május 25, 2015

violent games


Dolgok, amiket most először csináltam. Öcsém. Gotham, Nygmobblepot, és basszameg, bdsm.
ennyi
hallgassátok ez fontos 
A manip baskervilleshund munkája.


pre

- Ki akarlak kötözni – vallja be ábrándosan nyugodt hangon és egy széles mosollyal oldalra billenti a fejét. – Szabad?

Oswald kilincset markoló keze ökölbe szorul. Másik kezében whiskyspohár, körme az üvegnek koccan és végigszánt rajta.
Ed a bejárati ajtóban áll, derűsen, kissé zaklatottan. Siethetett. Válla úgy mozdul, akár egy jutalomra váró gyereké, tekintete rezzenéstelenül mélyül Oswaldéba, a fogai egy pillanatra felvillannak. Kabátja zsebébe süllyeszti a kezét. Pótcselekvés.

- Hogy juthatott ez az eszedbe ilyen hirtelen?
- Hm? – csettint a nyelvével és felpillant. – Oh. Nem. Nem hirtelen. Kezdetektől fogva gondolkoztam rajta, ami azt jelenti hogy lassan két hónapja, egy napja, tizenegy órája és körülbelül – hunyorog – négy perce. Öt.  Hogy repül az idő.
- Te? Engem?
Oswald összeszorítja az ajkait és gyanakodva fürkészi Ed arcát, aki hirtelen mozdulattal átlépi a küszöböt. Oswald térde meggyengül.
- Én. Téged. Fordított helyzetben nem volna túl rendkívüli, nem gondolod?
- Jobban preferálnám.
- Nem vagyok ellene, ha te is engeded. Szóval? – duruzsolja Ed kitartóan. – Mókás lesz.
Oswald hosszan szívja be a levegőt és óvatosan a csipketerítős kisasztalra teszi a poharat. Felszegett fejjel néz Ed szemébe, kissé durcásan, kissé ingerülten. A pillantása mélyén valami új villan.
- Mi hasznom származna belőle?
- Az csak rajtad múlik. – Ed ujjbegyeivel végigsimít Oswald karján és egymáshoz érinti  a tenyerüket. Még közelebb lép. Összesimulnak.  -  Ne engedd, hogy az legyek, aki sosem voltam, de mindig leszek, találkozni nem fogsz velem, bennem bíznak s remélnek mind, akik e földön élnek.
Oswald a szemét forgatva grimaszol, de ujjaival azért Ed ujjai közé bújik.
- Tessék?
- Ki vagyok?
- A férfi, aki hamarosan elhagyja a lakásomat, ha így folytatja.
- Feladod?
- Valamit nem értesz, én el sem kezdtem.
- A soha el nem jövő holnap.

Oswald némán áll, apró mozdulatokkal rázza a fejét. Ed szája sarka megrándul, a szemeiben kihuny a lelkes fény. Még szorosabban kapaszkodik Oswald kezeibe és beletörődve bólint.
- Rendicsek. – Vállat ránt és újra felderül: - De aki keres, talál. – Lehajol és gyorsan homlokon csókolja, mielőtt a folyosóra lépne. – Ha meggondoltad magad, ne habozz felkeresni. Várni foglak.
- Várj, várj egy percet. – Oswaldból feltörnek fel a méltatlankodó szavak: – Értsem úgy, hogy még a látványomat sem viseled el, amíg nem asszisztálok egy ilyen nevetséges fantáziából született ötlethez?
Ed mosolya ellágyulva villan felé. Az ajkaiba harap és a lépcső felé lépdel.
- Nem érted, hogy valójában mit kérek tőled, igaz? Semmi gond. Nem hagysz más választást, várok, amíg megfejted... vagy feladod. Sok sikert, Ozzie.
- Zsarolsz engem – motyogja maga elé dühösen és hátralépdelve teljes erőből becsapja az ajtót. A whiskyspohár csilingelve reszket a kisasztalon, amikor a kezei ökölbe szorulnak. – A fenébe is, Edward Nygma, te zsarolsz engem!



