március 26, 2016

Avast! IV


Gotham, Nygmobblepot, kalóz AU. Negyedik fejezet.


Siralmas hajnal virrad a Visszatérésre, mely lassan sodródik a szelíd tajtékokon, célirány és kormányos nélkül. Oswald a fedélzeten jár s kel, felügyelve a munkálatokat. Felton kabinja zsúfolásig telve, az apró fedélzeten sátrat állíttatott a  sérülteknek: hat matróz is saját lövésének áldozatául esett, míg a dögökre vadászott. Az ácsok a középső fedélzet lőréseinél faragnak, hogy betemessék a hasadékot. Gyötrelmes nyöszörgés és harsanó fa hangja tölti be a levegőt.
Oswald aludni küldött mindenkit, aki nem válhat hasznára, kivéve pár lézengő, fémes-üres tekintetű őrt. Selina nem volt hajlandó parancsra hallgatni: odafenn gubbaszt a kosárban, kitartóan fürkészve a horizontot, mintha számítana.
A károk jelentéktelenek, Oswald mégis veszteségnek éli meg az éjszakát. Maroknyi emberével minden lélek számít, s mióta elhagyták Nassau-t, a számuk vészesen csökken.
Az ő kezéhez két emberének vére tapad. Egy matrózt a végzet ragadott el, kettőt pedig - kettőt valami, amit Oswald csak Ed nevével illethet. Az árbocról alázuhanó fiú nem ért meg többet, csupán két éjszakát, holttestét senki sem látta viszont. Feledés jótékony homálya űzte ki arcát az emlékezetekből, de benne élénken élnek még a kisfiús vonások, a kicsavarodott váll, ami vörösen lüktetett és egyre duzzadt.
A doktornak nyoma veszett. Oswald képtelen rávenni magát, hogy alábukjon a fedélköz félhomályos, nyirkos barlangjába, és végigkutassa a függőágyakban rémálmodó legénységet. Ha nem is hagyta el a hajót - holott képes volna rá, tudja már jól -, Oswald csak azért fohászkodhat, hogy jóideig még ne kerüljön elő. Képtelen lenne szembenézni vele, képtelen volna parancsot osztani számára, képtelen volna tudomást venni a puszta létezéséről, az ottlétéről. Egyre zúgnak, csobognak benne a régmúlt szavai, melyeket hozzá intézett az első látogatásakor.
A doktornak igaza van. Nem ölheti meg, míg nem tudja pontosan, mit szabadít halálával a hajóra, míg nem tudja, hogyan kerülheti el a veszélyt. Rossz ómennek véli a szirének illanását; a megnyert éjszaka csupán annak tudható be, hogy a kétárbocost még a Pokol fattyai is rettegik.
A Visszatérés átkozott. Az Ördög lapul a mélyén, és Oswald a kabinjába engedte és a szívébe.
Az ácsmester húsos kezeivel fellöki a fémrácsos csapóajtót, és a kapitány mellé szökken a fedélzetre. Halántékán verejték, szemeiben bágyatag köd a fáradalom. Kézfejével törli az arcát, Oswaldhoz szólva:
- A fiúk végeztek, kapitány. A hajótest ép, mintha mi sem történt volna.
Oswald komoran bólint, két ujja közé veszi az orrnyergét. Nyúzottan szorít rá, enyhülést keresve masszírozza.
- Szép munka. Pihenhettek. Küldjétek fel a váltást.
A férfi bólint, és hálásan, reszketeg térdekkel ereszkedik vissza a fedélközbe. Oswald megadón szippant, és Felton tákolmányához igyekszik, hogy véleményét kérje a sérültek állapotának tekintetében. Hosszú órák óta sodródnak, alig pár mérföldet haladva, és Oswald tudja, senki nem rajong az ötletért, hogy a szirének veszélyes vizein rostokoljanak.
Széthúzza a súlyos függönyöket, melyek a sátor száját takarják. Áporodott izzadtságszag és fémes vér és tömény rum szaga csapja arcul, karját emeli, hogy kabátjának finom ujjába temesse az orrát. Bár odakint ragyog a nap, a szövetek magukba lopják a fényt, így nem mutat számára irányt mást, csak egy középen elvétve felejtett lámpás.
A függönyök huppanva zuhannak vissza, ahogy belép és kezét ereszti. Pislog párat, míg szeme hozzászokik a mesterséges szürkülethez. Tekintete görnyedt alakot követ, aki egy beteg fölé hajolva rumot itat a lánnyal. A lány engedelmesen kortyol, aztán feje oldalra billen, és Oswald hamarosan hallja, ahogy egyenletes, hortyogó szuszogása eggyéolvad a többiekével.
Az alak kiegyenesedik, és Oswald habozás nélkül a pisztolyát emeli rá.
- Kifelé - sziszegi, halkan, hogy a legénység álmát ne zavarja. - Kifelé innen.
Ed megadón emeli karjait, ajkain újra játszik az az arcátlan, szelíd kis mosoly. Közelebb lépdel, feltartott kézzel, óvatosan kerülve a sérülteket.
- Önnek is kellemes napot, kapitányom.
- Hallotta, amit mondtam. - Oswald hangja dühtől remeg. - Semmi keresnivalója a betegek között. Lefokoztam.
- Bocsássa meg szemtelenségem, de úgy vélem, feddés helyett köszönettel tartozik nekem.
- Köszönettel? - Oswald horkant, a kakas felkattan a hüvelykje alatt. Ed kartávolságba ér, megtorpan, kezét és mosolyát nem ereszti. - Ne provokáljon.
