január 19, 2016

...____


Gotham, Nygmobblepot. Változatosságok. Ezt nyújtom nektek. Mint mindig.
Holtidőben járunk a 2x11 után, ahol dühöng a tél és az ust Nygmobblepoték háza táján. A felmelegedésért küzdeniük kell. Pun intended.


A vasajtó megnyikordul; lomha zörgéssel tárul fel Oswald előtt. Karommal mar belé, és felszusszant hozzá; méltatlankodó, elesett kis hang.
A fények fellobbannak, végigcsúsznak a falakon, és a padlóra zúgnak. Oswald hólatyakot hoz a cipőtalpán és pettyeket a hajában, a lakásba érve a felborzolt szálak közé olvadnak, mint a porcukor.
Ed a kanapéról les fel rá. Kezében könyv, az arca aranysápadtan ragyog.
- Üdv itthon! - rikkant, és fellendíti magát.
A kötet puffan, de egyiküket sem érdekli. Ed átfonja a karjait a mellkasa előtt, és egy kizökkent kis pillanatra olyan élesen mered a könyvre, mintha elárulta volna.
- Szia. - Oswald mormol csak, és a cipő sarkát a vasnak koccintja.
Az öblös döngés kijózanító. A lakás meghitt félhomálya, a levegőben omló illatok kiborító harmóniájától Oswald gyomra megugrik. Sár loccsan és víz.
- Minden rendben ment? - Ed tovább csicsereg, könnyeden.
Oswald hálás, amiért nem jön közelebb. Ott van köztük ez a baszott három méter, és nem kéne, hogy a levegő lüktetve feszüljön meg. Oswald az ágyig biceg, és saját térfelére huppan, hogy lehámozza a cipőket. Az éjjeliszekrény alá dobja őket, mocsok csöppen belőlük és érzi, Ed megrezzen rá.
Elfojt egy önelégült mosolyt.
- Persze. Tudtad, hogy a metszőolló puszta látványa eredményesen frissíti a memóriát?
- Szólnak róla tanulmányok - veti közbe Ed, és Oswald oldalpillantását elkapva összemosolyognak.
Oswald nyelvén ott van egy bárgyú kis bocs: bocs, hogy nem szóltam róla korábban, hogy csak akkor hívtalak, amikor már napokig húzódott. Ed úgy néz rá most, mintha tudná.
Oswald szippantva nyel, és a papucsába bújik. A kabátja még rajta. Hirtelen lesz forró. Tépni kezdi magáról, ültében rázva a vállait. Ed készségesen lépne felé, jobbja nyújtva, mire Oswald mozdulatai sietősre hevülnek. A kavargó levegő újra felé hordja a lágy illatokat.
Átbámul a szobán. Az asztal megterítve, gyertyák égnek és jégbe hűtött pezsgő várja. Oswald összevonja a szemöldökét.
- Mi ez? - biccent az állával. Ed megperdül, mintha ő sem volna biztos benne.
- Készítettem vacsorát, hogy megünnepeljük az új negyedeidet. - A hangja mélyül, ahogy visszafordul felé, feje billen: - Éhes vagy?
Oswald mellkasa felnyilall. A becsülete keserű pirula, végigkarcolja a torkát és háborgón ülepszik a gyomrába. Körömmel szántja hátra a nyirkos frufrut. Acélozza a vonásait, ahogy az orrát húzza, és felgyullad benne a düh, amiért a szíve beleegyezőn iramodik.
- Nem.
- Oh, semmi baj. - Csalódott. - Azért koccinthatunk-
- Fáradt vagyok. - A hangja egy dacos gyereké; erőtlen de karakán. - Csak aludni akarok.
Kabátját a földre gyűri, papucsait lerúgja. Ed tekintete élesen követi minden mozzanatát, a mosoly az arcára fagy. Oswaldnak nem kell ránéznie; elégszer látta már, ahogy a tekintete megkeményedik, és kihuny belőle az élet.
Hátat fordít neki, és ruhástul a paplanba veti magát. A takaróval szerencsétlenkedik, hogy bebugyolálja magát, és alig hallja ki Ed jeges szavait a surrogásból:
- Ne hazudj nekem.
Megdermed. Fenyegetően lassú, ahogy visszaereszti a takarót, és átnéz a válla felett. A póz megalázó, újra felül hát, fél lába az ágy szélén lelógva. A tincsei újra az arcában.
- Parancsolsz?
- Ne hazudj nekem - ismétli Ed.
Oswald élesen felkuncog, és azelőtt szól, hogy volna ideje átgondolni:
- Az igazat akarod? Legyen. - Előre dőlve köpi az arcába: - Végeztünk.
Papucsban, a kabátját a hóna alá szorítva pördül az ajtóhoz újra. Szívdobbanásnyi idő sem telik el, Ed mögé kerül. Száraz tenyerek csattannak Oswald feje mellett, ahogy bebörtözni, az ajtót a helyén tartva. Oswald makacsul mordul, homlokát a hűs vasnak szorítja.
Ed hangja megdöbbentően halk.
- Várj.
- Hátra.
Ed lejjebb ejti a kezeit.
- Esküszöm, ha nem hagysz elmenni, én… - fenyegetőzik. A szavak elcsuklanak a torkában, ahogy Ed csitítva végighúzza az ujjait a derekán. Játékosan böki meg, túl mélyen, a farokcsont felett. Oswald végigremeg.
- No? Mi lesz akkor?
- Ezt hagyd abba.
- Te is.
Ed inge susog, ahogy mellé lép, vállával a vasnak dőlve. Oswald pillantása lerebben, és újra az övébe fúrja. Ed vonásai komorak, szemhéjai félárbocon.
