március 02, 2016

Avast! II


Gotham, Nygmobblepot, kalóz AU. Második fejezet. Szaporodó cameók és zöldellő búzaság.


A kétárbocos harmadik napja sodródik egyre feljebb a puhán csobbanó hullámokon. Északnyugatnak tartanak, lágy fokban dőlve, és a karcsú hajótest nyílsebesen siklik a habokban. Délutánra már látszottak a Bahamák a horizont síkján, és Oswald meghagyta a legénységnek, hogy tartsanak a part felé. A kétárbocos szűkös raktere nem engedett meg nekik, csak pár hordó friss vizet, amely folyamatos utánpótlásra szorul. A Visszatérésnek addig kell szűkös öblökben horgonyoznia, ameddig nem sodornak feléjük a zsúfolt kereskedelmi útvonalak egy-egy kifosztásra alkalmas hajót.
Az alkony révbe ér, és a fedélzeten lámpások szenjtános-fényei támolyognak, mint részeges kísértetek. A matrózok posztot váltanak: tompa puffanások jelzik, ahogy az árbocőrök és vitorlamesterek a sósíkos pallókra szökellnek. Szorgos, nyugodalmas és vérvörös a napnyugta.
Oswald az orr felépítményéről fürkészi az eseményeket. Odafönt a szél már hűsen simítja az arcát, a kabinjában viszont fullasztó a pára. Oswald széles kortyokban nyeli a levegőt, ujjai karmokként mélyülnek a korlátba, szálkák porladnak alattuk. Fátyolosan bámul át az alant fekvő, ötvenlábnyi mélységen. Alig egy hete mindez még Fish birodalma volt. Alig egy hete még csak tervezte a rajtaütést, vágyta a vérét és a halálsikolyt, a csobbanást, ahogy elnyelik a tajtékhullámok.
Halkan kuncog fel. A korlátra árnyék vetül.
Koppanó sarkakon perdül meg. A zömök fegyvermester bámul rá mereven, talpig feketében, arcán lángsárga, viaszos a bőr.
- Mit akar
- A doktorról van szó, kapitány - búgja a fegyvermester dalolva, és Oswald mellé lép. A korlátra könyököl, lámpása alálóg. Derekán zörögnek a fegyverraktár súlyos ónkulcsai. - Hiba volt a legénységbe sorozni. Beszéltem róla a fiúkkal. Nem boldogok.
- Ó, valóban? - Oswald nyelvén keserűn cseppen a gúny. - Különös. Ha emlékezetem nem csal, a maguk döntésetek volt, s nem az enyém. Ha rajtam múlt volna, rég cápák tépnék a húsát, lecsupaszított csontjait Nassau-ig sodornák a hullámok.
- Ördögi dolog ez - folytatja a férfi ábrándosan, figyelmen kívül hagyva a kapitány közbeszólását. - Egyikünk sem emlékszik a szavazásra, tudja?
Oswald gyomra görcsben süllyed.
- Nem való átkokra fogni a saját tévedéseiket.
- Különös dolgok történnek a hajón.
Oswald felé fordul. Átható tekintete az övét metszi, saját arcán érzi a szikrafényeket.
- Istenverte babonás banda - sziszegi a képébe. A fegyvermester nem rezzen. - Kísértethistóriákat akarnak? Meséljék egymásnak az esti pipánál, de verjék ki a fejükből reggelre. Ha valamelyik nyomorult suhanc lebetegszik nekem a félelemtől, csak mert teletömték a fejét torz tündérmesékkel, az égre esküszöm az orrfigurára kötöm fel mindegyikőjüket, loboghatnak majd, mint gyújtott máglya.
- Az igazság felszínre fog bukni - közli lassan a fegyvermester -, így vagy úgy.
- Akkor addig várunk, amíg a hajó a magasba emelkedve szellemtáncot jár, és vérszomjas démonok törnek elő a fedélközből, hogy kiszopkodják a lelkünket - darálja Oswald fanyarul. - Addig, úgy vélem, minden a legnagyobb rendben.
A fegyvermester elvigyorodik. A fogai feketén csillannak.
- Nem hisz a gonoszban?
- Nem hiszem, hogy a gonosz ezen a hajón van, Mr. Zsasz. Azt pedig főképp nem, hogy egy csupaszképű, pápaszemes kis rohadékban lakozik, aki számára még egy kikötő nyolcas is fejtörést okoz - Oswald a hangját emeli. Egyre több matróz pillant feléjük, hallgatózva közelebb kúsznak. Oswald tekintete rájuk villan. - Dologra! Ha még egy háborodott mítosz szárnyra kél, az egész lepcses társaságot a Bahamákon fogom hagyni egy guinea nélkül! Egyetlen dologtól kell rettegniük, barátaim, és az én vagyok, mert nálam könyörtelenebb szellem nem kísérthet e hajón.
Oswald utoljára még a fegyvermesterre mered, cimpái dühtől remegnek. A férfi pislogás nélkül bámul vissza rá, vigyora lassan grimaszba fagy. A kapitány magára hagyja, érdes tenyere a korláton szorít, ahogy lebukdácsol a szűkös lépcsőkön.
Victor üresen kiált utána:
- Hol van Leonard?
Oswald nem tekint hátra.
- Ki?
- A szakácsinas. Hol van a szakácsinas, kapitány?