- Átveszem Dr. Felton helyét - közli Ed halkan, szavai lassan, delejesen csurognak az ajkairól. Oswald szemei döbbenten kerekednek. - Elértük Amerika partjait, és bizonyítottam, hogy jobban űzöm a mesterséget. Így szólt az egyezségünk, ha nem tévedek.
Oswald vénáiban jegesen cseppen a gyanú. A pisztoly súlya rázkódik a kezében, rávakkant hát:
- Hol van Felton?
A doktor mosolya szélesedik, szusszantva kuncog.
- Dr. Felton sajnálatos módon már nem tartózkodik a hajón.
- Mit művelt vele?
- Kérem. Tudom, hogy látott az éjjel. Mit gondol, hány életet mentettem meg, a magáét is beleértve?
- Azokról a lelkekről beszéljen nekem, akiket elragadott, ne azokról, akiket magának tartogat.
Ed komorulva fújja ki a levegőt, karjait végre maga mellé engedi. Oswaldot méregeti, sötéten, gyűlölettel, a tekintetében mintha láncait tépné a fenevad. Oswald szárazon nyel, síkos tenyere a pisztolyra szorít.
- Bármivel próbálkozzék, meghúzom a ravaszt - közli ridegen, remélve, hogy hangjába nem szökken a pánik, amit a szívdobbanása pumpál.
Ed pillantása megtörik. Szaporán pislog, ajkát nyálazza keseredve. Arca úgy nyúlik, mint egy elmúlt napon, amikor Oswald pofonja csattant rajta.
- Kapitányom…
- Ne hívjon így. Nem vagyok a kapitánya. Mostantól azzá lesz a szememben, aki mindig is volt: egy aljas söpredék, aki a hajómra szökött, és sorra gyilkolja az embereimet.
Ed a puska csövébe mered, hulló szemhéjai eltakarják a lámpás fényét a szemeiben. A vasketrecbe zárt láng erőre kap, vadul lobog, mintha viharos szél érné, holott a sátorban rekedt, mozdulatlan a levegő. Oswald csigolyáit hideg rázza végig, egész testében megremeg. Ed rápillant újra, és a lélegzet Oswald nyelvén reked.
Ed hangja dallamtalan:
- Mit vár tőlem?
- Hagyjon itt minket. Most rögtön. Vigye magával a démonait, vigye magával a halál szagát, vigye magával a nyomort és a rettegést. Rendelkezésére bocsátok egy csónakot, ha úgy érzi, szüksége van rá.
- Nemes ajánlat.
- Ne kényszerítsen. Tegye, amit mondok.
Ed még közelebb lép, a pisztolycső a mellkasának ütődik. Oswald rezzen. Ed gyöngéden, mutatóujjal nyúl alá, hogy feljebb tapassza, oda, ahol a szíve dobog. Leszegett feje eltakarja a lámpás fényét Oswald elől, haja a tűz fényével lángol.
Oswald nyílt ajkakkal pillant fel rá, és ahogy Ed fölé borul, lélegzete az arcába csap, forrón, ziláltan.
Ed azt mondja:
- Megtagadom.
Oswald szeme szorosra hunyva, ahogy a ravaszt meghúzza.
A pisztoly hangja a dobhártyáján dördül, a fülébe kúszik, a koponyájában zakatol tovább. A puskapor sűrű, kormos illata az orrába fúródik, és ő zihálva vár, hogy a világ elnémuljon, hogy a dübörgés megszűnjön, hogy a hajópadlón tompa test puffanjon, de semmi sem történik.
Kiszáradt torokkal nyitja a szemét. A doktor mellkasa továbbra is őelőtte, karcsún húzza ki magát. Húsa felnyesve, csipkés-égett seb tátong rajt, vére egy csepp se folyik. Oswald a fejét kapja, hogy szembenézzen vele, és Ed búskomoran bámul vissza rá, pillái félárbocon, íriszén lobban a fény.
- Ez roppant kellemetlen - súgja együttérzőn, és a pisztolyt elveszi tőle. Oswald némán engedi, arca forró, mintha láza újra felszökkenne.
A sérültek meg se moccantak a körötte, a sátor függönyei viszont sebesen szétrebbennek a lövésre, három-négy matróz toppan be egyszeriben, kezükben kard és szekerce.
Oswald tekintetét gúzsba köti Ed arca; szakadni próbál, mindhiába, és Ed derűs mosollyal töri meg az átkát, amint állát emeli, és a legénységhez szól fennhangon:
- Minden rendben, fiúk. Véletlenül sütöttem el. Nem való még nekem.
Hisznek neki. Oswald remegve várja, míg visszahúzódnak, átkozva őket, gyáva egyszerűségüket, gyermeteg hiszékenységüket, mégis rádöbben, hogy gyanakodni egyedül neki lehet oka. Egyedül ő látja a doktort.
Ed visszanéz rá újra, és Oswald a pillantásába kapaszkodik.
- Jól van? - kérdi Ed súgva, jobbját emeli, hogy Oswald arcát a tenyerébe emelje. Oswald kitör végre, fejét hátrakapja, hogy el ne érje. Ed keze a levegőbe dermed.
- Mit akar tőlem? - zihálja Oswald. Szabadjára engedi a kétségbeesését, hagyván, hogy hangja elvékonyodjon, szemébe kósza könnyek szökjenek. - Mi az istenverte, átkozott faszt akar tőlem?!
Ed hosszú pillanatokig hallgatja Oswald szapora, nyirkos zihálását. Amikor szól végre, hangja reszketeg, akárcsak az övé.
- Bocsásson meg nekem. Engedelmesnek kellett volna lennem. Távozni, amikor parancsot ad rá. Bocsásson meg.
- Tűnjön innen.
Ed nagyot nyel.
- Igenis, kapitányom.
Oswald magát karolva húzódik az útjából. A sátor vászonfalának tapasztja hátát, az süppedve mozdul, ahogy Ed a függönyöket széttárja, hogy a fedélzetre lépjen. A szájból visszaszól még, halkan, csak hogy Oswald hallja:
- Ég áldja.


