán, ha mindent sikeresen be tudnak zsúfolni oda.

Délután öt. Be tudnak.
És meghallotta a hangját.




A lemezbolt gyakran tart tematikus napokat; ezek általában akkor következnek be, amikor Buckynak elege lesz a rádióból.
Buckynak nagyon gyakran van elege a rádióból. Főleg ha az a szomszédból jön.
A tetoválósrác igazából nem hangos; a falak viszont papírvékonyak és hasznavehetetlenek. A szalonból folyamatosan átzümmög a beszédhang (Mindenkivel beszélget. Kivétel nélkül. Végig.), a slágerek szemes zúgása és a tű berregése. Időszakos röhögések szintúgy előfordulhatnak.
Tehát Bucky már csütörtökön tematikus napot tart.
A haldokló reggae mély poszt-punk basszusba csap át és ő hátradől a pult mögötti székén.

- Helló?
Az ajtó felett nem lóg csengő, így az idegen jólnevelten, a zenét túlharsogva kopog a kereten, miután belép. Bucky szemei felrebbennek. Felméri és nem érti a helyzetet:
- ...Gyere?
- Elnézést.
Az alkatáról ismeri fel; az árny a kirakat mögött.
- Itt dolgozom a szomszédban – szól közelebb lépdelve. Még mindig emelt hangon beszél. A piros tornacipő csikorog a parkettán, kezein gumikesztyű, az illata a föld eső után. Maga mögé mutat: – Csak tegnap költöztem át. Tetoválok.
Várakozón elhallgat. Már közvetlenül a pult előtt álldogál. Alig éri fel; csak a csontos vállak látszanak és a felnyírt szőke fej.
Pár szótlan pillanat múltán zavartalanul folytatja:
- Az egyik vendégemet zavarja a zenéd. Megtennéd, hogy lehalkítod? Majd szólok, ha elmegy, mert nekem nincs okom panaszra, de-...
Bucky a hangfalak távirányítójáért nyúl és némán pötyög párszor; közben végig a srác szemébe néz (viszonozta; nem pillantott a kezére), aki hálásan felragyog. Csibészes félvigyor jelenik meg az arcán, amitől egyszeriben megváltozik a kisugárzása és a levegő körülötte. Megpaskolja a pultot, mintha csak Buckyt veregetné hátba:
- Kösz. Szia!       
Rutinosan indul meg, mielőtt Bucky szóra nyithatná a száját.
Az a száj hamarosan összeszorítja az ajkait.




- Jó reggelt!
Bucky a rácsba karmolva visszafordul. A robogó hangját is egyből megismeri, már az utca végéről hallotta. A kezét észrevétlenül a bőrdzseki zsebébe csúsztatja.
- Helló.
A srác a Stars & Stripes lépcsője mellé húzza (cibálja) a robogót és lecsatolja a bukósisakot. Bucky követi a tekintetével; a farmerja szakadásait bámulja. Mindkét térdénél van egy. Mindkét térde csontos és libabőrös és porcelánfehér.
- Bocs a tegnapiért. Hogy nem mentem vissza. Kicsit megcsúsztam.
Bucky akkor is hallotta a hangokat, amikor bezárta a boltot. Azt is látta, már a lakás ablakából, hogy éjjel tizenegykor pislog a szalonban a villany. Az egész utcarész fényárban úszott tőle és Buckynak nincs sötétítőfüggönye.
Azt hitte, zavarni fogja.
A fiú piszmog. Megigazítja a trikóját és a füléhez kap, igazgat valamit. Bucky látja az áttetsző műanyagot az ujjak között; hallókészüléket visel.
Húzza az időt.
Hát, jó.
Bucky erőt vesz magán:
- Honnan van ennyi vendéged?
- Hah. – A srác feléledve a hajába túr. A csuklóján kórházi szalag, a karja végigtetoválva: oldschool minták és feliratok valaha élénk színekkel. – Törzsvendégek, főleg. A régi helyemen is őket tetováltam, szóval... átjöttek. Van pár félkész munkám. Az újak még nem találtak meg. De reménykedem. Jó környék ez, a mi szakmánknak.
- Aha.
- Eegen. – Egy lélegzetvétel. – Basszus, még be sem mutatkoztam. – Szinte riadtan nyújtja a kezét Bucky felé. – Steve Rogers. Üdv.
- James Barnes. Meg Buchanan. Amúgy Bucky.
Ő is kezet nyújt. A balt.
Már eldöntötte korábban.

Steve szeme nagyon halványan rebben csak meg; ha Bucky érzékei nem volnának kiéleződve rá, talán észre sem vette volna. Steve vonásai továbbra is simák és nyugodtak, a tekintete valójában egy pillanatra sem szegeződik máshová, mint Bucky arcára (a szemeibe, mélyre fúrva és nyíltan).
Nem szorít rá a tenyerére, nem remeg bele az érintésébe, nem akarja visszakapni hirtelen.
És nincsenek kérdések.

Bucky érezni akarta a bőrét.
Egész álló nap ezen gondolkozik; átkozza magát miatta. Baromság volt, jobb-később-mint-soha a szart, ha nem fordítja az egészet visszájára, az égvilágon semmi nem történt volna, normális emberek kézfogása és Steve rávigyorog, azzal a teli szájú, fogvillantó vigyorával és biccent és talán elhangzik egy „viszlát később”.
Talán nem. És ez is tök mindegy.