Hétfőn Gotham utcáira tompán esnek a szürkület fényei. Cakkos szélű esőfelhők mögött bíbor fénnyel bújik a lemenő nap, a nedves betonból fülledt, áporodott csatornaszag árad. Oswald esernyője magányosan kopog a járdán; a város kietlen, még pihen az éjszakai élet előtt. A levegő gőzölgő füstként mar a tüdejébe; a torka sajog, mire a külvárosba ér és a lábában zsibbadt lüktetés.
Hunyorogva pillant fel az épületre. 140. A homlokzat repedezett, törött üveghez hasonlatos: piszkosszürke és homályos, téglák és vasak és korom. Oswald egy fintorral feljebb tolja a napszemüveget az orrnyergén és végigfuttatja a tekintetét a névtáblákon, mintha nem emlékezne.
E. Nygma. 48-as lakás.
Teátrális mozdulattal leemeli a szemüveget és a zsebébe süllyeszti. Habozik. Hátrébb lép, újra felnéz, azt remélve, hogy elvétette a házszámot. Kétség sem fér hozzá, hogy jó helyen jár. Újra a névsorra mered, a precízen odaragasztott post-itre és a hegyesen rótt betűkre. A látvány miatt mosolyogni támad kedve és hirtelen indíttatásból felcsenget az esernyő hegyével.
A hangszóró fémes-élesen zúg fel. Hosszasan cseng. Oswald már éppen kezd dühbe jönni, amikor a csörgés félbeszakad és egy döbbenten pattogó hang beleszól:
- Tessék?
- Én vagyok.
- Ohhh.
Csend.
Oswald méltatlankodva csücsörít.
- Beengednél?
- Amennyiben szeretnéd.
- Eddie.
- Gyere csak! - A hangszóró újabb és nyújtottabb gépsikollyal jelez.
A vállával löki be az ajtót, amely egy kattanással bezárul utána. Most még meggondolhatná magát. Visszafordulhatna. Elfelejthetné. Kimagyarázhatná.
A lifthez bukdácsol. A nehezen táruló vasszáj után előbújó üvegablakról önmaga mered vissza rá: Oswald csapzott, reszkető alakja elmosódik a szemei előtt. Arcvonásain mégis nyugodt eltökéltség tükröződik, amikor a liftbe lépve közelebb ér és ujjai végigfutnak a hajában.
Az ajtó bezárul mögötte és a lift csörögve elindul.


- Megleptél, Ozzie. Őszintén mondom, megleptél!
Ed rettentően izgatott. Kapkodó mozdulatokkal és folyamatos csacsogással kínálja hellyel a nappaliban. Oswald leereszkedik a kanapéra és keresztbe dobja a lábait. Tekintete körbejár, míg Ed a konyhában forgolódik.
Hideg színek, letisztult felületek, melyekkel éles ellentétben állnak a szavakkal és papírfecnikkel túlzsúfolt falak. Az acélkékre mázolt fal csak itt-ott tűnik fel, a fény néha hűvöszöld derengés, máskor élesfehér reflektor. Oswald elrejt egy mosolyt. Jól emlékszik még az első alkalomra, amikor itt maradt éjszakára. Úgy érezte magát, mintha műtőasztalon heverne; Ed ujja hideg orvosi fém a bőrén és amikor csókolta, mintha hamvasztókemence hőjét érezte volna, tekintetével szinte felvéste a V-t a mellkasára és lenyúzta a bőrét a csontjairól.
Oswald összeszorítja a lábait.
- Teát, kávét? - Ed bekukucskál a nappaliba és Oswald megugrik, mintha tetten érték volna. Ed próbál úgy tenni, mintha nem venné észre. - Esetleg valami erősebbet?
- Teát. Kérlek. Köszönöm szépen.
- Rögtön jövök. Addig nézz körbe, előkészültem.
- Előkészültél?
- Ühüm. Van egy papírdoboz a hálószobában.
Oswald finoman felvonja a szemöldökét. Valóban nem úgy tűnik, hogy Ed hirtelen fellángolás által vezérelve állított be hozzá.
- Ha jól emlékszem még egy szóval sem mondtam, hogy beleegyezem - szól hűvös-kimérten és inkább a konyhában csatlakozik Edhez. Kétségbeesetten próbálja fenntartani az egyensúlyt, de érzi, hogy az irányítás homokszemekként morzsolódik a kezeiben. Rémület tölti el.
Ed hirtelen fordul, mindkét kezében csészék. Kitartóan vigyorog. A rémület kissé eloszlik.
- Nem szükséges mondanod. Ez is a rejtvény része.
- Nem tudlak követni.
- Majd belejössz. - A kezébe nyomja a teát és belé karolva vezeti. - Akár most is kezdhetjük.
A hálószoba felé tartanak.
Oswald kiereszti a levegőt a tüdejéből.