Csendesen falja a nappalt az alkony, és Visszatérésen helyreáll a rend. Ed engedelemmel hagyta el a hajót, azóta senki nem látta, amióta Oswald szeme sarkából elillant az árnya a sátor szájában. Csónak nem hiányzik, csupán holmijai tűntek el vele együtt, hirtelen, észrevétlen, ahogy az ágyú dördül és szaggatja a vitorlákat. Nemlétezése üresen tátong, kiszaggatott hasadéka szélesebb a szívében, mint amire Oswald számíthatott.
Újabb pohárnyi konyakot tölt magának, és fejét vetve lenyakalja egyben. A vizek ringatják. Irányt tartva kapaszkodnak Amerika partjainak hátszelében, egyre feljebb csorogva az óceánon. Újabb kereskedőhajókra vadásznak, lapulva-kúszva, ragadozókként. Az őrszemek sasszemekkel lesik a távolt, Selina a lobogót behúzta, hogy ők maguk is látszatot keltsenek.
Lassan vánszorog az éjszaka, elgyötörten kopog a kabinajtón, s engedélyt kér, mielőtt a falakra araszol. Oswald az arcát tartja az éj számára, megadón, gyertyái mind csonkig égtek, újragyújtani őket nem hajlandó.
Pisztolya az asztalon hever előtte. Pillantása menekül előle, cikázva surran végig a kabinon, fülében a dördülés visszhangja, újra és újra, gyarló mantra. Az űr Ed szívében. A száraz, megpörkölt húsa. A kín a szemében. Tenyere, amit megtagadott magától és őtőle, búcsúcsókja, amit nem ízlelt az ajkain.
Síkos gyűlölettel dobban a vére, csontjaiból méreg szivárog belé és megbánás és hiány és fájdalom, savanyú mindahány. Konyakkal öblíti a torkából, az üveg száját az övére tapasztva, mit sem törődve a pohárral.
Szédült fejéből szabadon záporoznak a gondolatok, enyhülést nem talál, mert a visszhang benne reked. Vágyja a társaságot, kívánja, szűköli, arcát a kezébe temeti, felejteni vágyik és felszabadulni, felfesteni a hegeit újra, a friss vérszag talán lépre csalja és visszacsábítja.
Nem csitíthatja semmi. Nem csitíthatja senki.
Az asztallapra borul, kezei összefűzve a homloka alatt. Érzi a saját leheletét, súlyos és párás a konyaktól. A gőzét szívva talán a bőrébe itathatja, elmoshatja vele a bűntudatot és a sóvárgást.
Pillái nehezülve borulnak a szemeire. Felpislant még, mozdulni próbálva, hogy az ágyig vonszolja elnehezült lépteit, de az alkohol nem hagyja.
A székében éri az álom, vállaira telepszik a többi keresztje mellé, hogy a mélybe húzza.


Álmában a doktor visszatér. A lőrésen kúszik be, ahogy korábban, csurom víz a teste és anyaszült meztelen, haja bomlik, fénylő fogai vacognak. A mellkasa sértetlen. Oswald a kabátját húzza, hogy a csapott vállakra terítse, óvva, dédelgetve, de Ed a derekát ragadva magához húzza. A kabát a padlón puffan. Ed szótlanul csókolja, körmei a hajában, nyelve a szájában, bódultan, mámorosan kóstolgatja, ajkain részegedve. Oswald érces nyögéssel préseli közel magát, egész testével hozzá simulva. Követelve markol a lapockájába, végigszántja szilánkos körmeit gerince ívén a fenekéig. Habozva torpan meg, de Ed levegőért kapva máris csókolja újra, egyre hevesebben, éhesebben, és Oswald a fenekére csúsztatja a tenyereit, fulladva édesgeti közelebb.
Az ölük forrón simul eggyé, Oswald a nadrágján érzi Ed pulzáló vágyát, szájában a sóhaját.
Oswald felpillant rá. Álmában Ednek borostyánszemei vannak, és ragyog a bőre, a csepegő tengervíz alatt száraz és meleg. Oswald az ujjbegyeivel itatja fel a pergő cseppeket, ajkai nyitva még, hívogatva, igézve. Ed remegve emeli a tenyerét, amit Oswald korábban megtagadott tőle. Most a kézfejre simítja ujjait, irányítva Ed kezét, amíg az orcájához nem ér, és ő a fejét billentve az érintésébe olvad. Ed hüvelykje az ajka felett köröz, Oswald a fogai közé szorítja, gyöngén harap rá.
Ed lélegzete elapad, Oswald nyelvheggyel végigcirógatja. A saját ruháihoz kap, gombjait pattintja, de Ed szabad kezével megállítja, a csuklóját elkapva.
- Várjon. Várjon - súgja végre, Oswald összerezzen az emberi szavakra. Az ujját elereszti. - Kérem, várjon.
- Nem kíván?
Ed arca kínnal torzul, mosolya csüggedt. A fejét rázza lágyan, tincseiből sós cseppek hullanak Oswald szájába.
- Micsoda bolond kérdés - leheli halkan, megcsókolja újra. Orruk hegye összetapad, Ed mosolya halványul. - Azóta kívánom, amióta megláttam, azóta sóvárgom és magaménak akarom, bárhányszor a közelembe ér. A bőröm alá vájta magát, szíve ott dobog az enyém mellett, sínylődve a bordáink közt, fulladunk és többre vágyunk. Mondja, hisz a végzetben?
Oswald nyaka pírral ég. Ólmos fáradtság lesz úrrá rajta, a kabin melege illanni tetszik a lőrésen át. Hangok zúgnak a távolban, az ajtón túl, mintha a legénység a hajnallal együtt zúgolódna. Oswald a szemét hunyja, a visszhang a fejében újra feldördül.
A fejét rázza, csak hogy a világot elhallgattassa.
- Ébredjen - Ed ezt súgja a nyakába, fogait belé mélyesztve.
- Parancsol?
- Ébredjen.