Oswaldot gyanakvón fürkész tekintetek kísérik, ahogy némán, felvetett állal lépdel végig a fedélzeten. Kabinja kulcsát pörgeti az ujjai közt, közönyös fintorral illeszti a zárba és fordít rá. Az őrszolgálatos karcsú lábait lóbálja az ajtó felett, korlátok közt átdugva őket. Kérdő vággyal pillant le Oswaldra, aki a fejét rázza halványan. A férfi bólint, és engedelmesen talpra pattan.
Oswald bordáin hála csurog le, ahogy az ajtót maga után húzza.
Megtorpanva csapja aztán be, és serényen a kardjáért nyúl. A penge szisszenve siklik elő, hangjára álmos kuncogás felel.
Az árnyalak az ágyában a térdeit húzza, és halkan motyogja:
- Arra semmi szükség.
Oswald szava elapad. Tátogni képes csupán, ahogy kardját nem eresztve viharzik közelebb. Fölé hajolva támaszkodik, háta görbül, és keményen az ágytámla fájába mártja a pengét, alig egy ujjnyira a férfi fülétől. Rászorít a billenő markolatra.
- Minek köszönhetem a látogatást, Ed? - köpi halkan, és könyökét hajlítva lejjebb ereszti a mellkasát. A fogai perzselnek a félhomályban.
- Tudja maga, milyen kényelmetlenek azok a hitvány függőágyak? Majd’ megőrülök, annyira vágyom selyempaplanra és tollpárnára.
- Hogy jutott be?
Ed a szemöldökét vonja, mintha Oswald kérdését nevetség tárgyának tartaná. Némán mutat maga mögé, a nyitott ágyúlőrésre.
Oswald döbbenten mered vissza rá, szája tátva.
- Maga nem normális.
- Mindennek a tetejébe kimerült is.
- Betört a kapitánya kabinjába. Az ágyában fekszik. Tudja, hogy mire számítson?
- Egy kellemes éjszakára?
Oswald bosszúsan horkan.
- Szíjat kéne hasítanom a hátából a kilencfarkúval.
- Kérem. Felébresztene majd, ha elkezdi? Igazán hálás volnék érte.
Mielőtt Oswald bármit felelhetne, a doktor kiállhatatlan nyugalommal fordul az oldalára, hajlított tenyerén pihentetve orcáját. Szemüvegét magán tartotta, a vékonyka fém meghajlik, ajkán játszik még a győzedelmes, fakó mosoly.
Oswald remegve bámulja, hegyes nyelve a fogai közé szorítva. Az este homályszürkén közelít, mélyült árnyakkal és öbölkéken vibráló hővel. A nyalábok körülölelik Oswald hajlott sziluettjét, s mintha ez nyújtana végül útmutatást számára, kitépi a kardot a karcos ágykeretből. A padlóra ereszti, féltő óvatossággal, akárha az alvó doktorra volna tekintettel. Lecsatolja magáról a nehéz övet, fegyverei egymásnak csilingelnek a szíjak között. Ed pillája megrándul, és Oswald horgas vigyora terebélyesedve terül az arcán.
Terhétől szabadulva könnyeden mozog. Gyöngéden fekteti a tenyerét a doktor kerek vállaira, hátára fordítja újra, kényeskedve mászik az ölébe. Ed szemei elképedve pattannak, ajkai kereken nyílnak szóra.
- Shhh - Oswald ezt leheli, a doktor mellkasán támaszkodva. Lesüllyed rajta, Ed öle forrón lobban, ahogy összesimul az övével. A kongó csendben hallja a nyirkos kis lélegzeteket, tincsek surrogását a párnán, ahogy a doktor feltekint rá. Oswald kéjesen súgja: - Sajnálattal közlöm, hogy ha itt marad, akkor sem áll módomban hagyni, hogy nyugodtan aludjon.
Ed mellkasa zihálva merül a tenyerei alatt. Oswald bágyadt ujjai a doktor inggombjaival játszanak, ajkát szánakozva biggyeszti.
- Jaj nekem. Ez nem felel meg Önnek?
Riadtan rezzen, amint Ed hirtelen hévvel taszítja fel magát a párnáról. Jobbja Oswald hajába tép, közelebb rántja, kényszeríti, hogy a fejét szegje. Oswald torkát jeges, tűhegyes fogak harapdálják, Ed szabad keze a hátán karmol végig és a fenekébe kapaszkodva húzza magához.
Oswald élesen nyög fel, fulladva és szűkölve, lélegzete szapora vágta. Gondolatai kapkodó félelemmel próbálják tartani a teste iramát, ahogy kábultan simul közelebb, szilánkos körmei a vállaiba vájva.
Ed csókolni kezdi a bíborra tépett bőrt, orra hegye a torkának nyomódik. Oswald enyhülést keres a hűvös nyelvben és a durva ajkakban, csípője keringve mozdul. Ed fülledt sóhaja a fülében dobol, és ő a nyakát karolva lázítja, a nevét duruzsolja újra és újra.
A doktor elhajolva néz a szemébe. A mahagóni íriszek izzanak, reszkető lehelete Oswald szájába zúdul. Oswald jámboran mosolyog vissza rá, pillái rebbennek. Ed végre az ajkai után kap, és Oswald rásimíthatja az ujjbegyeit, hogy hátrébb taszítva megállítsa.
Az arca kifürkészhetetlen. Ed tekintete a szeme láttára törik meg, fénye kihuny. Veresége a legédesebb dolog, amit Oswald valaha ízlelt.
- Elég legyen - szól rá ridegen. A kezét nem ereszti. - Jól figyeljen rám. Ha még egyszer meglátom, hogy a kabinom körül ólálkodik, ne számítson könyörületre. Nem vagyok hajlandó még több eséllyel elhalmozni. Vagy betartja a parancsaimat, vagy távozik - hogy élve vagy halva, még képezheti vita tárgyát, de tudom, melyik mellé tenném le szívesebben a voksom. - A mosolya lágyultan omlik, feje billen. A hangja újra dorombolva súg. - Egyedül ezért az estéért vagyok hálás Önnek. Felfedte magát végre. Köszönöm, doktor.
Oswald lekászálódik az ágyról, a padlóhoz hajol, hogy magához vegye a kardját és övét. A válla felett pillant hátra Edre, aki sötéten pásztázza végig.
Felkuncog.
- Mire vár, barátom? Kérem távozzon. Az egyszerűség kedvéért arra, amerről jött. - És a szűkös lőrés felé int. - Nem okoz gondot, remélem?
Ed vonásai sebtiben simulnak ki. Oswaldot meghökkenti a változás, palástolni igyekszik. A doktor megújult erővel pattan a baldachinos ágyból, táncos léptei keresztezik Oswald útját. Rápillant csak, elmélyülten, és nem áll meg.
- Természetesen nem - csicsergi még, és a lőrés kerek ajtajába kapaszkodik. Fél lába már a tenger felett. - Szép álmokat kívánok, kapitányom.
Oswald nem felel. Magára marad végre, az egyre éhesebb sötétségben, mely kitartóan zabálja a kabin falait. Visszatámolyog az ajtóhoz, hogy magára zárja, és a kulcs a zárban marad a remegő ujjak között, a fém egyszerre forró és hűs a bőrének. Diadala eszményi lehetne, ha a vére nem zubogna az ereiben kitartóan, ha nem nyílnának lázrózsák a homlokán és a hátát nem áztatná émelyítő veríték. A csitulni képtelen dobolás, ami a medencecsontjait feszíti és fájdalommal köti gúzsba az izmait, mélyrehatóbb és áldozatosabb minden eltelt pillanattal.
Dr. Edward Nygma gyengepontjára fény derült, de a fegyvert, amellyel elpusztíthatja, Oswald soha többé nem birtokolhatja.
Megfosztotta tőle.
Elcsókolta tőle.
Az ujjai köré csavarta, és még csak észre sem vette.
Őérte már a doktor felel.