- Ha csak menekülsz, nem foglak kiengedni. - Oswald tiltakozna, de Ed a tenyerét emeli. - Félsz. Mi ez az egész?
Oswald reszketve vicsorog fel rá. Csak egy pillanat kell, hogy lenyugtassa magát. Éles mosolya vág, szemöldöke a magasba szökik és a hangja szinte dalol:
- Én csak követem az egyezségünket. Talán elfelejtetted?
Ed ajkai elválnak.
- Ejnye, Ed. Kényelmetlen helyzetbe hozol, ha csak magamra számíthatok. - Oswald szája összepréselve, orrán fehérednek a szeplők. Kihúzza magát, feje kacéran billen. - Én sajnálom a legjobban, hogy a terhemre vagy. De itt az ideje megszabadulnom tőled. Az ott - hevesen mutat a terített asztalra, és elesetten nevet fel -, elfogadhatatlan. És nevetséges. Utoljára kérem ilyen szépen, hogy lépj. Hátra.
Ed sápadtan állja a pillantását, és nem mozdul, mikor Oswald fenyegetően közelebb bukdácsol. Egymásnak feszülnek. A precízen kiszámított távolság töredékekre robban. Oswaldban gyűlik a harag; ellökné Edet, aki megfeszülve hárít, csuklói után kapva. Nevetséges és zaklatott, ahogy dulakodni kezdenek. Ed ereje gyorsan maga alá gyűri, háta a vasnak dörög, lábait szétfeszíti Ed csontos térde. A csuklóira még rászorít, Oswaldból feltör egy fojtott hördülés. A kabátja a padlóra puffan. Ed puhán zihál csak, feje horgasztva: kíváncsian keresi Oswald tekintetét.
Oswald előre nyomakodik, fogai közt szűrve morog a képébe.
- Ezt ne merészeld.
Ed nem hőköl hátra.
Oswald karizmai elernyednek, vállai megcsappannak. A szeme hirtelen villan. Felveti végre a fejét, és lábujjhegyre löki magát, Ed száját keresve.
Óvatosan húzza végig rajta az ajkait. Ed sóhaja perzseli az arcát. Nem engedi elhúzódni. Egyik keze elereszti, hogy a hajába fúrja az ujjait a tarkóján; beteríti a tenyerével, és ott tartja, közel magához. Oswald lehunyja a szemét. Az orra Ed orcájába fúródik.
Kapkodva lélegeznek. Ed nyirkosan nyel, a szavai reszelősek:
- Menj.
- Engedj.
Ed újra összeérinti az ajkaikat. Nem mer mást. Összekoccant fogakkal várja, hogy Oswald nyelve közéjük törjön, szomjasan csókolja, körmével a derekába marva magára húzza. A szemüvegét a homlokába tolja.
Az ajtónak préselődnek. Ed közelebb nyomakodik, Oswald minden akadó lélegzete egyre fulladtabb és gyöngébb, aztán a sóhajok nyögésekké mélyülnek. A csípőjét mozgatni kezdi, Ed bódultan követi, aztán az alsó ajkába harap. Oswald szűkölve rántja el a fejét, és még éppen elkapja a rémülten villanó pillantást, mielőtt a nyakához hajolna és a fogai közé csípné a bőrét. Rászív. Ed megnyugodva szusszant és az ajkait szorítja, amikor Oswald ágyéka hosszan nekidörgölőzik.
Ed remegve sóhajt fel és fúrja az ujjait Oswald hajába. Belémarkol, közelebb vonja, Oswald állkapcsa készséggel nyílik, nyelve a torkának tapad. Ed szabad keze a hátán cirógat végig, csak ujjbeggyel, puhán, és a fenekéhez érve rásimítja a tenyerét.
Oswald vágyakozva szusszant, nyelvheggyel pecsételve a zúzódást. Ed a fenekébe tépve löki közelebb magához. Oswald feje hátravetve, Ed ujjai vele mozdulnak és feltárják a nyakát. Van ott egy sóhaj, kéjsóvár, hunyt pillájú, amire mindketten megdermednek egy pillanatra.
Oswald kap észbe. Hátrahúzza a csípőjét, egészen az ajtónak simulva. Ed keze visszahúzódik, és ő a tarkóját a vasnak vetve felnéz rá, ködösen és kérlelve és félve. Mutatóujja végigszánt Ed ingén, a gombokat kerülve, egyiket balról, másikat jobbról, balról, jobbról. Az övénél megakad.
- Ezt elcsesztük - csuklik fel Oswaldból. A hangja náthás, ahogy felkuncog.
Edé rekedt és élettelen. Visszapöccinti a szemüveget az orrnyergére.
- Mit akarsz tenni?
Oswald vállat ránt. Átbújik Ed válla alatt, és a kabátját hátrahagyva az étkezőasztalhoz biceg. Az ujjai közt kést forgat, a pezsgősüveget a combjai közé szorítja. Végigszánt a pengével az üveg nyakán, újra és újra. Egy utolsó elegáns mozdulattal lecsapja a kupakját. Sűrű, szúrós szagú hab spriccel fel. Oswald kiszáradva, fejét hátravetve nyakal belőle, és a kézfejével törli meg a száját.
Csettint.
- Ötlet?
Ed némán szegődik a nyomába, az asztalt megkerülve. Elveszi tőle a pezsgőt és a kikészített poharakba tölti, az egyiket előzékenyen Oswald felé nyújtja. Oswald nem mozdul, csak a szemöldökét vonja, és Ed kifürkészhetetlen vonásokkal néz vissza rá.
- Ki fog hűlni a csirke - mondja halkan.
Oswald körmei a poháron koccannak.
Köszöntésre emeli, és húzóra eltünteti a pezsgő minden cseppjét.
Ed mosolya áttetsző.