Bíbor bársonyszékében tér magához, fejjel előre, homlokán vöröslő foltok a gyűrűk nyomai. Megugrik ültében, egyre zihálva, és az asztallapba kapaszkodva fellöki magát.
Körbepillant, ködösen. Megesküdne rá, hogy a nyelvén só ülepszik, az óceán cseppjei Ed tincseiről, és hogy a nyakán az ér lüktet még, ahol a fogaival rászorított.
A vére a lábai közé zubog. A mellkasához kap, hogy szívét csitítsa, és a tenyere fedetlen bőrét érinti.
Az inge félig kigombolva.


Kósza hetek csurog tova, melyek napjaiból Oswald mire sem emlékszik. Kótyagosan, állandó másnap kavargó gyomrával rója köreit, mordulja parancsait, csitítja a kedélyeket. Portyáik sikertelenül zárulnak, kietlen vizeken csobognak át. Legénysége nyugalommal fogadja az eseménytelen nappalokat és éjjeleket. Az első két támadás alkalmával telirakták a fedélközt arannyal és gyémánttal és zafírral és rubinnal. Zsákmányolt ládáikat nem rakhatták csurig, így a gyanú és a kapzsiság futótüze nem lobban még, a csillogó ígéretek mégis elegek, hogy a lelküket békítsék.
Április utolsó napján magasan jár már a Nap, amikor a kosárból Selina hangja harsan. A lány a peremen áthajolva, karját keletnek tartva vitorlát kiált. Oswald a korláthoz siet, magához intve Butchot, kinek övén messzelátó csörömpöl. Oswald a tenyerét nyújta, és Butch engedelmesen adja át, hogy a kapitány a szeméhez emelje és a horizontot kémlelje.
Hatalmas galeasz szeli a habokat, egyenesen feléjük tart. Oswald a lobogóra emeli a messzelátót.
- Amerikai - mormolja, és a messzelátót a tenyerében összecsukja. A hangját emeli: - A miénk lesz, fiúk! Vonjátok fel a lobogót! Az árbocokra! Tartsátok a szélirányt, minden vitorlára szükségünk lesz! Selina, a távolság?
- Nyolc mérföld! - süvölti a lány a kosárból, felhúzva az albatroszkoponyás Jolly Rogert. Egyetlen kecses mozdulattal a főárbocra huppan. Puha, meztelen talppal egyensúlyozik rajta végig, hogy a köteleket oldja róla.
- Gabe! - Oswald a tat felé int, kezét a galeasz felé tárja. - Negyvenöt fok keletnek.
- Aye. - Gabe tiszteleg, hatalmas tenyerében roppanva fordul a kormánykerék.
A kétárbocos sóhajtva perdül a habokon. Keskeny hegyű orra előremered, vitorlái huppanva kapják el a viharos szeleket. Victor fantomként tűnik fel Oswald oldalán.
- Hogy állnak az ágyúk, Mr. Zsasz?
- Tizenkettőre van emberünk, a hajó jobbján.
- A bal védtelen?
Victor komoran bólint, a korlátba kapaszkodik, ahogy a Visszatérés szelíden megdől.
- Az csak a két suker - mondja vontatottan. 
Oswald a nyelvét csettinti.
- Talán szükségünk sem lesz rá. A jenkik gyávák. - Butchhoz fordul: - Irányítsa Gabe-et. Mondja meg, hogy folyamatosan védje a tatot és a bal szélt. Elvágjuk az útját.
Butch szó nélkül iramodik, majd Oswald következőn villanó pillantása Victort is a fedélközbe száműzi, hogy felügyelje az ágyúk töltését. Utánaüvölt még:
- A parancs: egy, két, há’ és tűz!
Victor int, hogy meghallotta őt, és felpattintja a rácsot. A létrát nem használja, úgy szökken a résbe, és Oswald tudja, hogy sértetlenül ért földet. Az orrhoz bukdácsol a korlát mentén, feje körött visszangzó vezényszavak röpködnek és a matrózok, akik a vitorlákat kurtítják.
Messzelátóra már nincs szüksége, ha jól ki akarja venni a galeasz vonásait. Súlyos, otromba, lomha dög, nehézkesen fekszik a habokra. Vitorlái túl szélesek, maflán lobognak a vöröses rudakon. Oswald látja már az előárbocot is, rajta a kisebb lobogó: fehér zászlón vörös kereszt feszül, szára függőlegesen metsz. Az amerikai zászló helyére Jolly Rogert vonnak. Kalózok.
A kapitány mögé a veterán kerül, arca rémlik még a tábortűz fényénél. Pipája most is a szájában, tág pupillákkal szív rá.
- Ez a Saint Dumas - motyogja, és sápadtan mered Oswaldra. - Felismerem a lobogót. Ez Galavan.
Oswald derekát görbíti, az öreg képébe hajol. Vigyora szélesen terül az arcán, kerek karimájú kalapja árnyékot vet a veterán hályogos szemeire.
- Hadd jöjjön!
- Nem tudja, mivel áll szemben.
- Zsiványok közt nincs becsület - sziszegi Oswald merészen, és két ujját a szájába kapva Selináért füttyent.
A lány kötélről érkezik, megperdül a levegőben. Hangtalanul esik a talpára, Oswald máris könyéken ragadja, magához húzza, és röviden súg a fülébe. Selina tiszteleg, a veteránt kerülve eltűnik a tömegben. Oswald elüvölti magát:
- Célra tarts! Csak a szavamra támadjatok! Csak parancsra támadjatok! Kalózok!
A galeasz párszáz yardnyira csobban tőlük, megadóan lassul, ahogy a kétárbocos fürgén eléjük vág. A Visszatérés sarokba szorított hajót megkerülve másik oldalukra kerül. Oswald végigfuttatja tekintetét a fedélzetén, a kötélzeten: a legénység tükörképe az övének, muskéták és pisztolyok csövei fúródnak az emberei szívére, kivont kardok csillannak és súlyos szekercék.
Az öreg motyog újra:
- Könnyen megy. Túl könnyen megy.
- Károgjon másutt - dörren rá Oswald, és a kezét emeli, hogy a galeasz fedélzetére hajítsák a csáklyás köteleket. Odaát, a háromárbocoson ugyanígy tesznek, aztán fa súrlódik a fán, és vékony palló köti össze őket.
A Saint Dumas kapitánya füstgomolyból lép elő, haragos csizmasarkai a pallón koppannak. Oswald ugyanígy tesz az ő oldalukon, lassú, megfontolt léptekkel közelítenek.
Oswald végigméri Galavant. Magas termetű, nyurga alak, napcsókolta bőre érdes, kérges, száraz. Messziről tárja karját, mintha régi barátra találna Oswaldban, ahogy üdvözülve vigyorog, szájában arany metszőfogak csillannak. A szemei nem kacagnak vele. Piperkőc, akárcsak ő: bársonyba és selyembe és finom bőrbe öltözött, nyakán csipkefodor, keskeny ujjaira kesztyű borul.
- Oswald Cobblepot kapitány, ha nem tévedek - köszönti, zengő hangját messzire sodorják a hullámok. Egymás elé érnek, Galavan elegánsan nyújtja a kezét. Oswald elfogadja, ajkát szelíd mosoly húzza.
- Csak Pingvinként ismernek. Önben kit tisztelhetek? - kérdi, tekintete ártatlanul csillan. Galavan vigyora kitart.
- Theo Galavan, a Saint Dumas kapitánya. - Szabad kezével hátraint a galeaszra. Fejét félrebillenti. - Részemről az öröm. Sokat hallottam már Önről.
- Biztosíthatom, csak a fele igaz annak, amit Ön felé fújnak a kikötői szelek.
Galavan felkacag, öblös és színpadias. Kezét visszahúzza, csontokkal és gyöngyökkel font szakállára simítja. Derűs mosolya felejtve fagy az arcára, szemei körül árkosak a ráncok.
- Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Meg kell vallanom, vártam rá.
- Megtisztel. - Oswald a fejét veti, hogy Galavan szemébe nézhessen.
- Szívesen látnám vendégül a hajómon. Kiváló borokkal szolgálhatok, egy kedves barátom ajándékai. Csatlakozna hozzám?
Oswald a szeme sarkából méri fel Galavan legénységét. Koponyájában még a veterán parti szavai visszhangzanak, a legendák és kísértethistóriák, melyeket Galavan gyaláztatai szőttek. Felcsigázott, nem tagadhatja; Galavan jelenléte nem rémíti el, és mi sem lehetne édesebb, mint az igazság íze a nyelvén, amivel felcsattanhat, ha az ujjai köré csavarja Galavant.
Oswald gerincét nyújtja, és hálás mosolyt villant.
- Természetesen.
Legénysége félve duruzsolni kezd a háta mögött.