now

- Nincs benne túl sok tapasztalatom; és meggyőződésem, hogy neked sincs.
Oswald összefont karokkal áll a szoba közepén és Edre mered. Ed az ágy melletti széken kuporog, sovány térdein egyensúlyozva azt a bizonyos dobozt. Kezében egy notesz a teendők listájával.
- Ó, én tudok mindent - felel és egy pillanatra elhallgat. – Elméletben - teszi hozzá.
- Elméletben.
Ed felkuncog és megpördülve az ágyra ül. Oswaldot puhán maga mellé húzza, keze a kezében. A kézfejét cirógatja és bizalmas hangon, büszkén azt suttogja:
- Hadd emlékeztesselek, hogy az első szexuális egyesülésünk alkalmával is felkészülten érkeztem, és nem volt ellene semmi kivetnivalód.
- Tehetséges vagy - kezdi Oswald töredelmesen, feldúltan mozgó vállakkal -, bizonyos, nos, részeiben. És alapos is. És valamilyen rejtélyes oknál fogva mintha a gondolataimban olvasnál. - Megnedvesíti az ajkait. - Bevallom, nem igazán tudom, hogy lenyűgözöl vagy megrémítesz ezzel, de igazat kell adnom neked. Viszont ez most más.
Ed villámcsapás-szerűen élénkül meg újra és elereszti Oswald kezeit.
- Pontosan! Ezért készítettem ütemtervet. - A noteszért nyúl és lelkesen belelapoz, az oldalak szinte gyűrődnek az ujjai alatt. - Mindennek utánanéztem. Itt van lejegyezve. - Hevesen gesztikulál a kezeivel. - Szóval, mindent meg kell beszélnünk, végig kell járnunk, mielőtt elkezdjük. Most el fogom mondani neked, hogy mit terveztem, vétózz nyugodtan, ha szeretnél, ez fontos. A kölcsönös beleegyezés a kulcsa mindennek.
Oswald lassú sóhajjal beletörődik a helyzetébe. A teájába kortyol és maga mellé emeli a dobozt, hogy a megbeszélés ideje alatt kotorászhasson benne.

- Nos, khm, nagyjából ennyi, amit gondoltam. Természetesen minden esetben mondani fogom, hogy mi következik, főként hogyha igényled, mert bekötött szemmel, nos, több helyen írták hogy bizonyára traumatikus lehet hogyha nem figyelmeztetlek a pengére, és hiába van jelszavunk, mégiscsak jobb volna, hogyha-...
Oswald a szemét forgatja. Most már őszintén unja magát: az üres csészét az ágy lába mellé ereszti és hátraveti magát a paplanon. Szórakozottan játszadozik a fekete szemtakaróval. Ed lassan tíz perce megállás nélkül beszél, ő pedig kezd elálmosodni, na és persze - az ágyon heverve, körülvéve Ed öblítőjének halovány illatával -, elárasztják bizonyos érzelmek.
- Eddie, drága, kérlek. A késnek és nekem... történelmünk van, jól tudod. Nem fogok megijedni tőle.
- Biztonságosnak kell lennie.
- Attól tartok, jóideje nem ismerem ezt a szót.
- Ó, ez csupán annyit tesz, hogy úgy érzed, nem érhet bántódá-...
- Te jó ég, elég legyen! - Oswald egy hirtelen mozdulattal magára rántja Edet a nyakkendőjénél fogva, lábaival a derekába kapaszkodik, ujjai a hajában, Ed szemüvege ügyetlenül a homlokának koccan. Feljebb emeli a csípőjét. Ed elgyötörten felnyög és Oswald az elnyílt ajkak közé suttog: - Igazán hálás vagyok a tárgyalásért, de nincs ellenvetésem. - Egy laza mozdulattal kioldja a nyakkendőt és a teáscsésze mellé hajítja. - Csináld.