A Nap magasan kereng a patyolat égbolton, mire Oswald előóvakodik a kabinjából. Szűkös, duzzadt szemekkel pislog fel a huppanó vitorlákra, bántja a fény és a párafriss levegő. A borzas hajú árbocőr szökell el mellette, hátrafordulva üdvözli: “‘reggelt!” és Oswald koponyájába villámként hasít a hang. Mordul csak, halántékához kapva, és a pókhálós kötélzetbe kapaszkodik, ahogy a kétárbocos szelíden balra tart, dőlésszöge nyílik és záródik.
Kótyagos, mint a kínkeserves másnapokon. Az éjjel csupán Ed ajkán részegedett le, máris kívánja újra. Szemhunyásnyit sem aludt; lázasan és pucéran dobálta magát a hűvös selyempaplanon, a Hold ezüstfénye áttört a függönyszálak közt, nyalábjai mint élesre reszelt karmok, kivájták a szemét.
A korláthoz támolyog, gerince görbed. Áthajol rajta, mélyen, és az óceánba hány. Fulladva öklendez, rekedt hangja harsan, a hányadékát ökörnyál fonalaiként viszi a szél. Kiáltások zizzennek az agyában, ostrocsapás mindahány; szemét szorosra hunyja, hogy kizárjon mindent, mert minden vág és minden idegen. Idegen a permet, ami az arcába csap, idegenek az ujjak, amik a vállába markolnak, idegen a tenyér, ami haját simítja a homlokából, idegenek a karok, amik magukhoz veszik, és a lábai alól eltűnik a fedélzet és az égbolt van előtte - hogy került őelé? Fordult a világ, alábukott az ég, és őt követeli?
Valaki Felton kabinjába cipeli. Ő nincs ott, az Isten verje meg, mert egy fiú zuhant és a vállát törte az éjjel, mintha taszították volna, mintha lőtték volna, pisztoly nélkül, akarattal, és Oswaldnak kacagnia kell, mert a fiú halott, és még nem is tudja.
Riadtan vetül rá a mogyorószín szem, és Oswald hangosabban nevet. Tompák a hangok, tudatperemen zengnek elmosódva, egy kocsma távoli morajai. Két hangszín, szavaik fátyolosak, erejük csattan és tűr. Elhúzódó arc, lassan szaggatva, fókuszba friss kerül, sápatag és érces. Az éjszaka holdnyalábja, Oswald tüdejében sós tengervíz présel, végtagjait kifeszítik. Karok bilincsében vergődik, érzi, mennyire riadt, mert csak a szívverése van és a kiszorított levegő, a szűkölése, ne, ne, ne.
Tükörfény csillan a lencséken, tű hegye a karhajlatban, és ő felhajítja magát, a háta homorú íve és a felszegett feje, rimánkodás a könnyes sikoly, aztán a halkuló mantra, egyre remegve:
- Megátkozott, megátkozott, megátkozott, megátkozott…
Szúrás és homályfoltok, valaki ordít végre, aki nem ő, végre nem hallja a saját hangját pedig őrá kéne hallgatnia, őt érteni végre, mert mindenki igazat mond és senki nem érti.
- Megátkozott, megátkozott…
Halotti lepel a csend.