Galavan kabinja tágas és csupaszon kopár. Oswaldot nyomasztják a robosztus dísztárgyak, a rendszertelenül odahányt míves bronzszobrok és vibráló festmények. A színek zaklatottak, mogorvák és lédúsak, némelyeket árnyak sem érintik, mások szinte lecsöppennek a deszkákról. Galavan hellyel kínálja, és ő a széles karfájú székre ereszkedik, lábait hevenyen szétveti.
Galavan az asztalát kerüli, hogy a másik oldalra helyezkedjék, alóla az ígért bort előhúzza.
- Remek kis hajóval büszkélkedhet, kapitány - dicséri tovább, és Oswald a csurgó bort bámulja.
- A volt kapitányomé az érdem - hárít, s a poharáért nyúl. - Én csupán… átvettem.
- Fish Mooney alatt szolgált, ha jól tudom.
- A tájékozottsága lenyűgöző.
Galavan nevet újra. Magának is tölt a borból, és kihívó félmosollyal emeli Oswaldra, mielőtt kortyolna belőle. Oswald körmei saját poharán koccannak.
- Szeretem ismerni a bajtársaimat. Főképp, ha hírnevük messze megelőzi őket. És Ön, Mr. Cobblepot, alig egy hónapja kapitány, s máris uralja a tengereket. Bizonyára nem lepi meg, ha azt mondom, okkal invitáltam át magamhoz. Ajánlattal élnék, de elébb... kérem, kapitány - igyon.
Oswald arca komorul a nógató szavakra. Fúj az orrán, ujjait szorosabban fűzi a pohárra, hogy reszketését elrejtse. Mit érhet a pernyekeserű méreg, ha egy szörnyeteg torkán csurog le?
- Miféle ajánlattal?
- Nem köntörfalazik. Ez tetszik. - Galavan feláll székéből, és Oswald elé lép, az asztal sarkára ereszkedik. Kezei összekulcsolva az ölében, háta görnyedt, hogy hangját halkíthassa. - Csatlakozzon hozzám. Ön és a legénysége. Szükségem van a magához hasonló, jégszívű gyilkosokra, akik a segítségemre lehetnek.
Kiáltások harsannak odakünn, fém dörög és súrlódnak a pallók. A Saint Dumas elsüti valamely ágyúját, és az ablaküvegen füstgomoly, belévesznek a sikolyok. Árboc nem reccsen.
Oswald prüszkölve nevet fel.
- A bókjai hatástalanok, barátom. Ismerem az alkut. - A hangja gúnytól síkos, megemeli, hogy a zsivajt túlkiáltsa. - “Csatlakozzon, vagy várja a halál.” Nem állíthatom, hogy rajongok a módszeréért. Hasztalan. Amatőr. Klasszikus, mégis ostoba. Az óceánt vágyik uralma alá hajtani? Sosem fog sikerülni.
Galavan a szemöldökét vonja. Hümmögve fordul az ablakon túlra, Oswald a szeme sarkából még éppen látja, ahogy a füst eloszlik s egy matróz üvöltve a tengerbe hull. Hogy az ő embere, vagy Galavané, lehetetlen eldönteni. Oswald dühtől remeg, orrcimpái savófehérek.
- Gondolja át, mielőtt elutasítja.
- Szükségtelen - morogja.
- Én mégis arra kérem. - Tekintete az érintetlen borra siklik. Száját kétkedve elhúzza. - Ön megsérti a vendégszeretetem. Őszintén remélem, hosszas itt-tartózkodása alatt nem érik kellemetlen meglepetések.
Oswald megfeszül. Székéről felpattan és a kardjáért kapna, de mögötte ostor csattan sebtiben, csuklójára kötél szorul és a húsába váj. Oswald fölszűköl, kardját elejti, csuklója a hátára szorítva, válla csavarodva roppan. A nő a semmiből lép elő mögötte, térdhajlatába rúg, hogy a földre kényszerítse. Oswald összecsuklik, bokája felhevülve lüktet, fájdalom villámlik az ereiben. Szabad kezével most pisztolyáért kap, tenyerét taposva szorítják a hajópadlóra.
Rekedten üvölt fel.
- Engedje meg, hogy bemutassam a húgomat - cseveg Galavan, míg a nő vigyorogva fúrja mélyebbre csizmasarkát Oswald kezébe. - Tabitha, volnál olyan kedves, hogy legénységéhez kíséred Cobblepot kapitányt? Már bizonyára hiányolják.
- Hát persze - duruzsol nyájasan Tabitha, és fintorral a szája sarkában Oswalba rúg. - Felállni.
- Ne merészeljen így beszélni velem - köpi Oswald, és feltápászkodva Galavan felé veti magát. Tabitha a vállába karmol, hogy megállítsa, és Oswald reszkető vigyorral bámul a férfi arcába. - Figyelmeztetem, ne kövesse el azt a hibát, melyet oly sokan már, kiket hullámsírba küldtem. Ezt még nagyon megkeserülik. Fogalma sem lehet, mit szabadít magára, ha alábecsül.
Tabitha gúnyosan kacag fel, Oswald érzi, ahogy a szánakozó tekintet végigsiklik rajta. További szavakat nem is pazarol rá, megperdíti a sarkán, és a kabinajtóhoz cibálja-taszítja. Oswald még hátrafordul, tekintetében kétségbeesett düh és undor és gyűlölet, íriszei lángra kapnak és az orcái is.
Galavan jó kedéllyel kortyol a borából. Lábai keresztbefonva, barna csizmás lábfeje megbillen.


