május 02, 2016

Avast! VII


Gotham, Nygmobblepot, kalóz AU. Utolsó fejezet.


Újabb sortűz éri őket. 
Felharsan a fa, és Oswald hiába tapogatózik vakon a maró porfelhőben, szívdobbanva ismeri fel a hangot: a Dumas eltalálta a főárbocot. Riadt sikolyok repkednek a levegőben, a recsegő fa süvölt. Az alázúgó árboc kettéhasítja a felhőt.
Csattanva szaggatja magáról a kötélzetet, megfeszül a súlyos vitorla. Oswald későn észleli, hogy egyenesen felé zuhan.
Eldöntetett.
Szorosra zárja a szemét, és várja az elkerülhetetlent.


Nevetséges utolsó gondolatnak, hogy küzdelme ereje teljében sem volt elég mindahhoz, amit célként tűzött maga elé, akár egy győzelmi zászlót - úgy szaggat belé hasadékokat a szél, mint a Visszatérés megtépázott kalózlobogójába.


Az árboc kietlenül reccsen.
A lába alól eltűnik a talaj.
A túlélők egyszerre sikoltanak fel.

Oswald zihálva nyitja a szemét, bőrén érdes-síkos tapintás és acélpikkelyek. A szívüteme elhagyja egy pillanatra.
A Leviatán fölötte tornyosul, teljes armadahossznyi pompájában, kitárt hártyauszonyaival - keskeny hátával az árbocot tartja a fedélzet felett, a kétárbocos egyik végén a mélybe lóg, orrvitorlányi feje Oswaldhoz simul leszegve. Ed hátrataszajtotta, egészen az orr épen maradt csúcsáig, s most elhúzódva pislog le rá két tejfehéren metsző szemhéjjal és borostyán holdírisszel.
A füstfelhő elapad.
Oswald egész testében reszket. Ráparancsolna, ráüvöltene, száraz ajkait nyitja de hang nem jön ki rajta. Oswald térdre borul előtte, karját szélesre tárja, kérges tenyerébe veszi a hatalmas fejet.
- Tűnjön el - kiáltja túl a csatamorajt, és megesküdne, hogy a holdtekintet elsötétül. - Tűnjön el. Megparancsolom. Öntsön emberi alakot, vigyen hosszúcsónakot, és érjen partot.
Ed dühvel szisszen fel, és kitépi a fejét Oswald kezei közül, hogy lábai alá nyúlva magára emelje, hogy átvesse magát a szétroncsolt korláton és vele a jeges öbölbe csusszanjon.


Oswald felszikrázó tengervizet és záport köp, orcáján vékony sóréteg reped. Karjaival Ed kicsúcsodó pikkelyeit szorítja, melyek tüskékként merednek a viharég felé. Kabátja  szárnyként csapkod utána, ahogy belékap a zivatar szele.
A Leviatán feje megemelkedik és egy durva csobbanással a zilált felszín alá buknak. Oswald az utolsó pillanatban szívja teli a tüdejét, szemét vörösre csípi a hűs só.
A Leviatán lélegzetvételnyire merül csak alá. Amint újra áttörik a vízfelszínt, és Oswald bőrére tapadt, nyirkos ruhákkal didereg, Ed recés farkával ölnyi hullámokat és egy testet sodor Oswald felé.
Oswald ösztönnel nyúl ki rögvest, és görcsbe ránduló ujjait Gertrud csuklója köré fonja, úgy húzza maga mellé, derekát fél kézzel átkarolva.
Gertrud feje Oswald felé billen, felnyesett nyakán alvadt vér. Oswald szorosra zárja szemeit, feljebb vonja és közel, homlokát Gertrud rideg halántékának tapasztja.
Annyit zokog:
- Köszönöm.


Futótűzként harsan fel a túlvilági üvöltés. Hangja, akár százezer elkárhozott pokoli sikolya, Oswald csontjáig hatol és szétfeszíti az elméjét. Gertrudot szorosabban karolva sandít hátra, és mielőtt meglátja, máris tudja.
Galavan a teremtményét szólította.
A Leviatán megvonaglik őalatta.


