április 29, 2016

Avast! VI


Gotham, Nygmobblepot, kalóz AU. Hatodik fejezet. Őszintén megmondom, hogy én nagyon sajnálom.


- Mennyi ideje van hátra?
Oswald karja kitartóan fonja Ed derekát, pőre lábai az ágyon végignyúlnak. Ed profilját tárja felé, szegett fejjel bámul maga elé rendülten.
A hangjára megrezzen. Oswald érzi a teste zaklatott remegéseit, a hullámokat, melyek libabőrt festenek a karjára.
- Nem tudhatom biztosan - szól lassan, ízleli a szavakat. - Talán két hét. Talán egy hónap. Talán ha holnap megébred, engem már elragadott a végzetem, és a lelkem kárhozva a Pokolba száll vissza.
- Ed.
- Éjről éjre úgy hiszem, nincs tovább. Olykor szédülök… fájdalom hasít belém, a koponyám mélyén, lüktet és széjjelszakít. Máskor képtelen vagyok megmozdulni, mintha minden porcikám egyszeriben fonódna görcsbe, és levegőért hiába kapnék. Halálfélelem, szüntelen. Különös dolgokat érzek, ha a vízbe meredek. - Ed rekedten hallgat el, ajkait nyálazza. Megköszörüli a torkát. - Elnézést.
Oswald elhúzódik, surrog alatta a sötét selyem. Háttal fészkelődik a kajüt simára faragott pallófalához, a súlyos dunyha alá, jobb karját hívogatón tárja.
- Jöjjön - motyogja.
Ed némán és serényen engedelmeskedik. Oswald átkarolja a takaró alatt, a doktor csontos hátát a mellkasához húzza közel, bőrüket eggyésimítja. Ed megfeszül alatta és sóhajtva ernyed el, jeges ujjai Oswald csuklójához kúsznak fel, az ujjbegyek végigcirógatják.
Oswald a zilált hajba csókol.
- Időben viszem el - súgja halkan, homlokát Ed tarkójának simítja. - Szavamat adom.
Ed nem felel; lélegzete elcsitultan hullámzik Oswald karja alatt, lábait puhán nyújtja. Megnyugodni látszik végre, lomha, egyenletes szusszanásai ólomsúllyal rakódnak Oswald pilláira.


Négy nap elteltével, az alkonyi derűben a doktor állapota hanyatlik.
Oswald puha léptekkel biceg végig a boltívfalú folyosón, görbe-karcsú árnyát gyertyafények nyaldossák és ő kioltja a lángjukat. Reszkető ujjai közt friss rózsavízzel telt a porcelánedény, csobognak és löttyennek a kortyok.
A hang a csontjaiba mar. Párlábnyira jár csupán; a kajüt pallóin átszűrt nyöszörgés végiglobog a gerincén. Minden lépte egyre gyöngébb, mintha a páradús levegő sűrűbb lenne és áthatolhatatlan. A bokájában a fájdalom óva dübörög, szapora szívüteme a bordáit verdesi.
Könyökét nehézkesen emeli, rézkilincsét elfordítja. Egy apró ölnyi víz a padlóra csobban és Oswald felszisszen.
A hang élesedik.
Oswald csonka lábával húzza maga után az ajtót, hogy magukra csukja a halálhörgést.
A levegő dermedni tetszik. Felbámul az ágyra: Ed bőre fehér tűzzel izzik a tompa fényekben, lázas verejték borítja gyöngyözve, hullámzik alatta a görcsbe fonódó izomgúzs. Tüdeje sípolva hördül minden ziháló lélegzetvételkor, Oswald koponyája magába szívja a hangot és az agyába vág.
Az ágy mellé lépdel, lassan és félve. Halkan koppan az edény alja, ahogy leereszti, és kapkodva ingre vetkőzik.
- Ed - szólítja halkrekedten. A doktor nem felel. Oswald újra próbálkozik hát, erőteljesebben, amennyire mer: - Ed.
Rezzenve tekint fel rá. Szemeiben homályba vész a szikrázó holdkaréj, tekintete most sötét és éjfélmély, csapzott tincsei az arcában. Felszűköl újra, ujjai ökölbe szorulnak remegve. Oswald képtelen állni a kínt, ami rávetül. Törülközőért siet hát, átszelve a szűkös kabint, és visszasietve a vízbe mártja.
- Nézzen rám - parancsolja a fogát szorítva, a vízsúlyú szövettel a doktor homlokát itatja.
Ed úgy bámulja, mintha nem látná. Az ajkai ívbe préselve, törötten bugyognak fel a szavai:
- Szüntesse meg.
Oswald kezében megdermed a törülköző.
- Parancsol?
- Szüntesse meg. Szüntesse meg. Szüntesse meg. - Ed szavai mormolássá fakulnak, üres mantrává. Görcsbe tapadt ujjait felemeli, Oswald alkarjába markol, Oswald az ingen keresztül is a húsában érzi a körmeit. - Könyörgöm, szüntesse meg.
- Ed. - Eréllyel szól rá újra, hogy rémületét leplezze. - Szedje össze magát.
A doktor szemei tágulnak, vakon billennek feljebb s egyre csak fel. A plafonra mered siváron, nyüszítése egy sebzett vadé. Oswald száraz ajkait szívja, rájuk szorítja a nyelvét.
A pánik, akár egy alattomos szablya, általhasít Eden. A teste megrándul, gerince ívbe görbül és visszacsattan a dunyhára. Oswald, bár hiába, a nevét kiáltja, és az iszony végigviszket a tenyerén, ösztökélve végre: ereje és félelme teljes tudatában pofon vágja Edet.
A csattanás után szívütemnyi csend.
Ed hörögve szívja a levegőt.
Oswald a hangját emeli:
- Ed! Ed. Hallgasson rám. Nézzen rám. Csak rám figyeljen. - Kinyúl érte, a törülközőt elejtve, száraz tenyerei közé fogja az arcát. Ed fókusztalan tekintetében végre szikra csillan. Oswald háta görbül, hüvelykjeivel elsimítja a lázrózsákat Ed orcáin. - Ne merészeljen meghalni, amíg én maga mellett vagyok. Megértette?
Ed felzihál, és az arcát hiába nyújta még kétségbeesés, Oswald megesküdne, hogy kurtán felkacagott. A dús ajkak megvonaglanak, Ed hangja erőtlen, mint korábban:
- Nem bírom elviselni.
- De igen.
- Kérem…
- Szólítson a nevemen.
Ed horpadt mellkasa megsüllyed, szelídebben kap levegő után. Némán ejti a hangokat, aztán a szilánkos körmök a bőrébe vájnak, és ő a nyíló ajkak közé nyög:
- Oswald.