Aztán Buckynak pár nap múltán elege lesz.

Ebédszünete van. A napi forgalom alapján felesleges kitennie a Rögtön jövök táblát, de megteszi, mert előírás.
Amióta Steve a szomszédban van, páran azért beesnek hozzá is; a barátai, valószínűleg. Nincsenek sokan, és Buckynak azt sem sikerült megfejtenie, hogy ezek az emberek mégis hogyan lehetnek a barátai – szemlátomást nincsen bennük semmi közös, ha nem számítjuk a tetoválásokat.
Mindannyiuké egyedi.
Precízen kivitelezett, gyönyörű munkák, pontszerű árnyékolással és határozott, tiszta vonalakkal. Bucky nem ért hozzá, de azt észrevette magán, hogy az emberek helyett a tetoválásukra figyel: a vonalakból próbálja kiolvasni Steve-et, próbálja őt leválasztani a tetkó viselőjéről, lehámozza, elemzi, múltat sző mögé.
A gondolatmenet fele valószínűleg téves, a másik pedig színtiszta káosz. Bucky nem tudja megállni.
Jobbjával ritmustalan ütemet dobol a vasrácson és a szalon felé bámul. A körmei végéről lassan lepattog a fekete festék.
Csak át kéne néznie. Nem szabadna bonyolultnak tűnnie. Bemegy, helló, mizu, hogy vagy, megvagyok kösz, látom dolgozol, nem semmi fontos, akkor majd később, visszamenekül és nem mutatkozik pár napig.
Tiszta sor.
Tiszta őrület.
De táplálkozhatna belőle.

Végül belép. Steve ajtaja felett bezzeg van csengő, ami rögtön fel is csilingel, gyakorlatilag helyette köszön. Kivéve hogy az ő szava halk, diszkrét és kellemesen lágy.
A tetováló gép berregése elhal és Steve meglepetten pislog fel rá. Az arca előtt neonzöld szájkendő, az orrnyergére vastagkeretes szemüveg csúszik, amit eddig nem hordott.
- Bucky? – Egy laza lábmozdulattal felé fordul a gurulós székkel.
Bucky sután felemeli a kezét.
- Helló.
- Mi járatban?
- Ebédszünetem van.
Most egy harmadik hang:
- James?
Ó. A vendég.
A lány felkönyököl. Melltartójának fekete pántjai körbeölelik a felkarját, réztincsei a füle mögé simítva. A kulcscsontjaira véráztatta festékháló kúszik és kecses póklábak.
Bucky tétova.
- Igen?
- Nem emlékszel rám – állapítja meg a lány nemes egyszerűséggel.
- Bocs.
- Nem gáz. Gyorsan történt – vigyorog és lövésszerű phew hanggal nyomatékosít.
Egy pillanatig kínos a csend. Aztán Steve tüsszent.
Mindketten ránéznek és Steve halványan elpirul.
- Egs.
- Kösz, Nat. Uh. – Lehúzza a kesztyűket és egy gombócba gyűri a markában. Az egyik füléről leakasztja a maszk száját. – Van egy zsepid?
- Táska, belső zseb, bal oldalt. Tamponnal vigyázni. Igen, pont az a tamponos dobozom. A piros... ja bocs. A másik bal. Másik zseb. Feladom. – A lány (Nat) visszapillant Buckyra, aki éppen a menekülési útvonalakat méri fel. A lehető leghamarabb és a lehető legkevesebb feltűnéssel igyekezne kijutni innen. – Szóóval, ismeritek egymást? – Steve felé biccent.
- Nem – mondja Bucky.
- Igen – mondja Steve, ugyanakkor.
- Nem nagyon – javít Bucky. – Pár napja.
- Alig – teszi hozzá Steve segítőkészen, és tapintatosan elfordul, amíg az orrát fújja. Bucky ezt kihasználva áthelyezi a súlypontját egyik lábáról a másikra; nyert magának fél centit. Halad. – A szomszédban dolgozik. Tudod, a lemezboltban. Aaaa...
- Ja igen. Nem jártam még ott. – Nat most már gyakorlatilag mered rá. Buckynak az az érzése, hogy tesztelik, csak éppen azt nem tudja, mit várnak tőle és minek is kéne pontosan megfelelnie. – Jó hely?
Bucky vállat von. Most már egészen kétségbeesett.
- Célnak megfelel.
Steve visszaakasztja a fülére a maszk szárát és horkantva felnevet a megjegyzésen, ami főleg azért lepi meg Buckyt, mert egyáltalán nem volt vicces. Steve-re egészen különös pillantással válaszol, amit nem tud értelmezni. A hangja tompa, amikor megszólal:
- Ne gyötörd már, Natasha.
A lány ártatlanul pislog.
- Csak kérdeztem. – Engedelmesen visszafekszik és tetoválópózba ficereg. – Tök barátságos vagyok.
- Pont ez a baj.
- Aha?
- Asszem megyek. – Bucky pontosan ezt a pillanatot akarja kihasználni a szökésre. Pontosan. Ezt.
Steve az ujjai között forgatja a tetováló gépet.
- Oké. Bocsi, ha Natasha elüldözött.
- Mi? – Steve nyomatékosan a lány felé berreg a géppel. Bucky nem látja, de megesküdne, hogy Natasha a szemét forgatja. – Ó, kérlek.
- Csak, lassan lejár a szünetem. Hát, helló. Natasha.
A lány felemeli a balját és párszor behajlítja az ujjait.
- Biztos összefutunk még.
- Ühüm.
Steve csak biccent, a szeme mosolyog és Bucky majdnem visszamosolyog rá, aztán végül észbe kap. Nem ezért jött.
Nem is azt tette, amiért jött. Nem így és nem teljesen, ez tény.
Még érzi pár elgyötört szó ízét a nyelve hegyén és tudja, hogy inkább fulladva nyeli őket vissza, mintsem kimondja.
A felakasztott csengettyű mintha bús harangként kongana.