Oswald még soha sem látott hatalmasabb monstrumot. Féltucatnyi csáp csobban elő az orkánszürke habokból, legkarcsúbb hegyük is olyan széles, akár egy hadihajó főárboca. A lény dühödten ordít fel, érces a hangja és fájón magas, visít szinte és levegőtlenül hörög. Kereken tátott szája - két galleon hossza - fedélzetnyi hegyes fogakkal teli, akár a cápáknak, szájpadlásig érnek az egymásutáni fogsorok.
Aztán a monstrum elmerül.
Lüktetve közelít, kitartott tempóban. Az öböl kettéválik, V alakú ziháló habok csobognak a Kraken hossza mentén. A Leviatán a pofáját tátva visszasüvölt, Oswald füle cseng tőle egy pillanatra.
A csápok a kígyó testére fonódva rántják hátra olyan erővel, hogy Oswald Gertrudot karolva a hullámokba zuhan és elmerül.
A víz alatt homálysötéten látszik csak a két bestia eggyéfont alakja. Küzdelmük vonagló sodrása embertelen erővel taszítja egyre a part felé, megpörgetve és messzire lökve, oly keservvel szorítja magához Gertrud élettelenül nehezült, hogy úgy érzi, soha többé nem nyújthatja ki az ujjait.
Riadtan tátja a száját, és a sós víz a tüdejébe tolul. Égetve feszíti belülről, a pánik egyre nő benne, ahogy kétségbeesve tempózik a felszínre, húzva és vonva maga után az asszony holttestét.
Köhögve és prüszkölve töri át a felszínt, a víz burokként borítja. Frufruja tincseit a szemére tapasztja és az orrára, egy pillanatig semmit sem lát, csak a dühöngve forró tengert, az izzó buborkékokat, melyek alatt perzselve folyik két szörnyeteg megpecsételt csatája.
Távolabb, a Visszatérés kettéroppanva süllyed. A fedélzet már a tajtékok alatt: a szétroncsolt tatot sebtiben zabálják a habok, míg az orr függőlegesen mered a karcos égbolt felé, a fa érces reccsenése halálsikolyként hasít.
Oswald arcán tengervíz és könny ömlik. Látását elhomályosítja, a menekülő hosszúcsónakot csak akkor veszi észre, amikor közvetlen mellette hullámzik.
- Kapitány! - Gabe felé tárja húsos ujjait, és Oswald elébb Gertrudot sodorja közel, hogy Gabe óvatosan a csónakba emelhesse.
Újabb kéz nyúl felé, bőrkesztyűs, vékony csuklójú, és Oswaldot Zsasz vonja be. Oswald oldalra köp, frufruját simítva a tenyerét nyújtja követelve, hogy Gabe a karjai közé emelje Getrudot. Csak akkor pillant körbe pihegve, amikor az asszony feje az ölében pihen.
Gabe-en és Victoron kívül Selina kuporog még a csónak végén, és a vérrel borított, ködtekintetű, reszketeg szakács. Oswald Gabe-re bámul.
- Életben maradt még valaki? - krákogja, a só durván marja a torkát.
- Nem tudjuk. - Gabe komoran bámul vissza a süllyedő roncsra. - Hogy holtat láttam-e többet vagy eszméletlent… nem tudom. Némelyek átálltak. Menekültünk, ahogy tudtunk.
- Aki túléli, majd követ - morogja Selina, és még kisebbre húzza össze magát: térdei felhúzva, átkarolja őket, úgy biccent maguk mögé. - Ki a barátja?
Oswald képtelen a fortyogó habokra nézni.
- Nygma.
Victor dallamos hangja szólal meg mögüle.
- A doktor?
- Valaha az volt. - Oswald Getrud haját simítja, ujjaival a tincsek közé bújva fésüli félre az arcából. - Ha túléli, talán újra az lehet.
Csend leple borul a hosszúcsónakra. Oswaldon és a szakácson kívül mindenki hátrabámul, vonzza a tekintetüket a feketén kavargó örvénymélység, melyet a két bestia küzdelme izzaszt. Oswald öntudatlanul simogatja Gertrud haját, elméjében mélyebb űr tátong, mint a tengerfenék sivatagában.