A kötél minden mozdulatánál halkan roppan. Oswald csuklója az ágy két végéhez, a levegője a torkába szorul.
Ed a lábai között térdel egy szál kigombolt ingben, előrehulló hajjal, az orra hegyére csúszott szemüveggel. Oswald nagyot nyel, amikor Ed tekintete rávillan: az íriszei mélyén feltörni készül valami, amit korábban nem ismert. A levegő szinte kirobban belőle, szárazon suttogná csak, könyörögne, hogy vegye le a szemüvegét, de rájön, hogy nem teheti.
Most csend a neve.
Ed mégis, mintha meghallotta volna, somolyogva engedelmeskedik. A vonásai most élesebbek és íveltebbek, az arcán komor tekintély és elegancia, hűvös és nyugodt és izgatóan fenyegető. Ez az Edward Nygma egy teljesen más ember. Oswald lehunyja a szemét. A fülcimpáján érzi Ed leheletét, később a szemfogait, forró nyelvét.
- Figyelmeztetnem kellett volna, hogy olyan ruhában gyere, amit nem bánsz - súgja Ed tettetett szánakozással és Oswald mellényébe tép. Az anyag felfeslik. - Segítsünk rá egy kicsit, hm?
Jobbjában kés villan. A penge elidőzik minden egyes gombnál, lassan vágva a cérnát.
Ed minden földön koppanó hangnál csókot lehel Oswald arcára, míg el nem ér az utolsó gombig; akkor villámgyorsan mozdul és oldalra hasít a pengével, roppanva szakad az ing és a takaró, foga durván Oswald bőrébe mélyed a nyakánál. Oswald levegőt nyel, amikor Ed kitartja a harapást, amíg az ágy matracába állítja a kést és lassan visszahúzza a kezét, hogy átfonja a torkát.
Zúg a füle, pedig Ed nem szorít rá. Minden tagja ernyedten bizsereg, ujjai a kötélre fonódnak. Megvonaglik.
- Nos - duruzsol Ed újra -, mivel folytassuk?
Oswald tekintete ködösen, pontatlan fókusszal keresi az övét. Az ajkai és az orcája pirultan ragyog, és még utoljára felzihál, mielőtt Ed a nadrágjába mar és a feje előre bukik.
Azon kapja magát, hogy mosolyog.

Ed a gondolataiban olvas akkor is, amikor levágja róla a kötelet, ami szorítani kezdi és bíborlila horzsolásokat hagy a csuklója körül, hasonlatosak azokhoz a nyomokhoz, amiket Ed fogai hagytak a nyakán és a kulcscsontján. Helyette bilincset csattint rá, kétzáras rendőrségi bilincset, amelyre elég egy tekintettel rákérdeznie, máris megkapja a választ, amire számított korábban. A GCPD tulajdona volt.
Oswald nyelve hegyén eddig ismeretlen szó rebeg.
Visszanyeli.
Visszanyeli az ajkán serkent vért is.