Fodorfelhős sötétség borul rájuk, mire Oswaldnak sikerül duruzsolt szavakkal és acélos körmökkel elcsitítani Ed fájdalmát és páni félelmét a tekintetében.
A jégvizes törülköző újra végigsiklik az immár teljesen fedetlen, láztól hevült bőrön, Ed felszisszen rá. Oswald szabad kezének ujjait a doktor nyakára fonja, míg a mellkasát dörzsöli végig és a vonagló izmú hasfalát.
Ed gyöngén súgja:
- Bocsásson meg.
Oswald felszusszan, és tovább ereszti a kezét Ed csípőjének völgyébe. Elszakítja pillantását Ed öléből, és a szemeibe fúrja.
- Ugyan miért?
- Kitettem a fájdalmamnak. Szörnyű dolog átélnem, s ennél csak még szörnyebb lehet, ha magára nehezedik a teher, hogy segítsen engem.
Oswald ujjai szorosabbra fűződnek a nyaka köré.
- Kinek képzel engem? - sziszegi.
- Még soha sem uralkodott felettem a félelem. Soha nem veszítettem el a tudatomat, soha nem nyelt magába korábban. - Ed nagyot nyel; ádámcsutkája Oswald tenyerébe nyomódik. - Úgy hiszem, közelít a vég.
- Három nap múlva Gothambe érünk. Addig maga nyugton marad, úgy nem érheti bántódás. Legyen velem őszinte. Mitől ilyen gyenge?
Ed döbbenten pislog fel rá, ajkai elnyílnak.
- Ne nézzen ilyen maflán. Nem vagyok ostoba. Napról napra halványul, és ez nem a betegsége. Egyedül nem. Mikor… - Oswald a szemöldökét vonja, míg a szavakat keresi. Kibukik belőle végül: - Mikor táplálkozott utoljára?
- Elnyeltem Galavan halottjait.
- Nem volt elég. - Oswald kijelent, mégis választ vár. Ed pillái megrezzennek és ő felsóhajt. - Szóljon érte, az Isten verje meg.
A doktor felkuncog.
- Ugyan mit tehetne? Se híre, se hamva más hajónak.
- Feláldozok valakit.
Ed némán bámul rá. Karjait megfeszíti, hogy felemelkedjék, tekintetében továbbra is szikrázik a döbbenet. Oswald vicsorog, a nyakánál fogva taszítja hátra.
- Vissza.
- Igazad beszél? - motyogja Ed rekedten, ahogy Oswald ujjai még utoljára rászorítanak és eleresztik.
Oswald kurtán kacag fel, a törülközőt az edénybe loccsantja.
- A matrózaim napok óta csakis azért dolgoznak, hogy magát Gothambe vigyem. Nem tudtam, hogy a küzdelmet két fronton is vívnom kell, de hajlandó vagyok rá.
Oswald a kezét a nadrágjába törli és fintorogva tápászkodik fel.
- Hová megy? - kérdi Ed halkan, amint Oswald hátat fordít.
Nem láthatja Oswald görbe vigyorát, melyet a hangjában vibráló kétségbeesés fest az arcára.
Nyugodtan szól vissza és kajánul:
- Vacsoraidőre visszatérek.


A kölyök alig lehet tizennégy esztendős. Lényegtelen, csontos suhanc, a fegyverkovács öccse. Csak a nővére maradt számára ezen a világon, egészen a Galavannel és a Saint Dumas-val való találkozásig. A lányt lekaszabolták, nyesett torkú hullája hátramaradva lebbent a felszínen, üvegtekintetére lecsapódott a ködpára.
Oswald látta, hogy a fiú taknyos orral és könnymaszatos arccal áll a korlátnál.
Őt már senki sem keresné.