Keserves üvöltés harsan a szívébe.
Oswald bódultan kapja fel a fejét, s még éppen elé tárul a szívszorítóan fenséges látvány: a Leviatán felnyomakodik, tüskét feje szinte a zivatarfelhőt karistolja. A Kraken csápjaival rátapad, a hosszú torokba mélyeszti ezernyi fogát, és Oswald Ed fájdalmas sikolyára ismer az embertelen rikoltásban.
A hosszúcsónak partot ér. Oswald lehajolva reszketeg csókot lehel Gertrud arcára, vonásait küzdve árnyalja. Gabe-en kívül mindenki elhagyta már, a fedélzetmester néz csak rá bánatos szemekkel.
Oswald karjaiba emeli Getrudot, és felé nyújtja.
- Vigyázzon rá - kéri halkan. - Találjanak egy biztonságos szállást a part közelében, és várják visszatértem. Vigyázzon rá jobban, mint a saját életére. - A hangja megkeményedik. - Megértette?
Gabe habozás nélkül bólint, kívánkozó szavait mélyre nyeli. Óvatosan veszi át Gertrud holttestét, és maga is a partra mászik, míg Oswald megmarkolja a súlyos evezőket, és áramlattal szemben, kínkeservesen kezd újabb háborúba.


A tengeri csatához közelítve a hullámverés könyörtelenebb és kiszámíthatatlanabb. Ólomsúlyú testek csobbannak a vízbe, szökőárakat kavarnak, melyek végigrobognak a viharvert lélekvesztőn.
Oswald a fogait szorítva küzd, s hogy éppen miért, maga sem tudja. Ha el is éri a bestiákat, tehetetlen marad és védtelen. Akaratlanul találhatja el egy vízsíkos nyúlvány, ütésétől úgy roppanna be a koponyája, mint egy tojáshéj.

Dörgés harsan hirtelen, villám szeli át az eget, egy pillanatra fény van, vakító fény és robaj,
aztán a világ egyszerre némul.

Sűrűn omló vér festi vörösre az öböl habzó vizét. Oswald döbbenten bámulja a töménnyé forrt habokat, a zivatar duzzadt cseppjei halkan csobognak belé, mintha a fortyogó Pokolban rekedt volna.
Eggyéfolytak már benne a sikolyok, s most, hogy véget ért minden, mielőtt bármit tehetne, mielőtt bármit látna, a legszörnyűbb gondolatok vájnak végig a húsán.
Hátraveti magát a csónakban, az evezőket majd’ a vízbe hajítja. Messze jár még: túl messze, de azt képtelen megérteni, miért nem lát semmit.
A habok alá süllyedtek volna?
Elpusztultak mindketten?
Valamit mozdulni lát a távolban. Valami aprót, sötétet, tehetetlenül lebegve a felszínen.
Oswald felpattan az imbolygó csónakban, és ögyetlenül fejest ugrik a vérző tengerbe.


Fémes-sós kortyokat nyel, heves, ritmustalan csapásokkal kapálózik a test felé. Időérzéke megcsalja; mintha pár pillanat múlva máris a karját ragadná, fejét maga felé vonná. A puffadt arcot sűrű, fekete szakáll fedi, mélyükön gyöngyök és kagylók bújnak. Oswald undorral ereszti Galavant, s a jeges víz a felismeréssel együtt a bőre alá kúszik.
Galavan nem parancsolt semmiféle pokolfajzatnak.
Ő maga az. Ő maga a Kraken, emberbőrbe bújva, ahogyan Ed rejtezett előle.
Oswald csobogva pillant körbe. Az ő testének is itt kell lennie. Galavanra néz újra, a mellkasa hullámára: a rohadék él még. Ő él, ő még mindig él, hiába fosztotta meg Oswaldot mindentől, ami valaha kedves volt számára, hiába jár a nyomában a halál és a pusztulás, ő rendületlenül él.
A víz alatt az övét kutatja. Pisztolya használhatatlan, de tűzve lobog még rajta a szablyája, leoldja most róla, és ahogy kiemeli a habokból, Galavan szemhéja megrezzen.
Oswald a körmeit az állába fúrja, kényszeríti, hogy a száját nyissa. Galavan tekintete rávillan utoljára
- Ezt az anyámért -  Oswald suttogja
mielőtt üvöltve lesújtana, a szablyát a torkán végig leszántja.
Mintha Galavan húsmélyről sikoltana, a hang Oswald velejéig hatol, felszabdalja és felszabadítja.
Galavan torka repedten nyílik fel, és Oswald arcul köpve ott hagyja, úszik tovább, egyre beljebb, hogy Edet is meglelje, minden porcikájával és rezdülésével azt vágyva, hogy még életében.