Az elmúlás is csak egy álom. Újra járhat, bokája reccsenve forr a helyére, megmozgatja, nézegeti. Mintha most volna élhetetlen, rálép és megbicsaklik. A valósága torz csendélet, fojtón üres. A mellényt tépi és az ingét, szaggatja magáról körömmel és sértett hússal, jelet kutat, billogot. Múltja varjait és a jövő pecsétjét a bőrébe égetve, de semmit nem talál, csak a tiszta bőrt, ragyog a sötétben.
Fejét felkapva, körbefordul, de kietlen a táj és járatlan. Térdeire rogy, nem ér földet. Úszik tán, lebeghetne, mégis zuhan.
Ököllel ver a bokájára, lesújt újra, újra, akarja vissza a gyűlöletet és a bűnt és a gyötrelmet, mert ezt nem viselheti, ez csak magány és lidércfény, ami őt szomjazza.
A szekerce.
A szekerce még az övén lóg, csak elő kell húzni, ujjai közt szorítani és azzal ütni, azzal pépesre csaphatja a húst és szétszaggathatja az inakat és a csont is porlad, nyirkos csattanások és csobogó vér, ami fölfelé szitál, az orrába és a szemébe folyik, perzsel, mint a whisky, és az íze is olyan.
Csók a homlokán, szellemszájtól. A szekerce kiesik a kezéből, sodrás öleli magával.
Kiáltani akar, mutasd magad, a szavak már a nyelvén, de fullad a vértől.
És akkor megszólal:
- Nem akarom bántani.


Az álom kiveti magából. Levegő után kap és támaszért, ahogy feltámad ismét, a mellkasa megzuhanva csapódik a durva matracnak. Csigolyáin érzi az ágy vasfogait, rémülten pillant fel, hogy az égbolt még a helyén van-e, hogy kivérzett-e, hogy bírja-e még.
A kabin szűkös, dohszaga vaskos. Oswald ráébred, hogy belőle árad, az ő verejtékgyűrt ruháiból és a paplanból, amit összemocskolt. Álmában hányt újra, mert szúrós és keserű a levegő, nyelvén lepedék, mellette vizezett fémvödör.
Felkrákog.
- Vizet.
Valaki kulacsért nyúl. Szemeit nem takarja se üveg, se fémszálak, sziluettje széles. Oswald elcsitulva engedi, hogy a hátát karolva felültessék, a kulacs száját az övéhez illesszék. Mohón kezd kortyolni, és felnyög, ahogy a húsos kéz visszahúzódik.
- Lassan, lassan - motyogja valaki, a hangja ismerős és Oswald mosolyog. A férfi félve bámul rá.
- Mennyi idő...?
- Egy teljes napig nem volt magánál. Hogy érzi magát?
- Pompásan. Este van?
- Uram...
- A lázam elmúlt, nem igaz?
- Én ügyeltem magára, miután kitört a verekedés. Beszélt álmában. Azt motyogta végig, hogy megátkozták, és valamit arról, hogy bántani akarják.
Oswald kábán pislog fel. Maga nyúl a kulacsért, kitépve a fedélzetmester kezéből, és sértetten kortyol újra. A torkát köszörüli, Gabe korábbi szavai csak most jutnak el zagyva tudatáig.
- Miféle verekedés?
- Nygma és Hawk. Hugh nekiesett, miután ellátta magát. A szabályzatnak megfelelően függesztettem fel mindkettejüket.
- Hol vagyunk most?
- Joulter Cays. Tegnap délután kötöttünk ki. Azóta veszteglünk, magára várva.
Oswald szárazon nyel. Egyetlen kérdése maradt, ízleli még a szájában. Idegennek tűnik, ahogy kimondja.
- A fogdában vannak, azt mondja?
Gabe bólint.
- Engedje ki őket. Mindkettejüket. Nygmát küldje elém.
- Kapitány, egészen biztos abban, hogy...
- Tedd, amit mondtam - csattan Oswald, és puhán int a kézfejével, hogy indulásra sarkallja a fedélzetmestert.
- Dr. Felton is…
- Nem érdekel Felton. Nygmát. Most.
A fedélzetmester szólna még, aztán száját csukja, és engedelmesen lép a kabinajtóhoz. Oswald rekedten szól utána:
- Gabe?
- Parancsol?
- Maga ne jöjjön vissza.