Lágy szavakkal csábítja a kabinjába, hallgatóságot ígér neki és brandyt szívfájdalom ellen. A suhanc túl mélyre merült saját gyászába ahhoz, hogy megkérdőjelezze Oswald jámborságát. A kabinajtót nyitva Oswald betessékeli, aztán az ajtó becsapódik és a kulcs a zárra fordul.
Felgyúlnak a gyertyák.
Oswald egy heves lökéssel az ágy felé taszítja s a fiú Edet látva démont üvölt. A doktor szenvtelenül a szájába nyúl mind a tíz ujjával, csuklóig mélyül és felfeszíti az állkapcsát.
Oswald derűs érdeklődéssel kerül közelebb, melléjük kerülve az ágykeret oszlopának támaszkodik, suhog a háta mögött a baldachin sötét bársonya. A karjait keresztbefűzi.
A suhanc hadakozik és csapkod, nyelve leszorítva, hördülni tud csupán és fuldokolni - Ed Oswaldra sandít, ahogy egyre szélesebbre húzza az állkapcsát. A fiú hangjai szűköléssé csapnak, szakadó hús moraja és csontok ropogása, szikráznak, mint faágak, ha láng nyaldossa őket.
A sikoly a suhanc torkára fagy. Sűrű cseppekben záporozik a vér a pallókra, Ed arca mintha megolvadna a reszkető gyertyafényben. Oswald szorosabbra fűzi a karjait, úgy nézi végig, ahogy Ed arca felölti a bestiáét, és a széjjelszakított arcba tép a fogaival. A vérzuhatag felerősödik, a csontok tört hangjai mintha belülről recsegnének.
Lucskos hangok vibrálnak a falakon. Ed mohón szürcsöli a fiú lelkét, kiszívja az ereiből és a torkából, kiszívja a bőre alól és a húsából, röpke pillanatok alatt szárazra csapolja és hamuszürkére.
Zihálva húzódik el. Emberi arcát viseli újra, lepelként borítja a vér, a félhomályban úgy tűnik, mintha fekete maszkot viselne.
Elereszti a feszített fogsorokat. A suhanc holtteste levetett gúnyaként puffan a padlón, amint Oswald átlép felette, porrá válik. Oswald két sípoló lélegzet között támadja Edet, mielőtt a doktor bármit szólhatna, ő a vállába karmol és megcsókolja.
A vér forró még a szájában, az íze acélpenge. Nyelvheggyel itatja fel Ed ajkairól, szelíd nyögését mélyre kortyolja. Rebbenő pillákkal néz le rá, és Ed holdkaréj tekintete izzik végre.
- Megfelelt az ízlésének? - súgja Oswald, és felfuttatja az ujjait Ed nyakán.
- Öreg lélek. Elegendő lesz.
- Bármikor szerezhetek magának újat.
Ed elmosolyodik. Reszketeg karral öleli át Oswald derekát, közel vonja, friss csókjait nyílt ajakkal kívánja. Ernyedve remeg Oswald alatt, ki elhajolva hátralöki, surrogva az ölébe mászik. Csontos térdei leszorítják a derekát, ágyékát szelíden ereszti Edére.
Ed felnyög.
- Kapitányom…
- A nevemen, Ed.
- Oswald.
- Kitűnő - dorombolja, és tenyereivel Ed feje mellé támaszkodik. Puhán tolja előrébb a csípőjét, hogy újabb hangot csikarjon belőle. A farka az övének feszül. - Érez engem?
Ed ködös ámulattal leheli:
- Igen.
- Bírja az egészsége, ha most rögtön megkefélem?
- Igen.
- Most ne hazudjon.
Ed halkan kuncog fel, és felnyúl, hogy a tarkójánál fogva vonja lejjebb. Oswald vérmaszatos ajkai egy lélegzetvételnyire lebegnek az övétől.
A doktor lehelete a szájába perzsel.
- Tudja, mennyire kívánom.
Oswald elvigyorodik. Kapkodva csókolja meg, és megszabadul az ingétől. Körmei mélyre vájva végigszántanak aztán a doktor mellkasán, hátraülve hátát nyújtja, és végigköveti a hasát is, csípőjét, kanyarogva karmolja egészen az ágyékáig.
Lustán sandít fel, ajkát biggyesztve.
- Valamit tudnia kell - búgja halkan, ujjbegyei leheletfinoman futnak végig Ed merevedésén. Lesütött pillái hosszú árnyékot vetnek az orcáira. - Őrjítően felizgatott. Nem áll szándékomban gyengédnek lenni. Amennyiben nekem adja magát, úgy fogom megbaszni, ahogy egy magafajta bestiát kell. Megértette?
- Teljes mértékben.
- Helyes.
Oswald felnyúl, két ujjával felitatja Ed nyakáról a még testmeleg vért. Vigyorral az ajkain borul aztán fölé, ujjait Ed combjai közé csúsztatja.
- Tárja szépen szét a lábait.
Ed engedelmeskedik. Oswald a nyakához bújik, fél kezével Ed fenekén simít végig, kutatava, bágyadtan keringenek az ujjbegyei a bőrén. Jobb karjával fékönyékre támaszkodik, a nyaka megfeszült dombjait harapja és a hűs fülcimpát. A doktor megvonaglik, szájából szaggatottan törnek fel a sóhajok. Oswald foga még a fülén, kéjes vigyorral leheli:
- Maga rohadt szajha. Még a halálos ágyán is a farkamért nyüszít. Tetszik nekem.
Véráztatta középső ujjával durván Edbe mélyül; amint a doktor levegőért kap fájón, felkészületlenül érve még, Oswald újra belé harap és a mutatóujjával csatlakozva szélesen mozog benne, élesen és édesen. Ed ívbe hajló teste az övének feszül, mellkasa vértől és verejtéktől csúszós. Oswaldba kapaszkodik, a derekába tép, könyörögve szorítja a fogait.
Gyöngén kezd zihálni, szaporán, a hangja kéjes és magas és Oswald felsóhajt rá.
- Ha így folytatja, a lelket is ki fogom baszni magából.
Elhajolva Ed csípője fölé térdel, az ujjait kihúzza. Ed felbámul rá: tekintete forrón cirógatja végig a csapott vállakat, a vértől cseppenő sötétmaszatos állát és ajkát. Oswald a nadrágját legyűri a combjairól, tenyerét az állára teríti, hogy a vér kesztyűként borítsa csuklóig. Edet bűvölve saját farkára szorít az ujjaival, végigszánt magán, a bőre kipirult, véres skarlát. A tekintetük összefonódik.
Ed azt motyogja:
- Istenem.
Oswald kurtán szusszant.
- És milyen igaza van - mormolja, felvillan a vigyora újra. Sötét ajkai közül úgy fénylenek elő a fogai, mint apró gyöngyök. Lemászik róla, úgy parancsolja: - Szélesebb terpeszt.
Ed a lábai közé fogadja és a testébe. Oswald megmarkolja a combjait és könyörtelenül hatol belé, egyetlen lökéssel, egészen mélyre, ahogyan a tajték csattan a sziklákon. Ed a szemeit zárva üvölt; rekedt nevetéssé lihegi aztán, úgy kacag, mint egy őrült, míg Oswald minden erejéből, telhetetlenül, éles kis lökésekkel bassza. Fél kezével - melyet vér borít - utat talál vissza, a doktor nyakára, durván szorít rá. Ed kacaja apad, tágult szemekkel, hördülve fullad. Oswald akkor elereszti gyorsan, lélegzetvesztetten vigyorognak egymásra.
Oswald tenyere lejjebb kúszik, végigsimít Ed medencecsontján, ujjait a szemérezszőrzetbe fúrja. Látja rajta, hogy a közelségétől Ed ereiben hevesebben pulzál a vér, szusszanásai érdesek.
- Érjen magához - utasítja súgva.
Ed nem habozik; Oswald elmereng a hosszú, csontos ujjakon, melyek gyűrűbe fonva Ed farkára markolnak, s ahogy a kezeit szárazon mozgatni kezdi, Oswald saját ütemét a doktoréhoz nyugtatja.
Oswald bőrövén csilingelnek még a fegyverei. Egy hajlott pengéjű kést csalogat elő, saját ajkához emelve magát metszi, kérdő pillantására Edé felel.
A doktor kérlelve leheli:
- Igen… kérem, igen
Oswald a pengét fordítja, nyelvheggyel lustán végignyal rajta. Ritmusuk lágyul. Ed vágyódó sóhaja a torka mélyére forr. Oswald mímelve és biggyesztve emeli a penge hegyét a szegycsont fölé; Ed az alsó ajkát tejfehérré harapja, könyörögve mordul.
Villan a penge.
Oswald az élét Ed kézfejéhez szorítja, a tárt csukló ereihez, hegye alighogy a farkát éri. Ed riadtan hördül és Oswald felciccen.
- Eressze el. Ha túl hamar élvez el nekem, ígéretemhez hűen eunuchhá nyesem.
Ed szemei sötéten csillannak, mégis szót fogad. Az ujjait tárja, karját maga mellé ejti.
Oswald duruzsol:
- Nagyon jó. Lám, milyen könnyű magát megszelídíteni. - A késre sandít, megperdíti az ujjai között. A száját elhúzza. -  Mit is művelt maga velem nemrégiben? Megtagadta a gyönyöröm és a falhoz vágott. Így volt?
Ed torokból nevet, és Oswald térdébe markol.
- Imádta, ahogy gyötröm.
- Meglehet. - Oswald vigyora ádázul lobog. Mozdulatai kiszámítottá válnak; lassulva húzza csípőjét hátra, hogy éppen csak Edbe érjen, hogy durva lökésekkel újra és újra felnyársalja. Ed minden alkalommal szisszenve nyög fel, fogait csikorogva szorítja. - No és maga? - folytatja egyre halkulva. - Ha arra vágyik, hogy felmetsszem, talán pont ezt tagadom meg. Elvégre nem érdemes rá. Egy utolsó kis ringyónak engedelmes… de pontosan azt teszi, amit elvárok magától? Kötve hiszem.
Ed csattanva pofozza ki Oswald kezéből a kést. Még a levegőben elkapja a markolatát, és karját nyújtva Oswald torkára bök.
Lefegyverzi.
Oswald mozdulatlanná dermed, éppen egy hullám közepén, félig Ed csábító hőjébe merülve, félig a kajüt borzongató hűsében.
Tovább vicsorog, szemöldöke a magasba lebben.
- Nocsak.
Ed lejjebb siklik a pengével. Oswald kulcscsontjai közé illeszti, és húzni kezdi, hajszálérnyi bíborral jelöli.
Rekedten krákogja:
- Vannak még kételyei?
- Hmm. - Oswald csípőjével körözni kezd, kutatva, óvatosan merül vissza Edbe. A doktor megadóan nyüszít fel. - Egy szemernyi sem. Adja vissza. A gyönyörig fogom kínozni.
Ed markolattal előre nyújtja Oswaldnak a kést. Oswald elfogadja, és betartja a szavát. Felélénkíti a ritmusukat, előre hajol: támaszért Ed vállába karmol, míg jobbjával kezdetben szelíd, majd egyre mélyebb és fájóbb sebeket karcol a bőrébe. Magáévá pecsételi a mellkasán, a vállain, egy kacér kis félkörrel az arcán; Ed a penge minden csókját elfojtott szűköléssel és tátott ajakkal fogad, csontfehér orrcimpái reszketve tágulnak.
Oswald száraz torokkal bámulja, a hangja elvékonyodik, ahogy azt suttogja:
- Maga átkozott, gyönyörű bestia.
Oswald jóslata végül bebizonyosodik. Ednek elég ez a pár édes vájat és Oswald lüktető üteme: ujjaival a susogó selyemlepedőbe tép és megfeszült inakkal veti hátra a fejét, úgy sikolt fel.
Aztán minden izma elernyed. Oswald orcáiban felforr a vér a látványától: bőre hevülten ragyog, izzadtság, sperma és lassan alvadó vér cseppjei mocskolják. Karcsú nyaka hátrabicsaklik, az áll éles vonala és csinosan ívelt orra előbukik a sűrű árnyakból.
Oswald összeszorítja a fogát. Hátrahúzódva csusszan ki Edből, türelmetlenül markol magára, hogy a ritmusából ne veszítsen.
Felcsukló nyöszörgéssel élvez el, gyönyöre a hullámzó hasra cseppen, eggyéfolyik Edével.