Steve az ezt következő napon nem dolgozik. Az ajtóra a Zárva tábla elé felkerült egy hirtelen körmölt fecni Betegség miatt kiegészítéssel. Aztán még egy Nézz vissza később!, valamivel lejjebb. Meg egy mosolygós szmájli. Orra is van.
Bucky jó öt percet ácsorog előtte, amikor észreveszi.
Már emlékezetből le tudná rajzolni, hogyan kanyarítja Steve az m-et és milyen szögből húzza be az ékezeteket.
Úgy dönt, ő is hamarabb bezár.




Bucky a kanapén hever, ami egyben az ágya is – erről árulkodik a gyűrött lepedő és a felszínesen huzatba tömött ágytakaró.
Párnája nincs.
Hanyatt fekszik, a plafont fixírozza. Megint beázott; kezd penészedni. Kezdeni kéne vele valamit. Meg a szakadt reluxával is. Meg a kiégett parkettával. Majd egyszer.




Szóval Steve beteg.
Tüsszögött, amikor legutóbb találkoztak – talán megfázott. De lehet valami komolyabb. Nem nézett ki túl egészségesen, mármint mindig sápadt és csontos, de mintha kivételesen sápadt és csontos lett volna azon a napon. A bőre, mint az orvosi maszk szára, mint a felcelluxozott cafatok, papírfehér.
Eszébe jut, hogy minek hívta az a felvágós fickó, aki Black Sabbath pólót vett nála a minap: „genetikai toprongy”. Csak így, simán.
Bucky nem igazán értette, mire akart célozni és nem is figyelt rá ezen túl. Nem hangzott jól, főleg nem a pasi szájából; az ő hangján visszhangzik most a halántéka mögött, lüktetve, mint a migrén.
Nem tud róla semmit. Nincsenek elérhetőségek. Se e-mail, vagy telefonszám, vagy lakcím? Robogóval jár, biztosan nem kétsaroknyira lakik.
Habár...

Bucky megfeszül a kanapén. Felhúzza az egyik lábát. Sáros bakancsa sötét nyomot hagy a lepedőn.




Az ablakon túl a hajnal lángjai zabálják az ég alját. Amikor az első madarak felcsipognak, Bucky fojtva visszahörög rájuk és magára húzza a takaró egyik kopott sarkát.
Nem hallotta a robogó hangját, tehát ma is ágyban marad.




Steve a negyedik napon mutatkozik. Bucky éppen az ablakban ül, vállával a keretnek támaszkodva, lábai kint lógnak: cigarettázik, boxerben és kinyúlt pólóban, borostásan.
Alatta, egy emelet mélységben Steve lekászálódik a robogóról és vigyorogva tiszteleg neki.
- Gipszre jól lehet hennával festeni. Csak mondom  – kiált fel.
Bucky fintorog és az ajkai közé illeszti a cigarettát. Fél lábával engedelmesen visszakalimpál a nappaliba, a másikkal Steve felé bök.
- Haverok vagyunk, a magasság meg én.
- Ezt a magasság is tudja?
- Van barátságkarkötőnk is.
Steve elnagyolt mozdulattal kitárja a szalon ajtaját.
- Ha nem látom, nem történt meg.
Ennek búcsúhangja van és flörtíze, így Bucky gondolkodás nélkül kivetődik az ablakon (legalábbis majdnem): felpattan a párkányra és a nyitott ablak kilincsébe kapaszkodva, fél lábával a levegőben Steve után kiált:
- Rendben vagy?
Steve visszalép és a látvány egészen különös arckifejezést vált ki belőle. Jobban mondva többet; ebben a pillanatban Steve mintha emberi kaleidoszkóp volna. A döbbenet, az ámulat és a félelem különös mozaikjából végül egyik sem kerül ki győztesen – leginkább mintha csak kíváncsi volna.
- Persze – válaszol óvatosan.
Bucky mereven bólint.
- Oké. – Most mindkét lábával a párkányon áll és úgy ereszti el a kilincset, mintha nem tudná, miért ragadta meg. – Ha szükséged van valamire, szólj.
- Mint például?
Bucky vállat von. Steve ellágyul.
- Bármire. Fedezlek.
- Észben tartom. Köszönöm, Buck. – És Steve becsukja a szalon ajtaját.




Steve nem szól, tehát jól van. Elviekben.

A gyakorlatban Steve-et éppen verik.