Ed Nygma arcán bíborló alkonyi felhők a horzsolások. Jobb orcája megduzzadva lüktet, szája húsa reped, rubinvér serken még belőle. Oswald derűs mosollyal invitálja, a doktor arcán komor vonások feszülnek.
Mellé ereszkedik a rozoga székre, ahol Gabe őrizte lázálmát.
- Hogy van? - kérdi halkan, sajgó száját alig mozdítja.
- Mondja meg maga. Hogy kéne lennem?
Ed felé nyúl, megtorpan. Csak suttogja:
- Megengedi?
- Elvárom.
Tétova ujjak siklanak végig a homlokán, hajába bújnak, hüvelykje észrevétlen becézi végig a szemöldökcsontot. Ed tenyere hűs és cserzett, a cellák ólomillatát árassza. Közel hajol, homlok a homloknak simul, a szemüveg hídja Oswald orrához tapad. Az ajkára lehel:
- Lement a láza.
- Micsoda kuruzsló maga - mormolja Oswald, mosolya fedetlen. - Mondja, mennyi időm van hátra?
Ed meglepetten szusszan, elhajol, keze félve követi.
- Hogy értsem ezt?
- Megmérgezett, nem igaz?
- Az ég óvjon tőle.
- Hazudik.
Ed alsó ajka remegve nyílik, fogai zaklatottan koccannak. Oswald gyanakvón húzza össze a szemét, amint a doktor lélegzete felhevül.
- Ezt gondolja rólam?
- Hogyan tette? Az injekció?
- Morfinoldat, semmi több.
- Hát a csókja? Az sem mérges?
Ed szava elapad. Hajlott ujjait Oswald vállára simítja, óvatosan cirógat, és ő nem hajol el tőle. Orrát dacos fintor ráncolja. Ed hangja könyörögve omlik:
- Valóban nem hisz a szavamban?
- Legyőzött. Többé nem kell úgy bánnia velem, mintha ostoba volnék.
- Mr. Penguin...
- Hallgasson. - Oswald a szemeit szorosra zárja. - Kérem. Hallgasson.
Egy elrebegett szisszenés.
- Nem.
- Hogy mondja?
Ed felpattan a székről, csizmasarka felborítja. Oswald összerezzen a csattanásra, és ahogy a doktor a hangját emeli, az áporodott levegő frissülni tetszik.
- Nem hallgathatok. Ön mérgez engem, hitetlen szavakkal, hogy a csókom tagadja és könyörtelen játékokat űz. Utasítsa el a szívem, de a segítségem soha, mert én vagyok az egyetlen, aki megmentheti, az egyetlen, aki uralhatja. Fogalma sem lehet róla, mire volnék képes, hogy biztonságban tudjam, míg Ön vádol és eltaszít - hát ne kérje, hogy hallgassak, ha Ön nem hallgat.
Ed dühe végigremeg a hátán. Oswald kiszáradt ajkait nedvesíti, nézve őt, és a megosztott pillanat egyre hosszabbra nyúlik kettejük közt. A szűkös tér falai még inkább eggyéomlanak. Ed lépésekre távolodik, s olyan, mintha közelítene.
Oswald az ajtóban állítja meg, halk szóval, lábait gyengülve nyújtja a hajópadlóra.
- Segítsen fel.
- Ez már nem az én hatásköröm.
- Nem. De azt akarom, hogy velem jöjjön.
Ed a válla felett pillant hátra, arca simul. Oswald borúsan viszonozza, billent fejjel, öklei közt a keskeny matrac gyűrődik.
- Nos?
Lágyan lépdel vissza elé, és a kezét nyújtja habozva. Oswald megragadja, bőrük eggyé tapad és Ed felhúzza magához, oltalmazva átkarolja, Oswald körmei a derekán a nadrágba vájva. Szédülten dől a doktor mellkasának, és a szorítás erősödik, a lélegzete elakad. Ed a hajába suttogja: bocsásson meg; Oswald rászólna, de félreérti.
Ed könnyeden emeli a karjaiba.


A kapitányi kabin falai tengerfénnyel izzanak. Oswald az ablakokkal szemben áll, egy apró mosdótál felett, izzadt arccal hajol bele, ujjaival a bőrébe masszírozva a vizet. Ed mögötte áll, érzi a tekintetét magán, lángösvényt hagy a gerinc és a fenék ívén. Oswald a víz alatt a lélegzetét tartja vissza, kapkodva bukik fel, és Ed puha törülközővel szárítgatja. Az érintése túl gyöngéd, kívülálló szinte. Oswald a kezére simítja a kezét, a doktor megriad tőle.
Oswald fáradtan piheg, orra hegyéről peregnek a cseppek.
- Adja azt oda - int egy apró rézedény felé.
Őrölt nyúlkoponya, barackvirág és gránátalmahéj édeskés illata keveredik a pasztában, amit Ed most felé nyújt, és ő a nedves ujjával keni a fogaira. Rózsavizet kortyol rá, puhán köpi az edénybe, szinte csak belécsorgatja, az ajkait nyitva. Erőtlen még, szájából lassan kiöblögeti a hányadék utóízét. Meg kell kapaszkodnia az asztallapban, körömmel. Szuszogva nyeli a levegőt.
Ed tenyere a derekán simít csitítva, és Oswald hálás, hogy nem érdeklődik a hogyléte felől. Kiegyenesedve olvad az érintésbe, a kendőjéért nyúlva a fogait törli szárazra. A nyelvén halvány barackíz.
- Hozzon nekem tiszta ruhát.
Ed szófogadón iramodik az ágyvégi míves faládához, a törülközőt ónkarikára akasztja. Oswald szeme követi, ahogy a ládát nyitja, és hálóköpenyt kanyarít a karjára.
- Ne azt.
- Pihennie kell.
Oswald gúnyos mosolya átmetszi a torkát.
- Pihentem egy napon át. A partra vágyom, dús homokra és tűzre és szélre. Hozzon inget és kabátot.
Ed ellent mondana, tiltakozna, látja rajta. Visszanyeli a szavakat. Oswald az ablakhoz fordul ismét, verejtékes ruháitól megszabadulva. Ázott ingét a padlóra hajítja, hallja, hogy Ed lélegzete megakadva forr a torkára.
Oswald nyújtott nyakkal fordul hátra, a doktor már őmögötte, kutató pillantása hegről hegre cikázik végig rajta.
- Ne bámészkodjon.
- Hogyan történt?
Oswald szusszant. Horgas mosolya felfénylik, kihívóan emeli a karját. Ed jobbjára húzza a leheletfinom inget, majd a balra, a fodorselyem hűs és felszabadító. Ed teste hozzásimul, álla a vállán, csontujjai gombról gombra rejtik el Oswald derengő bőrét, a hús kimetszett dombjait.
- Hibáztam - mormolja végül. Ed nem áll meg, hümmög csupán, az utolsó gomb is a helyére kerül. Átkarolja. Ringatja. Oswald folytatja, egyre halkulva: - Az előző kapitányom tette. Áthúztak a hajó alatt. Tudja maga, milyen az?
- Nem.
- Gúzsba kötik mindenét, és a tengerbe lökik. Két oldalt húznak végig, a hajótesten megannyi tűhegy, kagylók és korallok és szálkás gerendák. Elevenen nyúzzák a bőrt, a húsba kapnak, mint a kampók. A tengervíz sója, az ötven lábnyi hossz tűrhetetlen kín. Aki nem fullad meg, elvérzik biztosan.
- De Ön túlélte. - Ed sóhajában áhítat, végigborsódzik Oswald mellkasán.
- Alighogy. - Oswald a lábára bámul, megmozgatja csonka bokáját. Kuncogás csuklik fel belőle. - Az orr alatt megakadtam. Csontom tört, ahogy kitéptek újra, hogy miből, azt nem láttam soha. A szememet végig behunyva tartottam. Felhúztak aztán, a hajófenékbe köptek, ahová én zártam magát. Nem voltam más, mint vérző, lélegző húscafat, egy szétmarcangolt állat. - Oldalra fordul, profilja, görbült orra Ed arca előtt sejlik fel. Lustán felpillant rá, a tekintetébe mélyül. - Nem voltam hajlandó meghalni. Engem senki nem ölhet meg. Ahogy mondtam már magának: szembenéztem a végzetemmel.
- Most is azt teszi - Ed ezt leheli.
Ahogy közel hajolva csókba forrnak, megosztoznak. Oswald az ajkait nyitja, ígérve és követelve, Ed kába és a nyelve lágy és édes a szájában, mint a lenyesett cukornádak csalfa cseppjei.
Felé fordul egészen, vágyva nyög a csókba. Ed kezei a hátán, a csípőjén, ringva simul közelebb, az inget gyűri feljebb, ujjai közt morzsolva, az ő keze a doktor felöltőjének redőiben kutat. Oswald orra az orcájába nyomódik és a szemüvegét mozdítja, Ed türelmetlenül kap oda, hogy az asztalkára dobja. Oswald vigyorát a szájába keni, elhúzódik és visszahajol megint, újabb csókra, újabb áldásra, görbe ujjai Ed arccsontját becézik végig, a horzsolásokat rajta, és Ed kéjesen szisszen fel.
Oswald kifulladva mondja:
- Vigyen a partra.