A galeasz cellái tágasak és félhomályosak és bűzösek. Oswald embereivel összeláncolva kuporog a vasrácsok mögött, a nyirkos-hűvös fapallókon, a hullámok fel-feldobják őket, ahogy a galeasz végigszánt rajtuk. Oswald fejét a falnak simítja, szemeit lehunyja. Kivár.
Galavan legénysége öt matrózát mészárolta le, míg térdre kényszerítették őket. Oswaldban düh fortyan, amiért ostobák voltak, és harcba szálltak. Nem állhatja a balga vakmerőséget, mellyel a vesztükbe rohantak mindahányan, s tessék: maroknyian élték túl, nem hagyva neki több választást. Önmagának tett ígérete foltokra bomlik az emlékezetében, egyetlen érzés kristályos csupán: a mámor. A hatalom mámora. A befolyás, mellyel a túlvilágot irányíthatja. Szelíd félmosoly húzza a vonásait, vágyó izgalma lustán bontja szirmait a szívében.
De elébb szabadulniuk kell.


Zörög és csörömpöl a súlyos horgony. A Saint Dumas éjjelre lehorgonyzik, a vasmacska hatalmas csobbanással hullik a habokba. Oswald a másodperceket számlálja, és megnyugodva fújja a levegőt, amikor a súrlódó hang alábbhagy, majd abbamarad.
Kikötöttek.
Fáklyák alszanak el s gyúlnak újra. A cellák őrszemei fáradva nyújtóznak, mordulva társalkodnak. Kártyáik szétszórva az asztalon, a játszma időtlen órák óta nem kötik le őket. Hunyorgó tekintettel fürkészik a sötétülő cellákat, ahol Oswald legénysége alvást tettetve hortyog és mocorogva dől egymás vállára. Nehéz láncaik felcsörögnek, sóhajaik mélyek és színleltek.
Oswald szemei nyitva. A mélykék sötétet fürkészi, a nehéz ajtó felé sandít, mely folyosóra vezet, ahonnan kamrák és rakhelyek és konyha nyílik. Ajkát tárva fülel, bár tudja, ha sikerre vágyik, az éj némán kúszhat csupán a réseken.
Súlyos roppanással nyomódik az ónkilincs. Megnyúlt árnyakkal lép be egy matróz, kalapjának karimája az arcába húzva. Az őrök rámerednek, és az alak torzultan mély szavakkal szól:
- Jöttem, hogy leváltsalak benneteket. A kapitány parancsa.
Az őrök egymásra pillantanak, és Oswald kezei ökölbe szorulnak a bilincsben. A legénysége visszafojtott lélegzettel pillant fel, tekintetek metszik egymást és halványan biccentenek az állak.
- Egyedül? - kérdi a legközelebbi őr, és lassan emelkedik az asztaltól. - Hol vannak a többiek?
- A kapitány parancsa - hangsúlyozza az árny, hangja lassún dorgál.
A férfi keze a kardjáért rezzen.
Oswald a falakon látja, amint az árny megnyúlva villan végig a deszkákon, egy szempillantás alatt háta mögé kerül. Penge szisszen, és a férfi hangtalanul rogy térdre, nyesett nyakából vér csepereg. A két másik őr hördülve rúgja maga alól a széket, de az árny ismét őket előzi: szaltóval pattan a magasabbik hátára, torkát vágja újra, csupasz lába lendül, hogy állkapcson rúgja a harmadikat. Fájdalmasan nyög fel, egyre tántorog, és az árny már őelőtte, nyaka a karjai közt, úgy szorítja a földre. Az őr levegőért hörög, tenyere kegyelemért csattan a padlón. Vonagló agóniája végeláthatatlan pillanatokig eltart, mielőtt az árny elereszti, és felpattan, hogy puhán a cellákhoz siessen.
Kalapját leemeli, a sarokba hajítja, felfedi borzas szalmatincseit és büszke mosolyát.
- Üdv, fiúk - csicsereg Selina, és ujjain pörgeti a bilincsek kulcsát. - Hiányoztam?