A tetoválószalonja mellett vékony sikátor húzódik: csak arra elég, hogy elférjenek benne a kukák. Azok a kukák, amik most jobbra-balra dőlnek a falaknak, tetejük nyitva, belsejük beteríti Steve földre taszított alakját. Felette egy nála körülbelül kétszer akkora srác magasodik és újra felemeli az öklét.
Bucky az elejétől fogva látta. Steve-et a pólójánál fogva vonszolta ki az üzletből, a falnak taszította és most egy ütéssel a padlóra küldi. Bucky egyből felpattan, de tisztes távolságban marad egy fa árnyékában. Jobb keze ökölbe szorul.
Kivár.
Steve egyből felpattan, Bucky szinte hallja, hogy megroppannak a vézna csuklók. Steve felvetett fejjel, elszántan, bár kissé dülöngélve várja a következő adagot, és Bucky akkor dönt úgy, hogy legyen vége.
Közelebb sétál, talpát figyelmeztetésképp üti a betonnak. A srác megfordul és az orrát ráncolja.
- Mi van?
Bucky nem szól. Bucky üt; jobbhorog, az állkapocs alá.
- Baszd meg – hörög és visszkézből próbálja pofon vágni Buckyt, aki ballal hárít. Az alkarjával. A srác keze megroppan, a szemei elkerekednek. – Mi az isss-...?!
Elhajol, hátralép. Bucky kezére mered, a festett műanyagra a bőrkabát ujjából lógva. Bucky szaggatottan megmozgatja a csuklóját és keserűen elfintorodik.
- Végeztél? – kérdi. A hangjában jeges él. – Ha egy percig bámulod, már fizetős.
A srác szinte felháborodva horkan:
- Nem baszakszom egy nyomorékkal.
Ekkor kapja a második ütést.
Ezt már Steve-től.

Steve sípolva nyeli a levegőt a sikátor falának támaszkodva. A pulcsija zsebében matat, szinte könyékig elvész benne. Bucky zihálva figyeli: Steve apró inhalálót húz elő és a szájába illeszti, megnyomja és jólesően felsóhajt. A tincsei visszahajolnak, amikor nekiveti a fejét a tégláknak.
- Lenyomtam volna. – Ezt mondja először.
- Tudom – mondja Bucky –, de túl jó bulinak tűnt.
Steve elesetten felnevet és alig érezhetően közelebb araszol. A válla Bucky műkarjához simul.
Van egy pillanatnyi csend.
- Hogyan történt?
- Baleset.
Buckynak már nem kényelmetlen beszélni róla. Természetesnek tűnik; Steve komolyan, de magától értetődően kérdezett és ő úgy felel rá.
A haja az arcába hull. A füle mögé simítja, feltárja az arcát és Steve felé fordul. A pillantásuk eggyéfonódik.

- Autó?
- Vonat.
- Ah.
- Tizenöt voltam és hülye. Az én hibám. – Bucky cigarettáért nyúl, aztán eszébe jut az inhaláló. Inkább csak zsebre vágja a kezét. – Piásan mentem haza, éjszaka volt. Gondoltam átvágok a töltésen. Túl részeg voltam. – Úgy fújja ki a levegőt, mintha rágyújtott volna és végigfuttatja a nyelve hegyét az ajkain. – Sokáig nem kaptam művégtagot. Kurva sok vizsgálat volt. Utáltam mind. Az első prototípusok meg nagyon szarok, tudod? Valahogy nem illeszkedik. Idegen test a bőrödhöz csatolva, ahol még vannak idegeid, ott érzed, mennyire hideg. Aztán mérések, finomhangolás, kérsz-e rá habkozmetikát vagy nem, mintha számítana, mintha egy faszom hentesnél állnál, „két kiló lett, maradhat?”. Kurva nehéz használni. Azt mondták, minden egyes mozdulatba hatvan százalékkal több erőt kell adnom. Az első hónapokban rá se basztam. Nem akartam megtanulni. Meg a rehab. – Megborzong. – Messze az a legrosszabb. Amikor meg akarnak győzni arról, hogy igenis kevesebb vagy, de szarnod kell rá. Hogy fel kell dolgoznod, beszélned kell róla, tenned kell érte. Pont az ellenkezőjéről szól az egész, érted?
Elhallgat. A torka szárazon kapar: idejét sem tudja már, mikor beszélt ennyit egyhuzamban. Az arca felforrósodik, hirtelenjében nagyon hülyén érzi magát. Azt kívánja, bár ne szólalt volna meg, bár kevesebbet mesélt volna.
És rá akar gyújtani. Istentelenül rá akar gyújtani.
Nem akarta Steve-et terhelni vele; Steve-et, aki rezzenéstelenül hallgatta végig és még mindig őt figyeli. A vonásai nyugodtak, de a szemében van valami, ami megremeg.
- De te tudod, hogy nem vagy kevesebb.
Bucky felcsuklik.
- Jha. Egyre kevésbé.
- Ez baromság, Buck.
- Ez állapot.
Steve az oldalába vágja a könyökét és Bucky megugrik.