Egy ponton, egy örökkévalóságnak tűnő ponton, sötétség borul a szemeire. Ed megkérdezte őt, korábban is és most is, hogy megteheti-e. Igennel felel, heves bólintásokkal. A kérlek egy gyorsan villanó mozdulat a szempilláin, amit Ed szórakozottan lecsókol.
A lábai szabadok, körbefonja velük Ed derekát. Nem húzza közel - nem tudja, szabad-e -, s mint kiderül, nincs is szükség rá: Ed vele mozdul, közel simul, még azelőtt lassan körözni kezd, hogy belé hatolna, könyörtelenül és fáradhatatlanul.
Oswald felnyüszít, háta ívbe hajlik. Közelebb löki magához Edet, ami nem marad megtorlatlanul: Ed kuncogva támaszkodik a mellkasára és visszanyomja őt a párnák közé. Ő is levegő után kap, de mozdulatlan. Őrjítően mozdulatlan.
- Nana - szűri a fogai között és halkan cicceg. A hangjában büszke káprázat rebben: - Túl messzire mész, drága Oswald. Túl. Messzire. - Oldalra billenti a fejét, Oswald vakon is magán érzi a fürkész tekintetet. - Istenkém, mit csináljak veled?
A matrac újra felroppan. A kés Ed kezében. Egy mozdulattal kirázza az arcából a kósza tincseket és kihúzza magát. Szabad keze Oswaldot tartja, a hátáról lassan a fenekére kúszik, hüvelykujja a medencecsont völgyébe mélyed.
- Az emlékezetedbe kell vésnem a játékszabályokat? Elég lesz, ha megjegyzed? Elég, ha csak ott vések...? - A penge a belső combján. Hidegen, idegenül, lassan belé süllyedve. - Válaszolj - dorombolja rekedten. - Válaszolj, mert magamtól nem állok meg...
A penge utat szánt magának a lábán. Érzi a vér forró cseppjeit, érzi az ismerősen nyilalló fájdalmat, ami most - ami most több, mint adrenalin, mint szívdobogás, több mint a külvilág hangjának tompa fodrai az elméjében. Bódultan hagyja, hogy a penge újra és újra végigszántsa, különös mintákat festve a bőrére.
- Nn-h - nyögi egyszerre, mire Ed jobbja megáll. Mivel mindkét keze foglalt, a fogaival igyekszik lehúzni a szemkötőt Oswaldról, ami nagyjából sikerül is. Összenéznek. Oswald az állát felszegve kínálja az ajkait, de Ed még nem fogadja el: várakozón mered rá. A jelszót várja.
- Nem - leheli Oswald suttogva, széles vigyorral. Nevetve rázza a fejét és újra aprót mozdul, hogy közelebb kerüljön Edhez. Kockáztat. - Nem úgy, te jó ég... ne hagyd abba. Ne hagyd abba.
Ed ujjai újra a torkára fonódnak.
Ezúttal lágyan fojtja.

Utólag sem tudná megmondani, mikor romlott el az egész; mikor borult az elméjére füstkeserű, tömény köd, mikor érezte úgy, hogy ez az egyetlen lehetséges kimenetel.
Oswald végig követi a ritmusát, visszafogott, engedékeny mozdulatokkal, melyek sziklavárat nyújtanak szilajon habzó hullámainak. Valami elönti az ereit. Valami felperzsel a bőre alatt, mint megannyi apró rovar. Valami eltorzul.
A köd felgomolyog, ketté szeli a gondolatait, a szavak hirtelen hevesebben dobognak az elméjében, mint a szív a mellkasában.
A ködnek szája nyílik.
A köd beszél hozzá.
A köd irányítja a mozdulatait, valahonnan a kisagya hátuljából, tompa harangként kongva,
kongva,
kongva,
kongva.

Megmarkolja a kést. Fokozza a tempót. Oswald ajkain fúló nyögések.

Oswald szemei összeszorítva.

A nyakához illeszti.

A szemek felpattannak.
Felüvölt.

Ed keze mozdul.
Kés a bőrben.
Kés a szív felett.
Felszántja.


Felszántotta.


Édes istenem kis híján felszántotta


Kis híján
alighogy
nyakától a kulcscsontján át
a hóna aljáig.

Vér pezsdül, lágy erekben csorog.
A seb felületi, hosszan a bőrbe maró, hússzínű tollvonás, alig pár milliméterre az ütőerétől.

Ed kezéből kihull a penge. Az ágy végébe löki magát, fulladva zihál. Oswald szintúgy.

Egymásra merednek.
- Majdnem megöltelek.
Csend.
- Oswald, majdnem megöltelek.