Ed karjában ring és a hosszúcsónakban, a szendergő tengeren szikrák a tükröződő csillagok. Az evezők lágy csobogása, Ed egyenletes szusszanása álmosítja Oswaldot, az égre tekint hát, hogy végigkövesse a csillagösvényüket, nyakán inak feszülnek és bőr.
Ed csizmája a bokavízben csobban, partra vonja a csónakot a többi mellé. Úgy sorakoznak, mint az ágyúlövegek. Oswald kabátját igazgatva lép a partra, Ed felé nyújtott tenyerét nem fogadja el.
A tábortűz hője pofonként csattan az arcán. A legtöbben már nyugovóra tértek a pálmák alatt, dagálytól védve. Pár matróz lézeng csupán a tűz körül, halk beszédük duruzsol. Oswaldot látva vidulnak, kalapjukat biccentik. Gabe serényen pattan és elésiet.
- Sikerült elsimítania az ügyet? Mr. Hawkkal találkozott? - kérdi, és Edet talpig végigméri.
- Nem. - A kétárbocoson csak néhány őr lézengett, köreiket róva. A félszemű nem volt köztük. Oswald bágyadtan les végig a homokban. - Nincs a parton?
- Attól tartok.
Oswald a kézfejével hessegeti el a gyanakvást és a fedélzetmestert egyaránt.
- Ha látja, közölje vele, hogy holnap déli órákban várom a kabinomban. Ma pihenni vágyom.
A kettéfűrészelt tuskókhoz biceg, nyomában Ed az árnya. A matrózok helyet adnak maguk mellett, a körbe-köbrejáró rumosüveg Oswald ujjai közé ér.
- Egészségükre - emeli az üveg nyakát, és hátracsapott fejjel húz a rumból. Kézfejével a száját törli, és Ednek adja tovább, aki óvatosan kortyol csak, s az üveg újfent útra kél.
Oswald mélyen tüdőzi a friss, füstös, langymeleg levegőt. Fejét tisztultabbnak érzi, gondolatai gúzsa lassan, fonálról fonálra oldódik és az iszonya lassan a homokba csepeg. A matrózok újra halk beszédbe kezdenek, Oswald fél füllel csupán, de figyel a szavukra. Régi regék kelnek szárnyra a tűz füstjét gomolyítva, valaki röhög és valaki pipázik, a dohány fűszeres illatát körbetáncoltatja a szél.
Szívesen adják tovább a múltjuk, hogy a történelemből mítoszok szülessenek, hogy ne emlékezzenek másra, csak a gazdagságra és a vakszerencsére, kalandjaik merészek és ők halhatatlanok maradhatnak.
Az egyik reszketeg suhanc a hangját halkítja, Oswald figyelmét felvonja magára.
- ...és azt mondták, az Ördög fészkelte magát a hajóba.
A kapitány felhorkan. A fiú az orrát ráncolva bámulja, de a pipázó veteán előbb szól:
- Semmihez sem fogható az, ami a Saint Dumas-n történt.
A suhanc fehéredve hajol közelebb, vonásait lángok falják.
- Őalatta szolgált? - kérdi súgva.
- Ha mondom. A mocskos kurafi a lelkét eladta, hogy magához kösse minden hajó végzetét. Ha az Ördög befészkelte magát a Dumas-ra, egy szép napon tovább állt magától, mert ő sem győzi azt a borzalmat.
Nevetés harsan fel - csak a fiú nem kacag.
- Mit kötött magához? Hogy adta a lelkét?
Az öreg a pipába szív, cuppog rajta az időt húzva; a kiélezett figyelem hiúságát táplálja, s amikor megszólal újra, hangja mélyült és érces, mint a súrlódó pallók.
- Ha vesztésre áll, előhívja a habokból - a szavára hallgat a bestia, a Saint Dumas alatt köröz szakadatlan, várja hogy a mélybe húzza a nyomorultakat, és a hajód uszadékfa, mielőtt észbe kapnál és a csápjai a véred szopják. Azt mondják, a szemébe nézett, az meg vissza rá, és az átok megfordult, mert Galavan lelkén sötétebb folt a bűn, mint bármely démonén. - A suhancra pillant, ő reszket már, mint a nyárfalevél, apró fogai vacognak a szájában. - Kraken, fiú. A Kraken szelleme benne él tovább.
Lehűl a szilaj szél, megpörgeti a lángokat. Csend leple feszül a legénységre, és Oswald a száját nyitná újra, hogy elhessegesse magától a legendák kísérteteit, de az egyik tüzér megelőzi.
- Leviatán kéne nekünk,  a fene essen belé - csattan vidoran, és hátba vágja a suhancot. - Böhöm tengeri kígyó, kiszorítja az a lelket mindenből. Láttad már? Láttad a szemét? - Tömpe ujjaiból karikákat formál, szemei elé emeli. - Akkorák, mint két hold, és úgy is világlanak, belenézel, megvakulsz.
- Tévedés.
Ed szól közbe, gerince nyújtva, könyökeit a térdén egyensúlyozza. Oswald a profilba bámul, továbbsiklik az összefűzött ujjaikig; sápadtak a bütykei, mint a fiú maga, de mozdulatlan, karakán.
- He?
- A legendáik pontatlanok, barátaim.
- Hazugnak hívsz, pajtás?
- Kérem, dehogy. Nem hihetünk a szemünknek mindig, csalfa érzék az, becsap minket és ámít, néhanapján torz felszínű tükör. Tudom, mit láttak, tudom hát azt is, hogy tévednek. A félelem különös dolgokra képes, és a történet tovább él, minden szájjal megkopva, melyet elér.
- Úgy beszél, mintha látta volna - motyogja a fiú, Edre sandítva. A doktor mosolya metsző, hunyorog a narancs fényben.
- Nem láttam én soha, szemtől szemben.
A tüzértiszt a rumba kortyol, ordít szinte:
- Na akkor mit pofázik?
Oswald a tüdejét szívja és az ajkát, kezét csitítón emeli.
- Elég ebből. Képtelen dolgokról vitáznak, barátaim. Legendáknak se szeri, se száma, ugyanarról szól mindahány. Tengeri monstrumok, démoni kapitányok, Bolygó Hollandik, ugyan kérem. A doktor ugratja magukat, maguk meg hergelik és lázítják, mintha nem volna elég dölyfös önmagában. Ha így folytatják, az önelégültségtől szétreped majd, mint szőlőszem az ujjaik közt.
A matrózok újra vihognak, fellélegezve Ed vesztén, aki sértetten húzza az orrát. Oswald vigyorral markol a tarkójára, öklébe fogva a selyemszalaggal kötött tincseket. Rávillan a borostyán tekintet, és ő a kezét ejti le, mintha a tűzbe nyúlna.
- Na látják - vonja a vállát. - Elapadt a szava. Semmit se higgyenek el, amit a száján kiejt, csak játszik magukkal.
A nyelvek Eden ércelődnek. A veterán a suhancnak kínálja az utolsó korty rumot, aki a nyelvével csalja ki a cseppeket. A tűzre vetett tuskók parázslanak csak, és a legénység tagjai szétszélednek lassan, a szélrózsa irányaiba, hogy menedéket keressenek az éjszaka hűse ellen. Lassan hortyogásba, szuszogásba kanyarul minden hang, a parton csak ketten maradnak.
Ed a lángokba bámul, némán azóta, hogy Oswald a szavát emelte vele szemben. Oswald a mélylila kabátját szorosabbra vonja, fürkészi, mintha megolvashatná.
Az ajkát nyálazza, bátorságot keresve, s későn döbben rá, hogy nincsen rá szüksége. Ed a tűznek darálja:
- Akarja tudni, hogy öltem meg az inast?
Oswald szava bágyatag.
- Hogyne.
- Egyszerű méreg, tudja. Elvonja, amit a test leginkább kíván, így töri a csontot és halálra fojt. - A száját húzza. - Dolgom volt vele, évekkel ezelőtt, és rájöttem, hogy előállítanom nem túl szövevényes. Célszerűnek bizonyult mindeddig. Könnyed védelem, hatékony és gyors.
- Hát az intelem?
Ed homlokán ráncok szaladnak.
- Miféle intelem?
- Amit szerződésének láttak mindahányan.
A doktor feje billen és rátekint végre, áthatóan, kihívóan. A szemüveg lencséi parázzsal izzanak.
- Maga minek látta? - kérdi halkan, hangjában a kíváncsiság szinte túlcsordul. Oswald torka száraz, szíve riadtan torpan.
- Semminek - hazudja tompán. - Az égadta világon semminek. Üres papirosnak.
Csalódás húzza Ed vonásait. Hümmögve fordul vissza, profilját tárja, karcsú orrát és kerek ajkait. Oswald válaszát, úgy tetszik, nem tartja megfelelőnek ahhoz, hogy felfedje titkát, hallgatásba merül ismét.
Magasan feszül az égen a Hold. Oswald a fejét hátraveti, bámulja, míg könnye csordul a fényétől és koponyájába fájdalom nyilall. Erőtlenül dülöngélnek a vállai, Edéhez érnek óvatlanul.
A doktor karja átöleli újra, közel húzza csendben, lehelt csókja Oswald tincsein.
- Visszavihetem? - kérdi halkan, ujjai az áll alá mászva megemelik. Oswald a szemét hunyja sóhajtva, foga gyöngén mar az ujjakba, amik forró ajkát simítják.
- Legyen szíves.