Leoltották a villanyokat. A gyertyák csonka lángjai egybefolynak a zölden felderengő neonfénnyel. Az árnyak vadul villódznak az asztalon, a vacsora maradványai közt cikázva.
Oswald az ajkához emeli a poharat és lesüti a pillantását. Bort kortyolgatnak a pezsgőre, némán színlelve. Hiába az italok, a merészen fűszerezett csirke és az avokádós-epres csokoládékrém, Oswald Ed ízét érzi a nyelvére tapadva.
Felsandít rá. Ed őt bámulja, félrebillentett fejjel, borúsan. A szája sarka megrándul, leplezetten dől hátra a székében. Oswald elhúzza a száját.
- Mi van?
- Gondolkozom - felel Ed könnyeden, és merengve emeli az ujjbegyeit az alsó ajkához.
- Aha.
- Te nem?
Oswald csücsörít.
- Nem - mondja végül üresen. - Egyáltalán nem.
Ed hümmög. Frusztráló kis hang, fellobbantja Oswald hamvadó dühét. Szikrázó írisszel mered rá, a poharát az asztalra csapva. Edet a csörömpölés sem zökkenti ki: tárgyilagosan méricskéli, eltolja magát az asztaltól. Lassú, ruganyos léptekkel kerüli meg a peremet, Oswaldot végig sakkban tartva.
Mellé ér, derékból felé dőlve, aztán a széke mögé kerül. Oswald tekintete előreszegezve.
Elsőnek a felkavart levegőt érzi meg a tarkóján; kényszeríti magát, hogy ne rázkódjon belé, aztán Ed ujjbegyei tapadnak a bőréhez. Oswald kócos pihéi közé kúsznak, csak halványan, hüvelykje a gallér alá mélyül.
- Mit művelsz? - szisszen Oswald. A lábaiban megfeszülnek az izmok, hogy bármikor ellökjék.
- Kísérletezem - közli Ed közömbösen. Az ujjai mélyebbre fúródnak, hajlítja őket, hogy a körmével érjen hozzá.
Oswald végigremeg, mire Ed hirtelen belé markol, és hátrafeszíti a fejét. Oswald torkában elhal egy nyögés, és felnéz rá, ahogy Ed fölé hajol. Oswald egyszerre meztelen, felhasított bordákkal hever egy műtőasztalon és Ed haja fénnyel szívja meg magát.
- Miért gyűlölöd, ha hozzád érek? - súgja Ed, és oldalra billenti az állát. Az ajka majdnem Oswald orcáját éri, marka nem ereszti a haját.
- Ennyire hülye vagy?
Ed arcizmai sértetten rándulnak. Az orrán puha fintor.
- Engem nem lökhetsz el. - A hangja csak egy dacos lehelet.
- Ó, nem-e?
- Megmentettem az életedet. Hozzám tartozol.
- Biztosíthatlak, kellőképpen hálás vagyok érte, de ez ne-
Oswald felnyikkan. Ed arcon csókolja, aztán belé harap. Oswald visszafojtott lélegzettel hagyja, hogy Ed apró csókok nyomát hagyja az álla vonalától a füléig, végig a cimpáján.
- Baszd meg - leheli fulladva. Kitörni vágyna, de Ed erősen tartja. A balja a mellkasán tép a zakóba. A háttámlához taszítja. - Velem ezt nem játszhatod.
- “Ó, nem-e?” - mormolja Ed a fülébe, és újra az arcához hajol. - Nem én kezdtem.
- De te nem vagy hajlandó abbahagyni. Én kiszálltam, érted?
Ed elereszti végre. Oswald sóhajtva bukik előre, viszi még az ereje, amivel küzdött ellene. Ed széket húz mellé, a lábak érdesen siklanak végig a padlón, aztán lehuppan, és várakozón néz rá. Az arca komoly.
- Szerinted ez lehetséges?
Oswald a szíve fölé vezeti a kezét, lesimítva a ráncokat, amiket Ed marka hagyott az anyagon. Olyan, mintha az érintését is lesöpörné, megunva és elhajítva.
- Igen - köpi gúnyosan. - Valamint az egyetlen járható utunk. Nem vagyok hajlandó vitát nyitni erről.
Oswald felkecmereg, az asztallapba karmolva támaszért. Ed úgy néz fel rá, mintha arcul csapta volna, és Oswald az orrát húzva egyenesedik ki.
- Egy szóval sem akarok többet hallani. Elmegyek fürdeni.
Ed végig figyelemmel követi, ahogy a fürdőszoba irányába biceg, és becsapja az ajtaját. A fa támla beleremeg, aztán felzörög a kulcs a zárban.
Oswald soha nem zárta még magára.