Szilánkos pallók és lebegő roncsok közt siklik - ezek már a Visszatérés romjai, egy másik álom martalékai. Megszaporodnak a testek. Legtöbbjüket félresodorja, ismerőst és ismeretlent egyaránt. A Saint Dumas-t sehol sem látja, se épen, se kívánt lángokban.
Éveknek tűnik, míg rátalál, s amint sikerrel jár, amint végigdübörög rajt a megnyugvás, az újabb hullámba már iszony vegyül. Ed fejjel előre bukik a habokba, csak a fenék ívét, lapockáját, lábszárát éri a csepergő eső. Vér folydogál belőle, a válla tájékán, ahol a Kraken a fogait belé mártotta, felszaggatva a húsát, szilánkosra repesztve a csontját.
Oswald kapkodva fordítja hátra, tenyerével alá kúszik, hogy felszínen tartsa.
Színtelen, elcsukló hangon kiált fel.
- Ed! Ed, hall engem? Ed!
Ed rezzenéstelen. Oswald legyőzi a vágyat, hogy felzokogjon újra, szabad kezét emeli inkább, hogy pofon csapja. Tenyere vizesen csattan Ed orcáján, és végre - végre - Ed nyirkosan hördül és egyből köhögni kezd, ajkán és állán kortynyi tengervíz ömlik.
Oswald reszketve kap levegő után, a doktor tarkójához nyúl, hogy meg ne fúljon.
- Hála istennek - suttogja halkan, és a víz felett átkarolja. - Ed. Hála istennek. Hála istennek. Hall engem?
Ed szólni akar, de csak krákogni tud, tüdeje sípolva ereszti a levegőt. Oswald egyből rászól:
- Ne beszéljen. Ne beszéljen. Kiviszem innen. Tartson ki. Megmondtam, hogy tűnjön el. Meg ne haljon nekem, mert a saját két kezemmel fojtom meg ezért. Tartson ki.
A legközelebbi pallóért nyúl, és minden erejét összeszedve rálöki Ed gyönge testét. Ed belé tud még kapaszkodni, sajgó körmeit mélyre vájja a deszkába. Oswald a másik végét megragadja, és maga előtt tolva tempózik, törött bokájában tűrhetetlen a fájdalom, mire a magára hagyott hosszúcsónakhoz érnek, a kimerültségtől ezernyi csillag szikrázik a szemei előtt.


Az elcsitult öbölhullámokon könnyedebben evez. A doktor tekintetéről is feloszlik lassan a fátyol: a hátán hever, Oswald jobb híján csuromvíz kabátját terítette rá, bár tudja, nem sokat ér, didereg csak alatta és megremeg. Ed mellkasa hevülten hullámzik, minden egyes lélegzetre az arca fájó fintorba rándul.
- Tartson ki - ismétli Oswald bágyadtan, egyszeriben szól a doktornak és önmagának.
Ed ajka megvonaglik, kiejtetlen szavakat formál.
- Csitt.
- F-folyó…
Oswald összevonja a szemöldökét. Balra mered, a szűkös tengerösvényre, ahol az öböl vize tovább csordogál a füstös boszorkányvárosba. Ed küszködve leheli:
- Evezzen… a folyó…
- Evezzek fel a folyón? Erre kér?
- Igen…
Oswald nem kérdez tovább. A bal evezővel hevesebben ver, hogy a csónak orrát elfordítsa, és irányt váltva megtegye, amit a doktor kér tőle.