Puha dunyha takarja végre, hálóinget nem vett, csak nadrágjától szabadult meg és harisnyájától. Ed macskaléptekkel körbejár, nyálas ujjal oltja a gyertyalángokat. Érintése nyomán csillagok pusztulnak, a sötétség Oswald agyában lüktet elsőként, lázálmának hátborzongató emlékei a vérébe csobognak.
Végigremeg a testmeleg selyemfészekben, vacogása pergő eső, ami az ablakokat veri. Ed az utolsó lánghoz ér, eloltja azt is, és Oswald a lépteire figyel és a saját lélegzetére, izmai feszülten várakoznak, hogy a doktor magára hagyja és ő megsemmisülhessen.
Különös, halk hangok vájnak a csendbe. Ed rekedten, erőtlenül kezd egy régi nótának, Oswald fülében ismerősen cseng és idegenül egyszeriben. Roppan végre a súlyos padló, Ed dúdolva ereszkedik az ágy végébe, Oswald nyújtott lába a súlyától süpped.
Korholni képtelen. A doktor hangja tiszta és zengő, megnyugtatja akkor is, ha a hullámmorajtól alig hallja. Dallama elringatja, pillái ólomsúlytól remegnek, a szemét hunyja, mintha muszáj volna. Elnehezül egészen, szája még nyitva, hogy Edhez szóljon, hogy magához hívja, hogy a hője melegítse és megolvassza, az ágyát ajánlaná és a combját és a szívét és az életét, de a melódia nem hagyja.
Álomba merül valamikor, percek múltán vagy órák teltek el, talán már hajnalodik, vagy eltelt az örökkévalóság.
Ed hangja végigkíséri rajta.