Nesztelenül lágy léptekkel, egymásutánban osonnak a fedélköz hosszan tovanyúló folyosójára. Oswald csuklóit dörzsölve kerül Selina mellé, aki fáklyátlanul, meredve bámul a sötétségbe, és éles szemekkel kalauzolja őket végig a sötétségen.
- A fedélzet tiszta? - kérdi Oswald súgva, és Selina méltatlanul horkan.
- Hiszen arra kért.
- Hány őrrel végzett?
- Azt a hármat nem számítva? - A lány vállát vonja, úgy motyogja: - Talán nyolccal.
Könnyelmű bestia, morogja Oswald hangtalanul. Ekkora hajón tíz is elkélne. Hiába Galavan hanyag önbecsülése és bizodalma, Oswald vérében egyre keserűbb a kételem. Három őrszemre bízta teljes legénységét, kétárbocosát nem kutatta át rendesen, hiszen Selina rejtekhelye felfedezetlen maradt a szűkös rekeszben, emberei kuszán váltják egymást és túl soká várnak, hogy egészen belefáradjanak, miközben a kapitány és tisztjei az igazak álmát alusszák a kabinjaikban.
Oswald képtelen nyugalommal szemlélni a Saint Dumas-t. Galavan becsvágyó és gyermetegen törekvő, ám korántsem olyan ostoba, mint Oswald kívánja. Nem lehetnek kellő távolságban, nem lehetnek kellő biztonságban, hogyha önerejükre hagyatkoznak, hogyha Oswald nem...
Selina serényen pattan a létrára, amely a második fedélzetre vezet. Húszlábnyi magasságot kell még megmászniuk, mielőtt szabad levegőre bukhatnak, onnan már csak egypár lépés, és a pallón átsietve a kétárbocoson lehetnek.
Oswald a lány után kapaszkodik fel, csonka lábát fájón húzza maga után. Megtehetné, hogy magát mentve az embereit mind maga elé engedje, de ha odafent mégiscsak veszély várja őket, szembe vágyik meredni vele. Tempója nem lassítja a menekülésük, gyakorlottan mozdul már, hogy lüktető bokája alig érjen a létra szálkás fokaira.
Selina a semmibe tűnik felette. Oswald feje előbukik a hajó gyomrából, a friss tengeri levegőt úgy kortyolja, akár az első korty tiszta vizet. Vaskos köd szállt le az éjjel, Selina minden sietős lépéssel halványul. Sürgetőn tekint körbe, és hangtalanul ereszkedik fel. Selina kiváló munkát végzett a fedélzet megtisztításával: sehol egy lámpás pislákoló fénye, sehol a léptek alatt roppanó deszkák neszei.
Oswald a korláthoz biceg, nyomában a hangosan szusszanó elsőtiszttel és a kísértetléptű fegyvermesterrel, és Selina már a pallóról nyújtja kesztyűs kezeit, hogy maga mellé segítse. A palló másik oldala láthatatlanul vész a ködbe. Oswald mordulva fogadja a felajánlott tenyereket, és érzi még, ahogy Gabe lágyan taszít a hátán.
A kétárbocos fedélzetén újabb halottak. Galavan öt embert küldött  a Visszatérésre, hogy a galeasz mellett kormányozza őket. hátrafordul még. Az utolsó embere is feljutott. Percek kérdése, hogy a kétárbocos vitorlát bontson. Gyorsnak kell lenniük, precíznek és - bármennyire lehetetlen - csendesnek. Oswald megnyugtatón paskolja a hajó korlátját, kézfeje sürgetőn int a lemaradt legénységnek, bár tudja, hiába. Kisvártatva mindannyian átérnek, a pallót négyen megragadva áthúzzák, némelyek már iramodnak is a posztjukra.
Nem várnak parancsot, nem várnak fegyelmet, ami a lelkükre köti, hogy óvatosak legyenek. Gyakorlottan szökkennek a kötélhálókra, Gabe a kormányra simítja a tenyerét a taton, Butch pedig a horgonyhoz törekszik, hogy olyan hangtalanul vonja fel a sűrű homokból, amennyire lehetséges.
Zajtalan rend lesz úrrá kilátástalan helyzetükön, ám Oswald nem nyugodhat. Egyre a galeaszt fürkészi, várja, hogy a ködbe vesző kísértethajó életre keljen. Nincs bizodalma a vakszerencséjükben. Bármily óvatosak is, akarartlanul nagyobb zajt keltenek, mint szükséges volna, s elég egyetlen árboc roppanása, egy hevesen huppanó vitorla, máris lelepleződnek.
Nem várhat tovább. Sarkon fordul, hogy kabinjába siessen. Az ajtót magára zárja, kulcsát az övére csatolja reszkető ujjakkal, és felgyúl egy lámpás fénye. A vaskalitkát a kezébe veszi, a kabin padlójára ereszi, maga is mellé térdepel. Zsebéből gyűrt, ázott pergament hajt elő, s amint lesimítva a deszkákra ereszti, a tengerszél ordítást fúj felé. Oswald a fejét felkapja, s vissza is fordul azonnal, kapkodva görnyeszti a hátát a papiros fölé. A pergamenen elcseppent, vörös tintával rótt, tekervényesen kopott ősi jelkép. Oswald az övében kurta pengéért kutat, markolatát megszorítja, és a kés hegyét végighúzza síkos tenyerén. A fájdalomra szisszen, vére forrón gyöngyözik az ereiből. Oswald marokra szorítja a kezét, hogy kövér cseppeket préseljen, és karját nyújtva a pergamenre csepegteti.
Odakint rohanó léptek dübörögnek.
Valaki Krakent sikolt.
Oswald elnehezült lélegzettel mormolja:
- Veni ad me, belua. Veni ad me, armenta immania Neptuni. Veni ad me, belua. Veni ad me. Veni ad me… - A hangja elcsuklik. Reszketve nyeli a nyirkos levegőt, és felzihál könyörögve: - Mihi ausculta! Veni ad me, veni ad me, veni ad me, veni-
Szélvihar söpör végig a kabin padlóján, kioltva az üvegbe zárt lángot. Oswald fulladva hallgat el, rémülten hőköl hátra, karját az arca elé kapja. A pergamen meg sem rezdül, mintha szögekkel erősítették volna a padlóra, s a szél az ágya baldachinjaiba kap, a függönyökbe, festményeit koppanva veri a falakról és a kristálypoharakat az asztalról.
Az orkán hirtelen hagy alább, csakúgy, ahogy kezdődött. Oswald újra hallja a sürgető kiáltásokat a fedélzetről.
Mögötte könnyed léptek zaja.
Összerezdül.
Valaki a kabinjába szökött, és észre sem vette, végigbújta az egészet, végighallgatta minden szavát, végigleste minden rezzenését. Oswald hátraveti magát, és dühvel ordít fel:
- Ki van ott?! Mutasd magad, féreg!
Gyöngülő térdekkel tápászkodik fel, zihál és szédeleg. Az alak lassan levetkezi az árnyakat, csillagfénybe lép.
Oswald lélegzete elakad.
- Mit… maga mit keres a hajón?!
Gyönge kacajjal lépdel közelebb, kézfejei a zsebébe rejtve. Fejét szánva billenti, ahogy Oswald elé ér.
- Kapitányom - súgja lágyan, és fogait felvillantja -, hiszen megidézett.
Kétségbeesve zihál fel. A seb a tenyerén hevülve dobban, szívüteme szapora, mintha üdvözölné, minden lépéssel egyre hevesebb, egyre zagyvább, egyre lüktetőbb, egyre könyörgőbb - és Ed könyörülettel tekint le rá a villámló lencsék mögül, és Ed szemei borostyánnal izzanak, mint a felkelő Holdak, mint aznap éjjel a felhőörvényben, mint az álmaiban, és Ed szaporán pislog és a szemhéjai függőlegesen metszett, tejfehér hártyák és a pupillája szűk pennavonás.
Oswald ereiben ólommá dermed a vér.
Azt leheli reszketegen:
- Leviatán.