Minden egyes tagjában zsizseg a fájdalom. Az elméjére pára borul, az egyetlen feladatra koncentrál csupán, melyért még értelme van küzdeni. Ha Edet megmentheti, hogyha homokszemnyi esélye is van arra, hogy megmentse, akkor ő tovább evez.
A lomhán kanyargó, ezüstszín folyó, akár egy hatalmas kígyó, körülöleli a vasködöt izzadó tornyokat. Oswald korábban is járt már erre, mielőtt tengerre szállt volna.
Semmi sem változott.
Gothamben minden időn kívüli és örökkévaló.
Nehézkes percekkel karöltve csurognak tova, és Oswald lassacskán feladja. Egyetlen idegfonalát sem érzi már a karjának, izmai mintha száraz csomókban tapadnának a csontjaira.
S akkor Ed félárbocra eresztett pillák alól pislog fel, és felszisszenve a karját emeli.
- Ide.
Oswald tekintete követi az ujj irányvonalát. Fekete kőlépcső vezet fel a macskaköves utcákra. Egy sarokra néznek éppen: két kolosszális épület vasketrecként zárja közre a szorult levegőjű zsákutcát, mely előtt ajtóként tornyosul egy gomolygó ködfal, és Ed éppen arrafelé mutat.
Oswald a lépcsősor felé irányítja a csónakot. Csizmája ujjnyi vízben loccsan az alámerülő fokon, térdét rogyasztja aztán, hogy karját Ed felé nyújtsa.
Ed zihálva fonja az ujjait az övéi közé.
- Segítsen nekem - szól Oswald élesen. - Segítsen, egyedül nem emelhetem.
Ed tán bólint, tán csak végigremeg. A fogát összeszorítja, úgy próbál talpra állni a szelíden ringatózó csónakban. Sikerrel jár, lába hiába reszketeg, akár egy újszülöttnek. Oswald mormolva biztatja, kezeit egyre szorítja, s ahogy Ed előre lépve megbicsaklik, ő vele borul térdre, hogy az eséstől megmentse. A kabátja lehull Edről, bőrén apró csillagpettyek gyúlnak. Oswald a saját hőjét megosztva húzza közel a  csúszós lépcsőfokon. Ed támaszt keresve tapogat a lépcsőn, tenyere alatt kavicsok karistolnak.
Oswald azt kérdi:
- Hogyan tovább?
Ed állával a sűrű ködfüggöny felé biccent.
- Rendben. Jöjjön. Csak lassan. Lassan.
Oswald Ed vállára borítja a kabátját újra, mellkasa előtt ököllel szorosra fonva. Másik karjával a derekát öleli, támogatja, óvja, szorítja.


A köd minden bágyatag lépéssel töményebbnek és áthatolhatatlanabbnak tűnik. Úgy gomolyog a szűkösen nyíló utcán, akár egy kísértet, akár egy felhő, mely leszökött a zúgó égboltról.
Oswald gyanakvó fintorral néz farkasszemet a fénnyel. Mielőtt csizmasarkát befalhatná, Oswald megtorpan, és felsandít Edre.
- Biztos benne?
A doktor visszanéz rá, felvillan halovány, bátorító mosolya.
- Nem kell tartania tőle - suttogja, és erőt gyűjt, hogy lehajolva szájon csókolhassa. Oswald tudattalanul nyög fel rá, és Ed az ajkára súgja: - Nem eshet bántódása.
- Ha maga mondja.
És elébb lép.


A ködbe süppedve alig kap levegőt. Tüdejébe valami más szorul, valami, ami kátránnyal tapad belé, ami kesernyésen csurog le a torkán. Ed megfeszül a karja alatt, a fejét oldalra kapva ránézne, mi lelte, aztán megérzi.
A csontjaiban végigcikázik egy izzó villám; magára bámul, és a bőre alatt, mint skarlát folyamok, lángra gyúlnak és kirajzolódnak a sötétlő erek. Riadtan kap levegőért, Ed őfelé fordul, s ahogy Oswald felsandít rá, látja, hogy egy pillanatra megremeg a valóság fátyla. Edet takarja a köd, mégis átlát rajta: a bestia villódzik mellette, majd a doktor áll ott megint, felcserélődnek újra, akár egy nyugtalanító Laterna Magica, cikcakkban zilált, megtört illúzió.
Ed ugyanolyan döbbenten bámul végig rajta, ahogyan ő rajta. Oswald valamit mondana, de a köd a szájába kúszik, eltömíti, és ő az állkapcsát csattintja, hogy elharapja, 
harapja,
harapja,
aztán a köd a szemébe kúszik és a koponyájába.