Oswald szelíden pihegve bújik Ed lábai közül, és az ágy peremére kuporog, úgy néz vissza rá. Ed tekintete fókuszálatlan még és ködös, nyílt ajkaiból megnyugvó sóhajok törnek fel.
- Úgy fest, újra le kell mosdatnom - leheli Oswald, és Ed elvigyorodik, szemeit lehunyja.
- Ne tegyen úgy, mintha bánná.
- Hogy van?
Rásandít végre, mosolya kitart és ragyogó.
- Soha jobban.
- Minden egyes együttlét után ezt fogja mondani nekem?
- Arra mérget vehet.
Oswald puhán szusszan, és lehajolva az ázott törülközőért nyúl.
- Vigyázzon, könnyedén kopik az őszintesége - motyogja, és túlzó mozdulattal Ed alvad vérrel borított állára csapja. Ed kacagása tompán hallatszik alóla, Oswald a törülköző két sarkát kifeszítve fogja. - Maga barom - súgja gyöngéden. - Mennyivel egyszerűbb volna, hogyha meg se szólalna.
Ed kétkedve emeli a szemöldökét, de néma marad.
Oswald könyörülve húzza el a törülközőt, és hagyja, hogy Ed a tarkójánál fogva közel vonja, hogy éles gyöngyfogaival a bőre alá harapjon.
Oswald a szemét lehunyja. Cseppnyi keserédes, lüktető érzés hűsen siklik végig az ér zátonyain, végigbizsergeti tetőtől talpig.