4 megjegyzés:

Raistlin írta...

Nem-érdekel-nem-fekszem-le-amíg-el-nem-olvastam félálom-kritika:
- De elküldte Edet :'((( #cry4ever
- De aztán álmodik vele és egyértelmű hogy a bonerje lökte le a hajóról szerencsétlent
- Selina.
- MIÉRT HALLOM THEO GALAVA HANGJÁT A FEJEMBEN
- "Oswald a fejét veti, hogy Galavan szemébe nézhessen." you show them, ozzie. you show them.
- Galavan kabinja: Art Deco before Art Deco was cool
- a faszösszemérésük egy mestermű
- " de mögötte ostor csattan sebtiben, csuklójára kötél szorul és a húsába váj" SIGN ME THE FUCK UP
- újabb öt ember, akarok olyan ivósjátékot, hogy iszom, valahányszor meghal valaki (a végére szükségem is lesz rá, mi?)
- megint Selina!!! Slay, bitch! (szó szerint)
- btw megint visszafojtott lélegzettel olvasok mert intense szökésjelenet hogy fognak kijutni hogy fogják megúszni meg lehet-e úszni úristen ha egy hangot kiadok meghallják őket
- "A pergamenen elcseppent, vörös tintával rótt, tekervényesen kopott ősi jelkép." oswald mit tettél
- "- Kapitányom - súgja lágyan, és fogait felvillantja -, hiszen megidézett."
What
THA
FAKKKKKKKKKKKKKKKKKKK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
- "s Ed szaporán pislog és a szemhéjai függőlegesen metszett, tejfehér hártyák és a pupillája szűk pennavonás."
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
- "Leviatán"
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!


MI A


ÉDES ISTENEM

EZ ZSENIÁLIS

EZ MINDEN

Ó BASSZA MEG MI LESZ ITT

lol oswald megdugott majdnem egy bestiát add tovább ;)


ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHÁHÁÁHÁ

littlemissprimadonna írta...

Jöttem, láttam, és még vagy másfél órán keresztül fogom a plafont bámulni. Mert.

c u p p y. írta...

Johanna én neked erre nem tudok mit mondani. Nagyon szépen köszönöm a kitartó baszdmeg-kommentjeidet, imádom olvasni őket. Visszaadod a hitem. :")
Köszönömköszönömköszönöm.

c u p p y. írta...

littlemissprimadonna, ez a világ legszebb rakciója. Hands down. <3