Mintha rémálomból riadna, teste verejtékben és tengervízben úszik. Nem érzi a karját, de Edét igen: még mindig a vállát karolja, súlya csitító, andalító. Még a saját lábain áll.
- Jól van? - A hangját hallja, messziről zúg, mint a kikötők moraja. Oswald bólintani próbál, de belé szédül: a fejéhez kap, és Ed újra őt szólítja. - Oswald. Jól van?
Révülten pislog fel rá, ujjai végigszántanak a halántékán, az arca bőrébe vájnak.
- Mi… mi a fene volt ez?
- Nem közönséges köd.
- Megdöbbentő - Oswald felhorkant, aztán a szemei tágra nyílnak. Elhúzódik. Ed egészségesnek látszódik, Oswald kabátját hátrahagyta, felsejlik meztelensége. - Maga… maga rendben van?
Ismeretlen hang szólal meg, derülten cseng és ősöregen. Apró alak lép a ködből a piszkos homályfénybe, szürke fodortincsei feszikráznak.
- Még nem.
Oswald felé pislog. Az asszony közelebb lépdel, lassan, méltósággal, és éles lencséjű szemüvege felett a tekintete üveg.
- A köd - folytatja halkan -, megérinti a szellemet. Felfedi, ami rejtve maradt a felszín alatt. Feloldoz. Megátkoz. Kitépi a lelket és a bőrödre tapasztja. - Edre pillant, és állát leszegi. - Leviatán. Üdvözöllek.
- Edwige. - A doktor felveti a fejét. - A segítségére van szükségem.
Az asszony halványan felvonja a szemöldökét. Mosolytalan arca egyszeriben komor és finom, álarca acéllal takarja meleg szívét és Oswald átlát rajta.
- Alkalmatlannak bizonyult az emberbőr?
- Nem. - Ed lázasan végignyal az alsó ajkán. - Valójában ezért vagyok itt. Száműzzön belé. Zárjon mélyre, szakítsa ki belőlem a bestiát és segítsen élnem.
Edwige felhümmög, keserűn felel:
- Elveszíthet mindent.
- Reményeim szerint így lesz. Az időm lejárt, boszorka. Ha nem teszi, meg fogok halni. Az elmúlás hosszú hónapok óta az elmémet rágja, megszabadulnom csak így lehet.
Edwige felsóhajt.
- Hiába jött, fiam.
Oswaldban a harag fellobban. Hevülten kiált rá:
- Megtagadja tőle?
Az asszony átható pillantása rávetül, végigkutatja. Oswald bőre bizseregni kezd, tekintetét állja. Edwige hunyorogva bámulja, szavait, mintha Oswald ott sem volna, Edhez intézi:
- Ő a maga…?
Ed rávágja:
- A kedvesem.
Edwige puhán felszusszan. Oswald csak a szeme alatti ráncokból látja, hogy mosolyog, aztán az arcon nem látszik egyéb újra, csak ború.
- Nem segíthetek, Leviatán. Nincs meg hozzá a hatalmam. Formálhatok magának új bőrt és húst és csontot, de örökre belézárni képtelen vagyok.
- Hazudik - vágja rá Oswald. Ed a karját nyújtva kézen fogná, de Oswald előre tör, erőtlenül botló léptekkel kerül a boszorka elé. Edwige állja a pillantását, és Oswald felkuncog, énekelt szavai édesek. - Hazudik, Edwige. Látom magán. Tud valamit.
Edwige szemei elsötétülnek a lencsék mögött. Ingerrel legyint, elhessegetve Oswald vádjait, a hangja mégis puha, mikor újra megszólal.
- Az igazat mondtam. Én nem segíthetek. A problémájára, Leviatán, egyetlen megoldást ismerek, és ahhoz útra kell kelnie.
Ed rekedten kérdi:
- Milyen messze?
- Mélyre. A ködön túlra.
Oswald a szemeit szorosra zárja.
- A ködön túl vagyunk.
- A köd egyik gyűrűjén. - Edwige elsuhan mellette, súlyos szoknyája utána lebben. Ed mellett áll meg, a ködfüggöny túlfelén, gyűrűs ujjait puhán belémélyeszti. - Többezer boszorkányvilág bújik meg mögötte. A köd csak ösvény, nyúlványai szerteágaznak. Mélyre kell menniük, mélyebbre, mint a másvilág, mélyebbre, mint a Pokol. - Oldalra fordul, félrebiccentett állal pillant fel Edre. - Túl a halálon. A Lázár veremhez.
Oswald szippantva biceg vissza Edhez, s most ő az, aki az ujjait az övé köré fonja. Ed reszket a tenyerében.
- Ki őrzi? - kérdi halkan.
Edwige elvigyorodik végre és Oswald beleremeg, túl sok fog és túl hegyes, és a tekintete nem nevet vele.
- A démonok feje.