- Bocs – tör fel belőle. – Megöltem a hangulatot.
- Várj-várj, visszahozom, vissza tudom hozni. – Steve megköszörüli a torkát: - Köszönöm, bátor és rettenthetetlen idegen, hogy megmentettél a halál torkából. Hálám mindörökké üldözni fog, aztán a sírodra ül és elszomorodik.
- Nem tesz semmit, sugárzó ifjú – kontráz Bucky. – Mindig örvend a szívem, ha bajbajutottakon segíthet.
Steve elszakítja a hátát a faltól.  Kézfejét végigfuttatja a felrepedt alsó ajkán és felpillant Buckyra. Végigméri.
- Jól nézel ki.
- Öh. Kösz?
- Mármint. – Az arca előtt köröz a mutatóujjával. – Padlizsán vagyok melletted.
- Padlizsánok között a legjóképűbb. Nyugi.
Steve felprüszköl és zavartan megdörzsöli az orrát. Az arccsontjai mentén halvány pír kúszik a bőrére.
- Majd jegeld le – mondja Bucky. – Ahol kiütközik rajtad a padlizsán vérvonal.
- Rutinos vagy?
- Áh.
Steve bezzeg sokat bunyózik. Az arcára van írva; az elszántság a szemében és a büszkeség a tartásában. Úgy bólint, mintha értené Buckyt, amiért ő nem.
- Hát. – Ráérősen megigazítja a pulóverét és a sikátor szája felé slattyog. – Jövök neked eggyel. Kávé vagy tetkó, majd kitalálod.
- Hagyd el.
Steve szelíden vállat von:
- Nem akarom. – És befordul a sarkon.
Bucky akkor vigyorodik el először.




Ezt követően naponta beszélnek.
Bucky már nem szaporázza meg a lépteit, ha Steve-et látja az ajtó előtt és nem húzódik vissza, ha a fiú észreveszi. Másnap a bal szeme még kicsit lila és az alsó ajka felrepedt, de összességében – ezt Bucky megkönnyebbülten konstatálja  – tisztességes poszt-bunyó állapotban van.

Bucky időben felkel, hogy összefussanak munkaidő előtt: az alacsony kőkerítésre telepszenek és Steve törökülésbe dobja cingár lábait. Néha hoz kávét. Bucky előnytelen reggelein vodkát önt a termoszba és olyankor Steve mindig röhög rajta, mert ha eléggé hangulatba jön, Bucky csak oroszul hajlandó beszélni és nagyon nehéz visszakönyörögni angolra.

Amikor Bucky cigiszünetet tart, Steve, ha éppen van nála valaki, türelmet kér tőle és kijön hozzá. Kiderült, hogy nem igazán zavarja a füst. Bucky egyszer meg is rázta előtte a kosmosos cigisdobozt, de Steve udvariasan visszautasította. Azóta csak álldogál mellette, a füles egyik fele nála, a másik Buckynál. Zenéket mutatnak egymásnak és ha valami nem jut eszükbe, eldúdolják és a másik szinte kiáltva vágja rá a címet pár hang után.

Aztán ott vannak a zárások.

Steve végez előbb, általában egy órával (néha tovább tart, mert órabérben dolgozik) és első útja Buckyhoz vezet.  Buckynál akkorra már mindig van valami kaja. Együtt várják meg a tíz órát, amíg ő is elfordítja a táblát az ajtón és besötétít.
Sokáig maradnak bent. Buckynak van egy csomó bakelitje és egy viseletes lejátszója, amibe Steve azonnal beleszeretett.
Steve bevallja, hogy nagyon szereti a swinget. Bucky bevallja, hogy ő meg az acid jazzt. Főleg ha be van állva.
Ebben maradnak.




És ott van az a nap.

És ott van az a nap, amikor Bucky ott találja Steve-et a lépcsőn, spirálos vázlatfüzettel az ölében és grafitceruzával a kezében. Hevesen skiccel, apró, de határozott vonalakkal és szándékosnak feltüntetett maszatolással.
- Hahó – Bucky mellé lép, jobb lábával a lépcsőn. Későn jön rá, hogy ez így baromi kínos. – Hát te?
Steve mosolya zavart. Fintorog.
- Otthon hagytam a kulcsomat – vallja be.
- Ó.
- Hm.
Bucky egy pillanatig hezitál.
- Van mára valaki?
- Aha – Steve vállai fáradtan megcsappannak –, őt várom. Lapockás-felkaros szárnytetkó. Ez kábé a huszadik óra. Ki fog nyírni, ha megtudja.
- Addig pedig lelkesen görnyedsz.
- Addig lelkesen görnyedek.
- Mert hülye vagy. Gyere át.
- Nem akarlak zavarni a melóban.
Bucky kínlódva felnevet:
- Majd nagyon csúnyán nézünk arra az egy szerencsétlenre, aki azt hiszi, a másik oldalon lévő turkálóba ment be.
Steve viszonozza a vigyort. Óvatosan összehajtja a füzetet és felpattanva lehessegeti a nadrágjáról a radírcafatokat.
- Pillanat.
Végül újra felcsapja a noteszt és kitép egy lapot. Firkál rá pár sort („Sam, nincs kulcsom. Ha meg akarsz fojtani, a szomszédos lemezboltban vagyok”), a szájából kibányászott rágóval az üvegre rögzíti a táblácska alá és mint aki jól végezte dolgát, összecsapja a tenyerét.