A Visszatérés a virradó hajnal lágyan csobogó hullámain siklik Gotham vaskikötője felé. Selina macskaéles szemeivel már tegnap éjjel azt jósolta, fél napnyi útra lebegnek Gothamtől.
Oswald ezüsthímzett, bőrberakásos kabátjában áll a hídon, reszkető kezei a korlátba markolnak. Ajkán széles mosoly, a fehér fény kiemeli csillagnyi szeplőjét. Úgy bűvöli el Gotham ködbe vesző látványa, mintha első pillantásra belészeretne. Hiába ez már az ezredik pillantás, Oswald úgy sóvárog utána, akár egy házastársra, aki hosszú tengeri útjaira könnyekkel engedné csak el.
Gotham boszorkányvárosát állandóan sűrű, tejszínű ködgyűrű veszi körbe. A homályból szénfekete, fémesen csillogó, csipkézett tornyok bújnak elő, aljuk füstből gomolyog, csúcsuk a piszkosszürke felhőkbe ér. Éles, bozótszerű kiszögellései szobrok árnyvonala: csontszárnyú szörnyetegek, vízköpők, sikoltó szirének merednek alá hullaszerű, pupillátlan tekintetekkel.
Az égbolt alja bíborvörösen lángol. Gotham felől nehéz esőfelhők kúsznak a Visszatérés fölé, Oswald az ajkán érzi az apró cseppeket. A száját tátva mélyet sóhajt, tüdejébe szívja a város kiöklendezett levegőjét, a fémes-édes vegyszerek csábító illatát.
Gotham egy szént okádó, pulzáló acélbestia, és Oswald szíve gyöngéd fájdalommal szorul el. Kalózfészekként ismerik szerte a tengeren. Amerikai birtok, a Wayne família fennhatósága alatt. Hosszú évtizedek óta elfeledték már, hogy tisztességes várossá tisztítsák a kalózok fertőjétől. A Wayne család jelenlegi feje, Thomas Wayne jótékonyan szemet huny a fekete kereskedelem felett mindaddig, amíg nyugodt és látszólag becsületes üzleteket bonyolítanak.
A kétárbocos csúcsos orra már a ködgyűrűt karistolja. Oswald a szemét lehunyja, a ropogó hajótesre koncentrál, a lágy hullámokra, melyek szelíden irányítják a szülőváros felé.
Selina hangja felharsan a kosárból.
Oswald felpillant. A ködgyűrű közepén keringenek még, Selina mégis átlát a túloldalra, és kiabálva csusszan le az árbocról. Meztelen talpai élesen csattannak, Oswald a szavát csak akkor érti, mikor kifulladva mellé kapaszkodik.
- A Dumas. Itt van a Saint Dumas.
Oswald ösztönnel kapja a fejét a kikötő felé. Ő még semmit sem lát, csak a fehéren kavargó végtelent.
- Biztos vagy benne? - kérdi rekedten.
- Láttam. Keresztben horgonyoz, az ágyúi tüzelésre készen. - Selina levegőért kap, és kiböki végül a nyilvánvalót: - Ránk vár.
Oswald komoran bólint. Ellöki magát a korláttól, hogy parancsba adja: felkészülnek a küzdelemre, és ha kell, magukat áldozva lángokba borítják a Saint Dumas-t. Pár bicegő lépést tesz meg csupán, Selina újra mellette terem, és durván a vállába markol.
- Mi van?
- Láttam még valamit - vallja halkan, és a fogai közt szűrve vesz mély lélegzetet. - Valakit kötéllel az orrfigurához szíjaztak. Egy nőt.