Zubognak a csövek a konyha falában, amikor Oswald egy óra múltán kibotorkál. Köntösbe bugyolálta magát, de annyira már nem védi a meztelenségét, hogy egymásba fűzze a karjait a mellkasa előtt.
Ed nem fordul hátra a mosogatásból. Oswald felszipog rá, és megnyugodva szó nélkül hagyja. Surrog a selyem öv, aztán leejti a válláról a köpenyt.
Ösztönösen bújik Ed pizsamájába, ami a dunyha alatt várja, metodikusan összehajtogatva. Már alig érezni rajta az illatát. Oswald lezseren hagyja a felső gombjait, és a nadrág száraiba lép. Megbotlik, amikor a jobb bokájára hagyatkozik, és az éjjeliszekrénybe kapaszkodik.
Nem néz fel. Nem számít nagyobb reakcióra, mint amit kap: Ed a kelleténél erősebben vágja a szárítóba a tányért. Oswald felnevetne, elesetten, de magában tartja.
A vaságy minden mozdulatára megnyikordul. Az ajtó felé fordul, háttal Ednek, és a fejére húzza a takarót. A felénél többet használ, hogy rendesen beburkolja magát, de ez már nem az ő baja.
A szobában lassan elhalnak a hangok. Ed meztelen talpai végigcsattognak még a padlón, ahogy Oswald után a fürdőbe megy. Végtelenül hosszúra nyúlik az az idő, amíg a zuhanyrózsából víz csobog, és Oswald szájában kesernyés a bűntudat, amiért túllökte Edet a határain, és nem vállal érte felelősséget. Nevetséges, futó kis gondolat, ami Ed visszatértéig kínozza csak, majd szertefoszlik.
Oswald ügyel rá, hogy a légzése egyenletes maradjon. A szemeit szorosra zárja, hátha nem rejti eléggé a paplan.
Ed nem emeli le róla a takarót, ahogy máskor. Fedetlenül heverhet mellette, talán háton, karjai a teste mellé zárva, mint egy tetem. Az ablakokon túl hűvös már az éjszaka.
Haragra gerjed megint. Nyekeregve fordul, mintha csak álmában dobálná magát, és szabaddá teszi a takaró Edre eső részét. Szűk szemekkel hunyorog fel. Képtelen visszafojtani egy morgást Ed mozdulatlanságát látva; a szemei üveggolyókként csillannak, egyre a plafonra meredve.
Oswald újra csapkodni kezd, hevesebben ezúttal. Sikerül beterítenie Ed derekát a takaró sarkával, de ő továbbra sem nyúl érte.
Feladja.
Félkönyékre támaszkodva kecmereg közelebb, és egyetlen mozdulattal rászórja a paplant.
- Ne. - Ed ezt mondja, rekedten. Szárazon nyel.
- Szét fogsz fagyni, basszus.
- Ne gyere közelebb.
Oswald azt kapja, amit akar, de az érzés nem dicsőséges. Mintha űr hasadna a mellkasában, és a szíve a bordáin csurogna le, elkezdődik egy lüktető, figyelmeztető fájdalom. Könyöke, amin támaszkodik, gyengülve remeg.
Kívülről hallja a saját hangját:
- Mit műveltél a fürdőben ennyi ideig?
Ed a fejét rázza, némán is válaszolva.
- Jobb lett tőle?
Ránéz végre. A tekintete üveges, ahogy a fogai közt szűri:
- Kérlek.
Oswald hátat fordít megint, a saját párnájára húzódva, és nem mozdul.