Sam végül három óra múlva érkezik.
Addigra Steve már lerajzolta a lemezboltot minden egyes szögből, ahová befért egy szék abból a célból, hogy azon kuporogjon. Bucky növekvő érdeklődéssel figyeli és egyre jobban szórakozik rajta, főleg miután észreveszi, hogy Steve alkalomadtán pofákat vág alkotás közben, melynek ő valószínűleg nincs is tudatában.
Sam belépője szintúgy izgalmas – szinte berobban az ajtón és azonnal kiszúrja Steve-et.
- Ember – csattan fel –, ne csináld velem.
Steve a száját húzva grimaszol és védekezőn felemeli a vázlatfüzetet:
- Tudom.
- Már majdnem kész.
- Tudom.
Megvetlek.
- Tudom.
Sam ekkor fordul Bucky felé, aki szokás szerint a pult mögött ül, lábai feldobva az asztallapra. Figyelemmel kísérte az egész beszélgetést és most egyből elkapja Sam pillantását.
- Bocs érte – mondja Sam és hozzá sétálva kezet nyújt. – Sam Wilson, Steve jövőbeli gyilkosa.
- Bucky Barnes – mondja Bucky és elfogadja a kézfogást. – Steve halálának jövőbeli megtorlója.
- Tetszik a hely. A tiéd?
- Aha.
- Nagyon fasza. Nem bánod, ha...? – maga mögé mutat.
Bucky széles gesztussal ad engedélyt.
- Hallottad? A behajtóim felsírtak örömükben.

Sam majd' fél órát marad.
Úgy a tizedik percben kezd kényelmetlen lenni a dolog.
Bucky először azt veszi észre, hogy Sam és Steve pillantásokat váltanak; hogy Sam értetlen, Steve pedig feszeng. Időnként elkap egy gesztust, ami rá utal. Máskor Sam túlragozott kérdéseket tesz fel neki: kevéssé nyers, mint Nat stílusa, de a céljuk ugyanaz: tesztelni Buckyt.

Sam hülyeségekre kérdez rá és még nagyobb hülyeségeket hord össze Steve-ről; a betegségeit taglalja és a robogójáról fecseg, meg arról hogy folyamatosan agyonvereti magát, meg van egy nagyon rövid és nagyon kínos félmondat az exéről.
Bucky kezd ideges lenni, főleg mert Steve jeges hangon kér csendet.

Bucky tudna kiabálni Sammel, ha akarna. Kiküldhetné a boltból. Sam viszont észbe kap és bocsánatot kér tőle – odalép hozzá és hátba veregetve öleli, Steve-nek pedig látszólag ennyi elég. Lesütött szemmel, örömtelen mosollyal búcsúzik tőle és visszasüpped a székére, amely jelenleg Buckytól két méterre, valahol az indusztriál-részlegnél ver tanyát.

A végtelen csendet csak Joan Jett rekedt éneke töri meg. Az Eye to Eye nem segít Steve-en és nem segít Buckyn sem. Bucky észrevétlenül, a távkapcsolót az asztallap alatt tartva halkít egy kicsit a lemezen.
Aztán felköhint:
- Lassan ebédszünet.
Steve összerezzen. Úgy tesz, mintha egyszersmind felélénkülne.
- Csak átugrok szembe, sz'tem. – Bucky szinte menekül. Már megint menekül. Sosem hagyta abba. - Mit hozzak neked?
- Nem vagyok éhes. De kösz.
Bucky téblábol.
Egyrészt nem szeretné megvárni a következő számot (Maybe I don't wanna fuck you, whoa, nem.), másrészt maradni akar, maradni és valami olyasmit mondani Steve-nek, amitől rendben lesz, bármi is kell ehhez, bármibe kerül, hogy meggyőzze őt: helló, itt vagyok. Itt maradok. Ebben a kurva poros szobában vagy az utcán a lépcsőkön, a lakásomon, a lakásodon, nekem tök mindegy, érted, nekem olyan mindegy.
Csak veled vagyok. Végig.


Bucky a külvilágból annyit fog fel, ha  vele van, hogy Steve mit reagál a dolgokra és Bucky ezekből táplálkozik; ezeket alakítja át, inkább elnyel és raktároz, mintsem befogad és feldolgoz. Az Steve dolga.
Elkezdett Steve-en keresztül élni.
Elkezdett Steve-en keresztül érezni.

Szóval inkább csak felkapja a tárcáját és kisiet az ajtón, a böhöm vaskilincs felcsattan mögötte.

Tovább marad a kelleténél.
Olyannyira, hogy a biztonsági őr követni kezdi és folyamatosan keresztezi egymást a pillantásuk. Aztán már a kasszások is őt nézik: félve suttognak róla és végigmérik. Aztán odajön hozzá az üzletvezető, és megkérdezi, miben segíthet.
Bucky azt mondja, semmiben.
Bucky azt akarja mondani, a szerelemben.


Steve nincs ott, amikor visszaér.
Neki nem hagy cetlit.
Bucky a kukába rúg.


Bucky hozott Steve-nek pár dolgot. Egészséges cuccokat, főleg. Kiveszi a saját kenyéradagját meg egy doboz kávét, és felakasztja a szatyrot a tetoválószalon kilincsére.
Eszébe jut, hogy ellophatják. Leakasztja.
A kirakat előtt van pár satnya bokor. Bucky összecsomózza a nejlonszatyrot és oda rejti, úgy, hogy Steve azért meglássa.
Aztán visszalép és lassan felcsoszog a lakásába, anélkül, hogy bezárná a lemezbolt ajtaját.