- Én majdnem…
Felemeli a kezét, hogy elhallgattassa.
- Most már elfogadnék valami töményet.

post

Hosszú percek telnek el némán. Ed keze zaklatottan remeg, amikor visszatér a konyhából, Oswaldnak el kell vennie tőle az üveget, hogy ő öntse poharakba a konyakot. Az elsőt felé nyújtja, Ed kikapja a kezéből és egy hajtásra kiissza.
Azután persze köhögni kezd.
Oswald magának is tölt és követi a példáját. A torka nyugodt marad, írisze viszont ide-oda rebben a szobában. A szája összeszorítva, úgy markolja a poharat, mintha az élete múlna rajta.
- Mondj valamit - krákog Ed kétségbeesetten. - Oswald, könyörgöm, szólalj meg.
- Hagytam volna.
Ennyit mond csupán. Ed nagyot nyel, az ágyneműre dobott véres késre pillant.
- Tes... tessék?
Oswald összeszorítja a szemeit. Vonásai keserves grimasszá torzulnak.
- Nem az az igazán rémisztő, hogy majdnem megöltél - morogja ingerülten. - Az igazán rémisztő az, hogy hagytam volna. Szemrebbenés. Nélkül. - Kinyitja a szemeit. Pillantása gyilkosan fúródik Edébe; követelőzik. Vallomást vár. Válaszokat a kérdezőtől. - Miért hagytam volna neked? - Oswald már kiabál, Ed felé kap a kezével. Az ingénél fogva ragadja meg, kezei még mindig bilincsben. - Miért hagynám, miért hagynám egy pillanatig is, hogy megölj?! Miért adnám a kezedbe?! Miért ne küzdenék ellene?! Miért, Rébusz? - köpi a szavakat. - Itt egy feladvány, igencsak rövid, de úgy hiszem, elnyeri majd a tetszésed: miért?!
Az ujjai megremegnek, amikor Ed rájuk simítja a sajátjait. Nem húzódik el. Ed arca már kisimultabb, de a szemeiből nem tűnt el a rettegés.
A hangja olyan halvány, hogy Oswald alig hallja meg:
- Azt hiszem, megfejtetted a rejtvényemet. Valóban az én számból akarod hallani?
Az inget markoló kezek ellágyulnak.
Szíve szerint helyben összerogyna.

- Nyugtass meg, hogy nem így tervezted.
- Egyáltalán nem így terveztem. Annyira sajnálom, Oswald.
Oswald felszisszen. A fertőtlenítőszer végigégeti a vágott sebeit.
- Bocsánat - ismétli Ed újra. Arrébb kapja a vattát. Oswald a fejét rázza, amitől Ed újra zavarba jön: - Tényleg ilyen könnyedén elfelejted?
- Azt hiszem, még mindig nem érted, Eddie. - Mélyen néz a szemébe és közelebb kúszik az ágyon. Felcsuklik. Zavartan nevetgél. - Még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne akart volna megölni, aki ne próbálta volna meg. Ez nem kifejezetten traumatikus. - Vállat ránt.
- De mindig küzdöttél ellene.
- Úgy véltem, ez a megfelelő hozzáállás - feleli gúnyosan.
Ed végignyal az ajkán. A vatta még mindig a levegőben. A kérdései még mindig a levegőben.
- Őrület.
- Hmh. Gyere. - Ujjbegyeivel végigsimít az arcán. Újra mosolyog. - Kitisztítom a többi sebedet is.



- Ozzie?
- Miv'n.
- Zsarnokoskodtak veled valaha?
Oswald óvatosan kipislogja az álmot a szeméből. A friss ágyneműt morzsolja az ujjai között és az éjjeliszekrény ledfényű óralapjára pillant. 4:06. Legszívesebben lerágná Ed kezét, amit átvetett a derekán. Felmordul.
- Mire tippelsz?
- Tudod, van az az érzés, amikor már túl sok minden. Amikor felgyülemlik benned minden. Amikor minden újabb szó és tett egy pofon, ami hátrataszít. Mintha egy szikla peremén állnál.
- Ez roppant költőire sikeredett.
- Úgy érzem, mintha te rántanál vissza a peremről.

Oswald megdermed Ed karja alatt.
Hosszasan hallgat, egyenletesen lélegzik, hátha Ed úgy hiszi, visszaaludt.
A nyelvén forgatja a megfelelő szavakat.
Ezeket már nem nyelheti vissza.