Ed álmában átkarolja. Oswald a lélegzeteit számolta, míg el nem csitulnak. Ő maga képtelen elaludni.
Ed a derekán veti át a kezét, a súly ólmos és élettelen. Oswald összerezzen rá, szaggatottan eresztve ki a levegőt a tüdejéből. Ed mocorog, mintha megzavarta volna, és közelebb bújik a takaró alatt. Oswald érzi már a közelsége melegét, és az ajkain végignyalva kívánja: legyen elég. Kérlek, kérlek, legyen elég.
Ed alkarja a mellkasához hajlik. Tenyere, szétnyílt ujjakkal, csak pár centiméterre van Oswald orrától. Ha hevesen lélegzik, felperzselhetné.
Oswald ráfúj, enyhülést keresve. Ed zsémbesen nyöszörög, de nem húzódik el: a tenyér utat talál Oswald vállához, és a kézfej a nyakára simul. Oswald a lábait felhúzva gömbölyödik, állkapcsa összeszorítva.
Ed ujjai puhán mozogni kezdenek, bele-beleakadnak a fülcimpájába.
Oswald az ajkába harap, hogy visszafojtsa a hangját. Ed felsőteste is illeszkedik hozzá, Oswald verejtékes hátának tapadva, és Ed ajkai ott vannak a hajában, az orra hegye a fejbőréhez ér. Hosszan belesóhajt.
Oswald sírni tudna és üvölteni kínjában. A száját már véresre rágta, a párnába harap hát, az orrán fújva. Ed karja végre ellendül a nyakától, csak hogy a takaró alatt combjára simítsa, az ujjaik ismét lelógjanak az ágyéka fölé. Két ujj behajlik. Hozzátapadnak, és Oswald farka nekik feszül a nadrágon keresztül.
Fojtottan szűköl fel.
- Barom - morogja a párnába elmosott szavakkal. - Tudom, hogy nem alszol.
Ed nem válaszol. Szükségtelen volna, ahogy a csuklóján ránt, és rámarkol. Oswald felkiált, levegőért kapva. Ed előrelöki az ágyékát, amikor Oswald hátrahúzódna a kezétől. Fájón ütődik Oswald fenekének, mint egy pofon.
Ő is merev.
- Baszd meg. Engedj.
Ed végre megszólal:
- Ezt akarod?
Oswald hátramered rá, fogai vicsorítva fénylenek.
- Ez már nem arról szól, hogy mit akarok, nem érted?
- Újra és újra ez történne - mondja Ed szárazon, és enyhít a szorításán. A keze a belső combjára simul. Belekapaszkodik. Oswald lopva az ajkaira pillant, mielőtt a szemébe nézne. Ed arca úgy kúszik elé, mint egy látomás. - Elhagyhatsz, de vissza fogsz jönni. Mindig vissza fogsz jönni. Elhagyhatlak én, és nem fogom bírni. Visszaléphetnénk, újrakezdve mindent, és ugyanitt tartanánk. Te és én… ezek vagyunk.
- Ha velem vagy, halott vagy. Emlékszel?
- Nem fogok meghalni.
- Ezt nem tudhatod. Ne varrd a nyakamba. Nem vállalom.
- Nem kérem. Téged kérlek.
Oswald szaporán pislog, a tekintete lerebben. Ed megtöri végre az álarcát. Szomorkás mosoly villan az ajkán, jobbja cirógatni kezdi Oswald combját és a nyakát nyújtja, hogy az orra hegyét az övéhez érintse.
Oswald lehunyja a szemeit.