4 megjegyzés:

Raistlin írta...

Foglaljuk össze.
- Victor Kibaszott Zsazs és hogy duplaannyira be vagyok tőle fosva mint a sorozatban, ami azért valami
- Oswald bazsajgató headcanonjai Ed haláláról
- Ed "Csupaszképű, Pápaszemes Kis Rohadék" Nygma
- Hogy elég annyi hogy "hol van Leonard" és megfagy a vérem
- HUGH TE LÁBLÓGÁZÓ SÖPREDÉK, ÁTLÁTOK RAJTAD
- A Nygmobblepot násztánc az az hogy egymás ágyában alszanak. Kánon.
- Imádom, imádom ahogy (és amiért) Oswald kurvul
- k a p i t á n y o m
- A 'megátkozott' óta néha kikerekedett szemekkel nézek az éjbe és azt motyogom hogy 'this is fine' mert az valami epic mód creepy
- Oswald! lázálma! a! lábával!
- Edward Ön Mérgez Engem Hitetlen Szavakkal Hogy A Csókom Tagadja És Könyörtelen Játékokat Űz Nygma.
- A tény, hogy Oswald örök és elpusztíthatatlan
- Hogy nem tudom melyikőjüktől parázok jobban
- A tábortüzes jelenet
- ÉNEKELT NEKI
- Hogy a stílus és a képek és minden még mindig olyan hogy érzem a sós szelet száradni a bőrömön és a homok hőjét és hallom a hullámokat és velem ring a hajó és váltakoznak az árnyak és a fények és rég voltam ennyire jelen amikor olvastam valamit
- Ugyanakkor le akarok szállni a fedélzetről mert meg fogok dögleni de annyira visz magával valami elkerülhetetlen végzet elé és érzem hogy valami készülődik mint amikor meglátsz egy hatalmas árnyat a víz alatt és tartod vissza a levegőt
- Folyamatosan tartom vissza a levegőt
- Ez nem is sodor
- Ez egy örvény
- És zuhanok az alja felé körbe és körbe
- Istennő vagy sírtam

c u p p y. írta...

Ez a leggyönyörűbb kritika amit valaha kaptam tőled, hands down. Végigzokogtam, röhögve, de végigzokogtam. Köszönöm szépen a kitartó támogatást és segítséget és olvasást és kommentelést, nagyon-nagyon, mert nélküled nem lenne ez a sztori. A te érdemed, hogy megdöglesz tőle, légy büszke.
Csókok.

Tinuviel írta...

Nem tudom miért nem írtam még ide, csak azt tudom elmondani, amit már facen is, hogy imádom minden sorát és kalózokat akartam tőle rajzolni. Örülök, hogy Ed mégis inkább halandó, Oswald visszaemlékezésein és azon amit Eddel művelnek pedig már megint haldoklóm. Zseniális, és nagyon várom a következő fejezetet.

c u p p y. írta...

Annyira örülök hogy megjöttél. ;uu; Imádom hogy ennyire tetszik, a következő fejezettel gőzerővel igyekszem - és nagyon-nagyon szépen köszönöm a kitartó támogatást!