A lemezboltot éppen kirabolják. Valószínűleg.
Bucky még ilyenkor is nyitott ablaknál alszik. Lerúgja magáról a takarót, az ablakhoz bukdácsol, közben futva az órára néz.
Még éjfél sincs.
Áthajol a párkányon; egy kósza tincs kiszabadul a hátrafogott hajából és most a szemébe hullik. Bucky nem törődik vele. Hallgatózik.
Bucky megállapítja, hogy a világ leghülyébb rablójával van dolga, aki hangosan, fényárban úszva dolgozik.
Felveszi az első nadrágot, ami a keze ügyébe kerül, a vállaira kanyarítja a dzsekijét és hosszú sóhajjal a bejárati ajtóhoz csoszog.

- Steve...?
- Buck. Szia.
Steve hevesen veszi a levegőt. Még mindig ugyanazt viseli, mint délelőtt. A frizurája zilált tincsekre esett szét és az arca mélyvörös a lemezbolt tompa, sárgás műfényében.
Bucky torka száraz. Becsukja maga mögött az ajtót és elfordítja a reluxát. Steve minden egyes mozdulatát rezzenéstelenül figyeli és a szemeibe néz, amikor Bucky felé indul.
- Peggynek hívták - kezdi Steve hirtelen, a hangja magas és élesen váj a levegőbe. - Az első vendégem, az első, akit nem ismertem és aki rendes áron fizetett érte. Két pisztolyt kért a csípőcsontja fölé és a telefonszámom. Sosem randiztunk rendesen. Sosem volt rá jó alkalom. Csak akkor találkoztunk, amikor varrtam. Piszkosul belezúgtam, mindenki belezúgott volna. Aztán megbetegedett. És. Ennyi volt. Érted? Ennyi volt az egész. – Steve hadar, a mondatok között levegőért kap.
Bucky megmozdul.
Három lépés.
- Kurva igazságtalan volt. Egyszer csókolhattam meg.
Két lépés.
- Meglátogattam, de már nem számított. Meg se ismert a végén, érted? Azt mondtam, hogy elég. Azt hittem, hogy én ilyet soha többé.
Egy lépés.
- Hogy nem vagyok képes rá, ezek után nem. Nem csinálom.
Bezárul.
Steve elhallgat, mellkasa hullámzik. Bucky előrebiccenti a fejét, Steve elnyílt ajkai közé lélegzik és Steve az övéi közé, amikor a nyakát nyújtja.
Hosszú percekig állnak így, míg Steve légzése egyenletessé nyugszik.
Bucky lángokat lát a szemében.

- Bocsánat – suttogja.
Bucky rekedten nyel, szája nyílik.

Steve hirtelen csókolja, vékonyka karjai a nyaka körül és a hosszú ujjak a copfjába akadnak. Bucky átöleli a vállát és közelebb vonja, a tenyere végigsiklik a kiálló csigolyák mentén, a derekába mar és a fenekére csúszik.
Steve fogai Buckyénak koccannak.
- Ist'nem.
Steve a kezei közé fogja az arcát. Csillagporos szemek és pirosra csókolt száj, Bucky egyszeriben forróságot érez a testében, egészen olyan, mintha a bal karjában is felgyúlna.

Bucky néha úgy érezte, nem érti Steve-et. Hogy van benne valami, amit nem foghat fel, amit nem szűrhet meg.

Steve ujjai végigfutnak a karjain, ujjak az ujjai között. Hátrafelé lépdelve húzza maga után, felkászálódik a pultra, hogy nagyjából egymagasak legyenek.
Nem ereszti a kezét.
- Azt hittem, nincs semmim, erre... – vigyorogva felhúzza a vállait.
- Én is.
- De itt vagy.
- És te is.
- Egen.
Bucky kibontakozik Steve szorításából és a lábaira simítja a tenyerét. A térdei közé lép, amik bezáródnak a csípője körül.
- Gondolkoztam.
Steve kérdőn néz fel rá.
- Az ajánlatodról. Hoztál kávét meg minden, de nem volt túl formális. A tetkót választom.
- Rendben. – A bólintás professzionális és megfontolt. – Mit szeretnél?
- A nevedet – mondja Bucky. – A bal farpofámra.
Steve horkantva felröhög és Bucky vállába temeti az arcát.


Aztán a kulcscsontjai közé csókol és Bucky szorítása erősödik a combján.



folyamatos lelkesítés á la Suci

10 megjegyzés:

Raistlin írta...

OKÉ, szóval én tudtam, hogy csodálatos leszel és hogy ezt meg kell írnod; és amúgy soha semmire nem hypeolom rá magam a pesszimizmus örök akkor-sosem-csalódom-haha elve mentén, de ez még úgy is lesöpört a lábamról, hogy elvárásaim voltak, vagy hogy mondjam. Nagyon tetszik, ahogyan a karaktereket a világodba és ebbe az új világba illeszted, imádom azokat az éles kis félmondatokat és a nyomuk mentén fölsejlő történeteket (ahogy egy tetoválásminta kirajzolódik, tényleg, megcsináltad) és az egész hangulatát és zamatát (sör talán? könnyed, de pont elég hozzá, hogy beszédítsen és jó kedved legyen) és nagyon örülök, hogy olvashattam ;u;

уαмι. írta...