Oswald táguló orrcimpákkal szimatol, mintha csak megérezhetné Galavan szándékait. Bütykei szinte beleolvadnak a patyolat ködbe, olyan szorosan markolja a korlátot. A kétárbocos könnyedén felveszi a ködgyűrű ívét, hogy mire átérve kibukkannak belőle, gyorsan irányba fordíthassák az ágyúkat.
Maroknyi legénységgel esélyük sem lehet arra, hogy szilánkokra zúzzák a galeaszt. Ha Galavan őket akarja, megkaphatja - a Visszatérés roncsait, és ha kell, a teljes legénység hulláit. Oswald hajlandó volna alkut ajánlani, ha kell, csak hogy lépéselőnyre tegyen szert.
Szerencsétlenségükre, Theo Galavan nem elég ostoba.
A szűkös vaskikötőben útjukat állni - ezzel minden esélyük csökken, melyet a keskeny kétárbocosnak köszönhetnek. Nem kerülhetik ki, hogy a merülési mélységet felhasználva kicselezzék, a galeasz ugyanis bárhova követheti őket Gotham mélykék vizében. A Saint Dumas minden ágyúlövése halálos sebet ejt majd a Visszatérésen, és ők nem engedhetnek meg, csak pár hajszálpontos találatot. Oswald parancsba adta Zsasznak, hogy bármi történjék, elsődleges célpontjuk a Dumas lőporraktára legyen.
Az egyetlen esélyük, hogy lángokba borítják a galeaszt, és időben elhagyják a kétárbocos roncsait.
Oswald ujjbegyei puhán végigsimítanak a korláton. Megszerette a hajót, hiába dédelgette sokáig a gondolatot, hogy maga égeti fel. Fish hagyatékának minden szilánkját gyűlölte, míg meg nem érezte, milyen irányítani és uralkodni felette. A kétárbocos sok szempontból tökéletes volt számára, és most bizonyos, hogy el fogja veszíteni.
Az orr áttör a ködörvényen. Oswald hunyorogva lesi a galeaszt, és meg is látja: pontosan köztük és a város között várakozik, elvágva minden más kikötői hajó útját. Az orrfigurát kutatja, mindhiába; még nem láthatja. Nehéz, fekete szövettel takarták a figurát, mely mozdulatlanul pihen a lágy szelekben. Oswald gyanakodva ráncolja az orrát. Selina talán tévedett: az ő látása sem csalhatatlan.
Galavan karba tett kézzel, várakozó mosollyal pillant le Oswaldra a galeasz hídjáról, mellette két nő áll: Oswald a szőkét csak nehezen ismeri fel, Galavan húgát viszont egyszeriben kiszúrja. Az emlékétől bizseregni kezd a csuklója körötti bőr.
Pillantása sebtiben suhan át a fedélzeten. Nem tudja pontosan, Galavan hány embere veszett oda a korábbi ütközetben, de annyi bizonyos: továbbra is áthidalhatatlan a fölényük.
Galavan könnyed léptekkel siet a lépcsőn, s amint a Visszatérés közel ér, int a legénységének, hogy csáklyázzák meg.
Oswald tehetetlenül nézi végig, ahogy az emberhosszú fémek a kétárbocos korlátjába fúródnak, és közel húzzák őket, megalázón és tehetetlenül.
Galavan Oswalddal szemben áll meg, vigyora fényesen ragyog az aranyfogaitól.
- Cobblepot kapitány - kiáltja örömtelin, karjait üdvözölve tárja. - Milyen jó újra látni. Oly’ angolosan távozott legutóbb.
- Részemről az öröm - szűri Oswald a fogai között, és hátrasandít.
Legénysége megmaradt tagjai pisztolyt, szekercét és kardot ragadnak, éles hegyeikkel Galavan kalózait veszik célba.
 - Őszinte sajnálattal vettem tudomásul, hogy elutasítja az ajánlatomat.
- Tudja, hogy megy ez. - Oswald rámered végre, vigyorát sötéten viszonozza. - Csak az egyikünk vágya teljesülhet be. Úgy döntöttem, ez én leszek.
- Merész. Meg kell hagyni, merész. - Galavan léhán a Dumas korlátjára könyököl, ujjait összefűzi az öböl csitult vize felett. - Ami azt illeti, én magam is erre a döntésre jutottam: a jó Cobblepot kapitány bizonyosan jobban tudja, mit csinál. Elvégre ki ne hallott volna a mészárlásról, melyet a lázadás éjjelén vitt véghez, s ki vagyok én, szerény Theo Galavan? Egy újonc, egy jöttment, kinek híre még Tortue-n sem söpört végig.
Oswald megfeszült inakkal, némán hallgatja Galavant. Gyűlöletes érzés hagyni, hogy tréfálkozzon. Galavan kölyökpárducként játszadozik vele, több vérző sebet ejt rajta, elereszti újra és újra, hogy menekülni próbáljon, mielőtt leterítené és átharapná a torkát.
- Aztán - folytatja ünnepélyesen -, újabb gondolat hasított belém. Egy gondolat, mely nem hagyott nyugodni. Egy gondolat, mely szerint Cobblepot kapitánynak, mint minden érző emberi lénynek, bizonyosan húz valamerre a szíve.
Oswald ereiben elhűl a vér. Sápadt arccal, szédült tekintettel bámul Galavan fekete szemeibe.
- Téved - felel olyan fölénnyel, ahogyan csak képes rá. A térdei reszketni kezdenek.
Galavan sajnálkozva biggyeszti az ajkát.
- Ó, valóban? Ez roppant szerencsétlen. Hiszen már olyan biztos voltam benne, hogy legyőzhetem magát. - Élesen sóhajt fel, jobb kezének mutatóujjával közel hívja a húgát. - Tabitha, ha volnál olyan kedves… szabaduljunk meg a holtsúlytól. Úgy fest, nincs szükség a vendégünkre.
Tabitha édes mosollyal pillant Oswaldra, és a fedélzetet átszelve a korláton átperdül, kötélbe kapaszkodva támasztja a lábát az orr deszkáinak. Egyetlen mozdulattal lerántja a leplet.
Oswald felüvölt.