Ed forrón csókolja, ahogy hozzá simul, és a matracba mártja a súlyával. Oswald combjai szétfeszítve, körmei végigszántanak Ed csigolyái mentén, duzzadt kis húsdombokat karmol a bőrébe. Ed minden mély lökésére Oswald a csókjukba sóhajt, és Ed nem húzódik el egy pillanatra sem.
Kábultan kóstolja, míg Oswald kapkod és könyörög. A vállát karolja, és megemeli magát, hogy egyik keze Ed csípőjéhez csússzon és irányíthassa a mozdulatait. Ed homloka az övének koppan, ahogy lepillant rá. Az ajkai szétválnak, a fogai összeszorítva. Nézi őt.
Felforr a vér Oswald orcáiban. Visszaédesgeti Edet, hogy rejtse magát, és a kerek vállba harap, aztán a szíve fölé fúrja az arcát és piheg. Ed kitartóan, puhán dugja és a derekát karolja, szorosan tartva. Oswald a mellkasába súgja:
- Keményebben.
Ed megáll. Kiegyenesíti a gerincét, a haját hátraszántja, és Oswald nyakára szorít, hogy durván visszalökje a párnára. Oswald rekedten kuncog fel. Ed a feje mellé támaszkodik, és új ritmust talál, könyörtelenebbet, nyersebbet. Oswald légszomjasan fonja szorosabbra a lábait Ed dereka körül. Hátraszegi a nyakát, hogy Ed mélyebbre fonhassa az ujjait a húsába, hevesen zihálva.
Oswald feje könnyű, szédült, toll a szélben. Ed testének kábító melege, a közelsége, a hangjaik, az ízek és a szagok gombócba olvadnak a fulladt torokban, és Oswald Ed mozdulatainak hullámaival sodródik el saját magától.
Ed rekedt kiáltása rántja vissza, ahogy belé élvez. A nyakát elereszti, leplezetlenül les végig rajta, a gyöngyöző mellkasán, vörösre csókolt nyakán. A tekintete a szemébe fúrva.
Oswald hagyja, hogy remegő combokkal kicsússzon belőle, és visszahúzza magára. Megcsókolja újra, Ed nyöszörögve húzódik el aztán, Oswald farkára sandítva.
- Nem mentél el - állapítja meg motyogva. Oswald vállat ránt.
- Mindegy. Elintézem.
- Megengeded?


A farka az ajkai közt. Ed óvatosan végigfuttatja rajta a nyelvét, csontos ujjaival közrefogva. Rászorít. A szája és a keze egyszerre mozognak; nem nyeli még mélytorokra, szinte csak csókolja, a nyelvével körözve. Oswald felszűköl. Ed puszta látványa - a csapzott, előrehulló tincsek és a karcsú orra, a keskeny ujjak megfeszülve - megakasztja a levegőt a tüdejében.
Mindkét öklével a lepedőbe tép. A csípője megugrik, és Ed hirtelen előre bukik, ahogy tövig a szájába csusszan. Ed fullad, az orrán szusszantva - Oswald megesküdne, hogy nevet.
A ziláltan göndörödő tincsekbe markol, és megint fellöki magát. Ed lehunyja a szemeit, Oswald a farkán érzi a szaggatott nyögéseket, és ő sem bírja tovább.
Ahogy közelebb ér, egyre nyújtottabb minden nyüszítése, aztán az utolsó pillanatban Ed neve törekszik a nyelvére.
Ed a fejét felkapva bámul rá, meglepetten és kiszolgáltatottan, a szájában még Oswald gyönyöre. Oswald levegőért kap, cikázó tekintete zavart. Nem akar rá nézni.
Hallja, ahogy Ed nyel. Látja, ahogy fölé magasodik újra, érzi a karokat, amik gyöngéden ölelik és az ölébe vonják.
De Oswald még nem kapta vissza önmagát.