- Mindketten a peremen állunk, Eddie, de mi nem zuhanni fogunk - mondja végül, és szembefordul Eddel. Közelebb kúszik és az arcára simitja a tenyerét. Ed szemei rávillannak - Repülni.
Ed kétkedve a plafonra pillant:
- Ugye tisztában vagy vele, hogy a pingvinek nem tudna-...
Oswald felmordulva lejjebb kapja a kezét és körmeivel Ed állába mar. Ed sziszgve hunyja le a szemét és előre bukva, ajkait tárva engedi, hogy Oswald vadul csókolja. Az ujjai összeérnek Oswald derekán, egy lökéssel eggyé fonódnak. Megremeg.
- Legközelebb - húzódik el Oswald susogva - én foglak megkínozni téged.
Ed pillantása féktelenül villan. Oldalra perdülve, az ágy mellé nyúlva, folyamatosan Oswald arcát fürkészve a kötélért nyúl. Óvatosan a  kezére tekeri. Az ujjai sokáig időznek a bőrén.
- Miért várnál addig?
Oswald ördögien elmosolyodik. A fogai világítanak a sötétben.
Aztán kifeszíti a kötelet.


12 megjegyzés:

Raistlin írta...

Ez itt nagyon újra lesz olvasva, ha végignéztem a sorozatot (már csak 12 rész. mi az életem. micsoda.) de tudsz te valamit [nagyon] hogy már most ennyire imádom, és ennyire bevon, és a HANGULAT, és átlag minden ötödik sor. A karaktereket végig látom magam előtt a kényszeres kis mozdulataikkal és hallom a hangjukat és az így a legjobb dolog, ami egy ficben csak lehet. Szóvalwhoa. Nagyon. Igen.

уαмι. írta...

már mindent leírtam szóval
GAAAAAAAAAAAAAHHHHHHHHHHHHH
artikulálatlan hörgés.
köszönömköszönömköszönöm. imádlak.

Tinuviel írta...

Teljesen kész vagyok. BDSM-nek BDSM, különösebben nem értek a műfajhoz, de szerintem kifogástalan és emelet egy tökéletes karaktertanulmány mindkettőjükről. Először zenével olvastam, élmény volt. Másodjára már zene nélkül, és úgy is az volt. Kész. Én már nem is tudom, hogy mit...

уαмι. írta...

Annyira boldoggá tettél ezzel a kritikával már tegnap is, de mauwwwwww!! <3
Én is kész vagyok, drágám, jobb ha tudod. Nagyon-nagyon szépen köszönöm!

vulp. írta...

A zene, meg a fic, meg ennek az egésznek a hangulata úgy pofoncsapott, hogy még most is szédülök. Óköszönöm, de tényleg köszönöm! ♥

уαмι. írta...

Aaa úristen-úristen! Nagyon örülök, hogy tetszett, köszönöm szépen a kritikát. <3 Puszi neked~

Lianne H. írta...

Az én szívem még mindig inkább Gobblepot irányába húz erőteljesebben, de te teszel róla, hogy amire a sorozat eljut odáig (már pedig eljut!), hogy Nygma és Oswald soookat sokat fognak együtt szerepelni, addigra én is menthetetlen Nygmobblepot fanná válok! A karakterek zseniálisak voltak, BDSM, és még-még sok ilyet! <3

уαмι. írta...

Olyan tunemeny vagy, hogy igy is olvasod a Nygmobblepotjaimat. ;uuu; Remelem igazad van es csabulsz-csabulgatsz. Nagyon szepen koszonom a kritikat, boldog vagyok hogy elnyerte a tetszesed! <3

Alternatív_Révész írta...

Rájöttem, hogy valószínűleg az a legjobb BDSM, aminek az olvasása közben nem érzed, hogy BDSM. Mégis megvan a hangulat és fantasztikus az egész.
Egyszóval zseni vagy.

уαмι. írta...

Aaaaaaa hűazannyát, nagyon szépen köszönöm! ;o; Őszintén örülök, hogy így érzed, feldobtad az estémet. xxxx

Névtelen írta...

Imádtam,
a szavakat, a hangulatot, ahogy megelevenedtek a karakterek.
Imádtam, imádom, imádni fogom.

c u p p y. írta...

Aaahhhh, nagyon szépen köszönöm!! <3 Annyira örülök hogy ilyen hatással volt rád! Nagyon köszönöm, én téged imádlak kitartóan. x