Az orrfigurához durva kötelekkel kötött, eszméletlen asszonyban Oswald az édesanyját ismeri fel. Gertrud piszkosszőke, bomlott tincsei teljesen eltakarják az arcát. Ugyanazt a kopottszín, csipkékkel és fodrokkal és levélmintákkal tarkított ruhát viseli, melyet akkor ölt magára, ha Oswaldot hazavárja. Gyöngyökkel ékelt, hosszú nyaklánca - a gyönyöket Oswald ajándékozta, hosszú évek óta, szemenként - már egészen a melléig ér.
Oswald felüvölt
és Tabitha a száját húzva pillant fel a bátyjára.
- Mintha eltört volna.
Galavan Oswaldot bámulja.
- Bocsánatát kell kérnem - a húgomat mélyen érinti, ha semmirevalóra válik a kedvenc játéka.
- Engedje el! - Oswald nem néz rá, míg ezt parancsolja, Gertrud vonzza a tekintetét: majd’ átzúg a korlát felett, annyira igyekszik, hogy közelebb hajoljon. - Anyám! Anyám, én vagyok! Engedje el!
- Kérem, kérem. - Galavan felemeli mindkét kezét. - Erre semmi szükség. Tabby, próbáld csak meg felhúzni még egyszer.
Tabitha vállat ránt, és a zsebéből előhúz egy apró palackot. A fadugót kiharapja, és egy széles mozdulattal Gertrud arcára locsolja a vizet.
Gertrud zihálva tér magához. Riadtan pillant körbe, s ahogy a pánik egész testében elborítja, vékonyult hangon szűköl fel.
Oswald újra elkiáltja magát.
- Anyám! Semmi baj, itt vagyok! Itt vagyok! - Galavan felé fordul, bordáin végigvágtat a szíve szapora üteme, és a dobhártyájáig zúg, elnyomva Gertrud nyöszörgését. - Engedje el. Megteszek bármit. Megteszek bármit, csak engedje el. Magáé a hajóm, a legénységem, az összes arany és rubin, amit a raktárban talál. Magáé mindenem.
Gertrud könnyfátyol tekintete megtalálja végre, szilánkos szavai gyöngéden csengenek.
- Oswald…? Oswald, kicsikém, az te vagy?
- Én vagyok, anyám. Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj. - Fröccsenő dühvel ordít maga mögé. - Hozzátok már a pallót, hitvány barmok!
- Oswald? Mi történik? - Gertrud erőtlen hangja elcsuklik. Oswald szemébe forró könnyek szöknek, szaporán pislogja vissza őket.
- Semmi baj. Nincsen semmi baj. - Úgy ismétli, mint szelíd altatót, mint varázsszavakat, melyek jóra fordíthatnak mindent. - Nincsen semmi baj, rendben?
A félszemű őr haragosan koppanó csizmasarkakkal egyensúlyoz mellé, kezében meghajlik a vékony palló. Engedelmesen teríti Oswald mellé, s ahogy a palló vége a galeasz korlátján koppan, pisztoly dördül és Gertrud felsikolt.
Az őr összecsuklik mellette.
Galavan kezében füstöl a pisztoly, és Oswald döbbenten mered az őr mellkasára: fekete ingét sebesen áztatja a kiömlő vér, sötét foltként tágulva.
Galavan feddően mozdítja az ujját.
- Ejnye, ejnye. Hol a jó modora, kapitány?
Oswald némán, a pisztoly hangjától félsüketen reszket a korlát mögött. A lelkében egyre hevesebben tombol a gyűlölet és a düh, vonásait egészen eltorzítja.
- Ha jól értettem, megadja magát.
- Jól értette - morogja Oswald mereven.
- Parancsol?
- Oswald...
- Jól értette.
- Ez csodálatos! - Galavan öblösen kacag fel, jobb tenyerét a szívére szorítja. - El sem tudja képzelni, mennyire megkönnyebbültem. Milyen áldott nap ez a mai. - A korláton áthajol szelíden, tekintete összevillan a húgáéval. - Tabitha - duruzsolja lágyan -, most.
Tabitha kezében a kard.
Egy szemvillanás, és Gertrud porcelánnyakán vöröslő szakadás nyílik a gyöngysor felett, mélyen és szélesen, akár egy rubinnyakék. Sűrű vízesésként hull alá a vére. Ahogy Tabitha kardja átszakítja a gúzsköteleket és Gertrud rebbenő szoknyájával az örvénylő tengerbe zuhan, Oswald úgy ordít fel, mintha a penge őt találta volna szíven.
- Nem! - sikoltja, lábai gyengülve csuklanak össze alatta. - Nem, nem, nem, nem, nem, nem-
- Igazán sajnálom - Galavan lassú léptekkel kezd hátrálni; zengő hangja tör felé, a hullámokon végigvibrálva. - Elkésett. Tűz.
Oswald úgy érzi, rászakad a dühös égbolt. Az eső keservesen kezd záporozni, osztozva Oswald gyászán. Galavan húsz ágyúja egyszerre robban, recsegve szántanak végig a hajótesten. Kiáltások harsannak. Oswaldhoz alig érnek el a szavak: elveszítették az orrárbocot, a csúcsvitorlát, az egyik golyó az élelmiszerraktárat zúzta porrá, a másik a tatba fúródva robbantotta szét a kapitány kabinját.
A kabinját.
Zsasz a parancsa nélkül viszonttüzet nyitott. A Visszatérés nyikorogva végigrándul a talpa alatt, az ágyúk úgy dördülnek, mint ezernyi vihar.
Oswald könnymaszatos, lángoló arccal igyekszik lábra állni. Sűrű, csípős szagú puskapor-felhő borítja a teljes fedélzetet. A mellette elsuhanó alakok, akár az árnyak, egyetlen pillanatra tűnnek elő és beleolvadnak újra. Semmit sem lát. A por még jobban csípi a szemét, reszketegen próbál előre lépni, s szinte azonnal megcsúszik és elbotlik.
A lába alá bámul. Az őr vére már felemelt csizmasarkáról csöpög, színtelen arcát beteríti a por.
Oswald gyomra felkavarodik. Egyszerre túl sok minden izzik benne, bosszúvágytól a gyászig, félelemtől a közönyig. Képtelen dönteni, mitévő legyen. Ugyanannyira vágyja Galavan végeláthatatlan és keservesen gyötrő halálát, mint a saját elmúlását.
Valaminek most úgyis vége. Bármit tesz, bármit dönt, a Visszatérés egy röpke óra múltán már az öböl fenekén lesz, ripityára ágyúzva, tucatnyi matróz vérével festve.
Nincs esélye Galavan után vetni magát.
Nincs esélye megvédeni a saját hajóját.
Nincs esélye tisztességgel eltemetni az édesanyját.
És nincs esélye Eden segíteni.
A tat a Visszatérés leggyöngébb pontja. Ha Galavan bárhol eltalálta a szűkös kabint, bizonyos, hogy mindent ízekre tépett - bútort és testet egyaránt.
Újabb sortűz éri őket. 
Felharsan a fa, és Oswald hiába tapogatózik vakon a maró porfelhőben, szívdobbanva ismeri fel a hangot: a Dumas eltalálta a főárbocot. Riadt sikolyok repkednek a levegőben, a recsegő fa süvölt. Az alázúgó árboc kettéhasítja a felhőt.
Csattanva szaggatja magáról a kötélzetet, megfeszül a súlyos vitorla. Oswald későn észleli, hogy egyenesen felé zuhan.
Eldöntetett.
Szorosra zárja a szemét, és várja az elkerülhetetlent.