Fulladva riad fel. Levegőért kap és halkan köhög, a szemét még nem meri nyitni. Érzi Ed súlyát a derekán és a hőjét, ami az orrában ragad, összeolvadva Ed patyolat-mart illatával.
A karok ölelése erősödik. Oswald felpislog, és csak a tudata határvidékén konstatálja, hogy az ő tenyere is Ed lapockájára simul.
A tagjai elgémberedtek, zsibbadt fájdalom nyüzsög bennük.
Óvatosan mozgatja az ujjbegyeit, belé kapaszkodik. Ed az orrán fújja a levegőt, és ahogy Oswald elhúzódva felsandít, Ed száraz szemekkel bámul le rá.
Egy pillanatig csak ez lehet az övék: a töretlen szemkontaktus, a kérdések Ed kiüresedett tekintetében és Oswald álmainak zavart martaléka az övében.
- Jó reggelt - súgja Ed reszelősen.
Oswald mozdul. Közel ficereg, ösztönösen csókol Ed nyakára, és Ed megnyugodva magához szorítja. Pőre testük egymásnak simul a takaró alatt, Ed valamelyik lába a combjai közé furakszik, feljebb tessékelve őt, hogy az arcuk egyvonalban nyugodjon a párnán.
A szirénák felvijjognak az ablak alatt, de ők némák maradnak.


Oswald mezítláb csattog a mosdókagyló elé, és jéghideg vizet fröcsköl az arcába. Ed mögötte áll, a feje felett elnézve borotválkozik. Oswald hiába egyenesedik ki, nem takarja Ed tükörképét, csak a válláig.
A tekintetük lopva találkozik.
Oswald a törülközőbe temeti az arcát. A haját borzolja, hüvelykje végigsimít a szeme alatti karikákon. Az időt húzza, hümmögve.
Ed csobogó hullámokat csavar a botorvával a zavaros vízbe. Ahogy lejjebb hajol, álla szinte Oswald vállát éri.
Kihúzza magát, anélkül, hogy bármit tett volna. Oswald izmai elernyednek, és kifelé indul.
Ed mellékesen szól utána:
- A bilinccsel hányadán állsz?
- Mi van?
Ed megfordul. Fél arcán még hab-borosta, ajkán a szokásos vigyora. Nem tompítja a szavait.
- Ha legközelebb az ágyhoz bilincselve kefélnélek… engednéd?
Oswald megbillen. Karjai összefonva a mellkasa előtt, csípője kacéran az ajtónak dől. Felveti a fejét, végigmérve Edet.
- Aha - mondja lassan, halkan. - Imádnám.
Ed ragyogva fordul vissza a tükörhöz, és Oswald felkuncog.


Opálfényes az este. Oswald füléhez szorítja a telefonját, ahogy végignyúlik a kanapén és a hüvelykje körmét rágcsálja. A vonal túlfelén üvöltenek vele, de nem érdekli.
- Az ár végleges. Hadd emlékeztessem, kapitány, az elődei egy hónap alatt hajóztak be kétszer ennyi rakománnyal - csicsereg. - Tehetek róla, hogy senki ne álljon szóba Önnel az egész keleti parton.
A kiabálás felerősödik. Az ajtó megkondul. Oswald a térdeit széthúzva pislog a bejárat irányába, ajkán ravasz kis mosoly. Felkecmereg, és unottan bontja a vonalat. A készülék felpittyen, a képernyő elsötétül.
Ed kabátba burkolózva, halványan pihegve lép be. Oswald látványára kisimulnak a vonásai, és ugyanolyan ösztönösen húzza magához, ahogy csókot lehel az ajkaira.
- Hiányoztam? - dorombolja elégedetten, mikor Oswald követelőzve a derekába kapaszkodik.
- Nem annyira, mint én neked.


Az egészben van valami elemi. Villamosság-szerű, füstös szagú, hirtelen. A szaporodó érintésekre Oswald szíve csitulva felel, a szúró fájdalom melegen ömlik szét a gyomrában. Ed hatással van rá, mint a Hold a tengerekre; kielégítő és megalázó egyben a hatalom, amivel maga mellett tartja, mert amennyit kiharap belőle, Oswald annyival foltozhatja össze magukat.
Eddel szemben állni olyan, mint lenyúzni a saját bőrét. Ed olvas benne, úgy, ahogy talán nem is lehetséges. Ha arra van szüksége, puhán simul a mellkasához, cirógatva, végigbecézve a sebeket és a csontok hajlatait, édes semmiségeket súgva a fülébe. Máskor tarkón ragadva taszítja az ágyra és keményen bassza hátulról, a húsát felsértve, míg Oswaldnak könnyek nem gyűlnek a szemébe és könyörög, hogy ne hagyja abba.