*elnyújtott hálás bálnahang visszhangzik feléd*
Én köszönöm a segítséget és a folyamatos lelkesítést. Magamtól nem lett volna merszem újra hozzájuk nyúlni, most már úgy-ahogy azt mondom hogy lehet róla szó, de ehhez te kellettél. ;_;
Az olvasás közbeni folyamatos kommenteléseket meg még mindig imádom.
(ahol Bucky van ott teljesen édes íz nincs)
Szóval nagyon köszönöm. Nagyon. xxx

Mitsuki írta...

Hjajj, de kis iskolásszerelem ez, de nagyon-nagyon aranybogarak, meg minden.
Tetoválóművész, basszus, tetoválóművész. Annyira tökéletesen eltaláltad, nem is lehetne más a robogóval, meg a füzettel, és igenis nehéz nem maszatolni, no. Dehát tudod te. Csudi kis rajzok lehetnek.
És Bucky meg a copf, meg a bakancs az asztalon, és még hintázik is, és ha nem figyel megbillen, de valahogy sose esik hátra. Azért örülök, hogy nem ugrott ki az ablakon.

Nekem kevert íze van, mint egy szörpös-shot egy húzásra.

Köszönöm.

Tinuviel írta...

Néha megálltam soroknál, mert gyönyörű lett, nem vagyok nagy rajongó, de ezt a ficcet imádom.

уαмι. írta...

Mitsuki, nagyon-nagyon szépen köszönöm!♥ :} Legnagyobb dicséret a karakterdicséret, főleg ezeknél a nyomorultaknál. ;u; Bucky copfja a fandom lelkén szárad de nem tudom nem úgy látni a wintersoldier hajat. Soha többé nem fogom másképp látni. Soha.
úristen

Tinum, annyira köszönöm! ♥ Tőled ez mindent pénzt megér.

sliver írta...

Ahh ez menő volt, és aranyos, és nagyon szerettem. Bucky a szívem-lelkem.
Csak egy a baj, most nem azért, hogy kötekedjek, de, bár nagyon cuki a dizájnod, még senki se mondta, hogy gyakorlatilag olvashatatlan? Túl kicsik és világosak a betűk, kifolyik a szemem, mindig ki kell az egészet másolnom wordbe, hogy rendesen el tudjam olvasni. XD Ez mondjuk nem biztos, hogy baj, így legalább rögtön le is tudom menteni, de akkor is.

уαмι. írta...

Aaaa, nagyon szépen köszönöm, nagyon örülök hogy tetszett! ;u; xx
Ha jól rémlik még nem mondták, de ez nem azt jelenti, hogy más számára nem lehet zavaró. Köszönöm, hogy ezt elmondtad, kezdeni fogok vele valamit, hogy ne vegye el senkitől az olvasásélményt! :3

Fruzsii. írta...

Tudtam én, hogy fájni fog, és fájt is tisztességesen, ahogy azt illik - de szeretem ezt a fajta fájdalmat, mert egy mazochista barom vagyok, és együltő helyemben elolvastam háromszor.

Szeretem ezt a mozaikszerű szerkesztést, szeretem ezeket az apró kis kikacsintásokat, szerettem olvasni, szeretlek, amiért megírtad. Tetoválásfüggő vagyok - hiába szívom meg a vállamon lévő miatt úgy kábé két héten belül -, és Starbucks függő vagyok, értem ezt a hagyományos kávé értelemben, és abban az értelemben is, hogy már a Bucky-copf gondolatától is boldog lettem. És Steve meg az asztmája, a szerencsétlensége, a csókuk szürreális érzelemcunamija.

És Nat és Sam és Peggy -ajjmárPeggy-, és a vonat meg a művégtag és a fájdalmas kirohanás Peggyről, mert confession all the way.

Kérekmég.

(És mára ennyit tudtam tenni érted, de holnap még jövök olvasok és zaklatlak, hiába állok matekból bukásra érettségi előtt öt hónappal.)

Fruzsi

Fruzsii. írta...

Amit még bele akartam írni, csak okos voltam és kimaradt, hogy az írásaid abban a tekintetben hajaznak Raistlin írásaira, hogy arra késztetsz hogy írjak, hogy megint mazochista mód megpróbáljak felérni hozzád aztán rájöjjek, hogy ez így nem megy, visszajöjjek olvasni egy gyors kifakadás után és megint odajussak, hogy írnom kell. Ördögi kör ez, de szívem minden szeretetével szeretlek érte titeket, mert így akkor is írok, amikor már végképp világvége hangulatom van.
És ezt nem tudom elégszer megköszönni.

c u p p y. írta...

Édes istenem Fruzsi, de kibaszottul tüneményes vagy már velem. ;u;
Bocsánat hogy eddig nem reagáltam, de eléggé ki vagyok esve, és a Civil War trailer végre kicsit visszahúzott - legalábbis annyira, hogy rávegyem magam a megnyitásra.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, örülök hogy ennyire elnyerte az egész a tetszésedet. :3 Külön köszönöm a Peggy-kiemelést, abban a részben a mai napig nem vagyok biztos, hogy szükséges volt-e, de most visszatért belém az élet.

Írj és írj és írj szorgosan, és vissza se nézz!!

Köszönök szépen mindent. Igazán. Egy angyal vagy basszameg.♥