Oswald koponyájában zizegnek a zavaros gondolatok, mintha kimosták volna belőle a zsibbadt kimerültséget, a fáradhatatlan gyászt. Edwige ismeretlen nyelven duruzsol, hüvelykujját Ed homlokán tartva, Ed bőre gyémántként izzik tőle, szemei hunyva, Edwige áldást szór rá, oldalmat és védelmet: a fény úgy gyúlik rajta, akár egy talizmán. Edwige a kezét visszahúzza, tekintetét Oswaldéba mélyre fúrja.
- Ha belépnek, a köd irányítja magukat. Ne álljanak ellen.
Oswald felhorkan.
- Csak hagyjuk, hogy bárhová rángasson. Értettük.
- Ne tréfáljon a köddel, Mr. Penguin. Nagyobb hatalma van, mint itt bármelyikünknek. - A hangját lágyan emeli. - A fizetségem, Leviatán?
- Visszatérek vele.
- Nem bízom magában.
- Én sem bízom magában.
Ed magához vonja Oswaldot, egyre a köd felé hátrálva. Oswald levegőért kap, ahogy a háta belemerül a sűrű gomolyba: jegesnek érzi és mérgesnek, szorosabban tapad a bőrére, mint korábban.
Látja még, hogy Edwige a száját elhúzza, és utánuk kiáltja:
- Szüksége van még rá, látom. Ne felejtsen, Leviatán. Bárhol megtalálom.


Oswald kétségbeesve kapaszkodik Ed kezébe. Már hiába nézne rá, önmagát sem látja: maga mellett kitárt karját, a talpát, orra hegyét. A köd magába nyelte a testét, s nem maradt más, mint az érszín villám, a halkan mormoló dörgés, amely a fülében cseng.
Vonalak izzanak fel s hunynak ki, szívütemét követve, túl közel vannak, hogy Oswald egyből rádöbbenjen a mintájukra.
Ismerősnek tetszik. Hiszen látta már. Látta már valahol.
Felfedi, ami rejtve maradt a felszín alatt. Feloldoz. Megátkoz. Kitépi a lelket és a bőrödre tapasztja.
Teste tudatára ébredve a köd újra a torkára tapad, és mielőtt vége volna, mielőtt minden kitisztulna, összegörnyedve öklendezni kezd és kicsúszik Ed szorításából.


Arra ébred meg, hogy a földön térdepelve hány. Ujjai görcsbe szorulva, lehunyt szemhéján villódzó zöld fények és a fülében csepp-csepp-csepereg valami, üresebben kong, mint a záporeső.
Egy kéz érinti a hátát, cirógatva simítja végig. Oswald a kézfejével a száját törli, és feltekint: Ed kuporog mellette, zihál újra és az arcbőre kinyúlt hamuszín, halántékán vizesen csillan a verejték.
- Ed…
- Itt vagyok.
Oswald felköhög, gyomra perdül. A fogait csattanva összeszorítja.
- Megint gyenge…
- Mindjárt vége - suttogja a fülébe, és csókot lehel a homlokára. - Álljon fel.
Oswald a vállába kapaszkodva tántorog talpra. Körbepillant közben, óvatlanul, csak a pillái alól: komorsötét barlang közepén állnak, a kőfalakról csepeg szelíden a víz, amit hallott, egy kiszögellésben vakító, sűrű vizű tó fortyog, a fénye bántón zöld, zöldebb mint bármely pálma és fű, amit Oswald valaha látott. Egy-egy buborék akkora, mint Oswald ökle.
Recés kuncogás reped végig a falakon. Oswald felsandít, és az alak fölé tornyosul: arca szürkébb, mint a doktoré, szakállát mintha füstből szőtték volna. A tekintet, amely rá vetül, üresen és porosan tompa, szeme fehérje egészen elnyeli az apró, fekete íriszét.
A démonalak hunyorogva, elégedett félmosollyal vizslatja.
- Kissé puhány - szól fennhangon, Oswald érzi, hogy Ed vállat ránt mellette. - Egészen biztos benne?
- Miben biztos? - vakkan Oswald, és kiegyenesedve a fejét szegi. - Maga a démonok feje?
- Nocsak. Ismersz engem? Megtisztelsz, áldozat.
Oswald elméjében üresen kong a szó. Szédülten botlik, Ed megtartja, szorítása most acélosan erős.
- Miféle áldozat?
- Tudatában vagy ittlétednek, nem igaz?
Oswald savat nyel, a hányadék maradéka végigkarmolja a torkát. Most már szilárdan áll, Ed kezét hiába próbálja lerázni. Csak a démonra koncentrál, ha Ed arcára pillantana, attól tart, a látvány szablyaként a szívébe hatolna.
Későn érti meg.
Túl későn érti meg.
Edwige szavai, mellyel magának akarta - a boszorkányvilág lélekára - Ed fürge léptei, melyekkel a ködbe húzta - a haszna, a vére haszna és az életéé - önként hajtotta hurokba a fejét minden egyes szavával, mellyel a segítségét Ednek ígérte.
A bordáin futótűzként lobog végig a harag. Most már nem fél Ed arcába meredni, abba az arcba, ami egész végig kijátszotta.
- Maga rohadék!
- Ejnye. - A démon félmosolya elárulja, milyen pompásan mulat Oswald küzdelmén. - Ha ellenáll, a fájdalma csak fokozódik. Itt már úgysem tehet semmit.
Oswald nem felel. Ed fátyolos borostyánszemeibe merül, a szemekbe, melyek oly sokszor magukba fogadták, s most magukból kiköpik, félretaszítják, megcsalják.
Ed ujjai reszketni kezdenek a karján. Elereszti végre, és gyengülve esik össze mellette, vonásai úgy torzulnak, mint múltkoron, mikor a kín belülről rágta szét.
Ed egyszerre ezer hangon üvölt fel, két tenyere a halántékát szorítja:
- Quod est sacrificium! Accipite eum!
És a barlang ege végigremeg.