A mikró újra felsípol. Ötpercenként jelez, hogy az étel elkészült, egyre kitartóbb sikolyokkal. Oswald újra feltépi az ajtaját és újra rácsapja. A mikró beleremeg.
Két órája melegíti a vacsorát. Ed késik.
Oswald körbecsoszog a szobában. A lábában zsizseg már a fájdalom. Szakadatlanul rója a köröket, zsibbadtan, átfázott talppal. Hevesen dobog a szíve.
Felhívja őt, talán a negyvenedik alkalommal. A telefon kicseng. Aztán sípszó.
Oswald reszketeg lélegzetet vesz.
- Hívj már vissza, a kurva életbe. Ha csak szórakozol velem, egyenként fogom kitépni a végtagjaidat és feldugom őket, hogy tetszik? Ne csináld ezt velem.


Az éjfél révbe ér. Oswald az ágyon gömbölyödik, Ed térfelén, és a vánkosba fúrja a fejét. A telefon még a kezében, félpercenként a gombra nyom, hogy felvillanjon a képernyő. Nincs új üzenet. Nincs nem fogadott hívás.
Edet tárcsázza újra, felszipogva.
- A hívott szám jelenleg nem elérhető.


Oswald felpattan, marokra fogja Ed párnájának csücskét, és teljes erejéből elhajítja. A párna egészen az asztalig csúszik és a kupacban álló könyveknek puffan. Oswald visszahanyatlik az ágyra, a hátán heverve. A plafon kavarogni látszik, mint a füst, amiben csillagok gyúlnak.


Síkos félelem kúszik az ereiben, a szíve záporesőként dörömböl végig a bordáin.
A takaróba tép, és az arcára szorítja, hogy elnyelje az üvöltését.


Ekkor már biztosan tudja, hogy kurva nagy szar van.


És ez az ő hibája.

8 megjegyzés:

Raistlin írta...

Valahol egy alternatív valóságban nem gyilkolsz meg minden. egyes. leírt. szóval.
Azért szívesebben élek itt.
Lesz még ebből fuckin' called it.

(u.i. A stílusod. Miért. Hogy tud valami ennyire kristályos lenni, egyszerre meseszép és tömör és éles egyszerre, hogy könnyűnek hiszem amíg a kezembe nem fogom és le nem húz és meg nem vág, mármint mi a fasz.)

(u.i.2 A karakterábrázolást és a dialógust már ki sem emelem mert egy élmény Oswaldot és Edet magyarul hallani a fejemben és mégis totál úgy érezni mintha egy adásból kimaradt epizódot néznék.)

c u p p y. írta...

:>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
Várom a válaszodat, drágám.
Addig is nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm. ♥A♥

karandas írta...

Ficereg, azt hittem, sosem látom leírva ezt a szót :)
Olyan kristálytiszta történet. Éles. Karcol. Gyógyít. Feloldoz. Aztán a végén földbe döngöl.
Párszor még el fogom olvasni.

Mitsuki írta...

Te lyány, hallod, lassan rólad fogják mintázni a sorozatgyilkosokat, mert így kell tömegek szívét brutális módon kitépni.
Gratulálok.
Amúgy nagyon szeretem ezt a mozgás-érzés alapú stílusod.
Meg a vasajtót.

Köszönöm.

c u p p y. írta...

karandas, nagyon szépen köszönöm! ♥ Ez nagyon sokat jelent nekem - és röhögtem a ficereg-kiemelésen, van még pár baszom szavam, amit szívesen beékelek egy ficbe. :D Köszönöm ismét. xxx

c u p p y. írta...

Mitsuki, úristen de rég láttalak itt és de virul a fejem láttadra. ;u; Sajnos rettenetesen boldoggá tesz a tömeges szívkitépés, can't help it. Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad és írtál nekem. ♥

Tinuviel írta...

Szerettem volna már írni ide, de szerintem még mindig nem hevertem ki. Imádtam a srácok szenvedését az elején, a vége még mindig nagyon fáj, még úgy is, hogy tudom, hogy Eddie-t sem kell félteni. Szerintem újraolvasom még párszor, és nagyon gratulálok, megint remek lett.

c u p p y. írta...

Jaj istenem, Tinu. ♥ Eddie-t bizony nagyon nem kell félteni, és bár nem tudom, kiderül-e valaha, konkrétan mi történik vele, majd walk it off lesz vagy ilyesmi.
Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm! xx