2 megjegyzés:

Raistlin írta...

Gyűlölöm Theo Galavant. Vagy nem tudom. Nem tudom, lehet-e egyáltalán gyűlölni, olyan, mint egy természeti katasztrófa, elérkezik és mindent bekebelez, ami kedves volt neked. (Csak kiszámítottabb.)

Számítottam Gertrude-ra és ezért fájt a legjobban, az elkerülhetetlensége miatt és hogy ebben a pár sorban mennyire benne rezgett a kapcsolatuk Oswalddal (a nyaklánc. a nyakánc.) és.... nem tudom, tudok-e beszélni róla, sokkolt, és valahogy - olyanok a sorok mintha egy pisztoly dördülése után csengenének, jóval azelőtt, hogy az első lövés elsül; ez a kedvenc sorom: " egyszerre túl sok minden izzik benne, bosszúvágytól a gyászig, félelemtől a közönyig" - mert talán én is ezt érzem, a mellkaskaparó fájdalomtól amit fölszíthatnak fiktív világok fiktív szereplői és mindennél valódibb mégis és a teljes - kizökkentség, talán.

(Hugh halála.)

Szeretnék beszélni Edék szerelméről, mert megérdemelnék - mert gyönyörűen írtad le - mert nem vagyok hajlandó elhinni az ő végzetüket; mert örökre ilyennek akarnám látni őket, mint a fejez elején, abban a brutális, felkavaró nyersségben és kegyetlenségben ami együtt van azzal a végtelen és puha szelídséggel, az egyensúlyukat olyan tökéletesen találtad meg - de szédít a befejezés, mintha tengeribeteg lennék és az orrom be van tömve a füst és a lőpor és a vér szagával és

ha legalább partot értek volna
olyan közel voltak

és újra és újra visszatérek ahhoz hogy Oswald MINDENT odaadott volna
és miután megteszi---
(szóval mi marad ezek után?)

Talán ami ennyire torkon ragad az az, hogy itt nem is a halál igazán fenyegető, ebben a világban, hanem a veszteség. És Oswald túl sok mindent tud veszíteni - a ragaszkodásával, a mániájával, a szeretetével. Annyira lobogva érez. És annyira nem ér vele semmit sem.

c u p p y. írta...

Szóval akkor pontosan elértem azt, amit szerettem volna. Jissz.
Továbbra is megesküszöm az égre hogy nem azért öltem meg Hugh-t mert egy áruló fattyú, hanem mert pillangóeffektus és nem is akartam.
Nagyon sok mindent elveszítenek, és én sem tudom, mi lesz így. De már csak egy fejezet, amit a karakterek irányíthatnak végig, mert én - én feladtam. Eldöntik, hogyan szeretnének játszani.