Oswald ösztönnel cselekszik. Kardját kirántja, hegyével a fölre mutatva Ed felé suhint vele, hogy a fejét a nyakáról lenyesse, de elkésik vele. A penge egy lélegzetvételnyire áll meg Ed torkától.
A démon ajkai a nyakára tapadnak, száz apró méregfog egyszeriben tép a bőre alá. Oswald a fájdalomtól felordít, kardja csörömpölve hull a barlang egyenletlen sziklaföldjére. A vére zubog az ereiben és a szemei előtt kiviláglik minden, apró csillagpettyekkel, térdre összerogy.
Mielőtt a kín az agyáig érhetne és végiglángolna rajta, egy szívdobbanásnyi némaság - mozdulatlanság - vakság - és a démon elereszti.
Élesen sikolt fel, gyötrő fájdalommal, Oswald gerincébe tép a hang. A tenyerét felszakított torkára tapasztja, ráömlik a vére ritmusokban, szédülten hördül levegő után - képtelen - a dög elharapta a légcsövét.
A dög elharapta a légcsövét.
Pillanatai vannak hátra.
Az ájulással - az elmúlással - küzdve próbál a démonra bámulni, megérteni, mi a Pokol történik. Egy pillanatra azt hiszi, a halálfélelem játszadozik vele, rémálmot fest elé: a démonnak cseperegve olvad az arcáról a kísértetbőr és a szürke hús, állkapcsa egészen a mellkasáig folyik, a szája mélye éjfekete és végtelen, a sikoly belőle tör elő, szűk pupillája fennakadva reszket.
Oswald Gertrudra gondol.

És akkor egy kéz megragadja.

Oswald ütemnyi késéssel követi a testét, melyet Ed utolsó erejével megragad, és a sűrű, méregvizű tó felé lök. Oswald keserves hörgéssel próbál lélegzethez jutni, s ahogy háttal csobban a kénes szagú folyadékba, mielőtt elmerül, mielőtt megfullad, látja még, hogy Ed mellé zuhanva követi.


Mikor ép torokkal a felszínre bukva hatalmasat kortyol a levegőből, Ed már csuromvizesen nyúl felé a partról. Oswald vonakodik a kezét elfogadni, de Ed vasmarokkal megragadja és maga mellé húzza, a karjaiba húzza, és Oswald tehetetlenül bújik hozzá, körmei görcsösen karmolnak a hátán.
Kifulladva, könnytelenül zokog fel.
Jelentéktelen pillanatok csurognak tova, míg legyőzi a ziháló légszomját, és képes megszólalni:
- Ha legközelebb... élő csaléteknek használna… könyörgöm… szóljon róla.
Ed elesetten kuncog fel, karjait szorosabban fűzi Oswald reszkető dereka köré.
- Bocsásson meg érte. Valóságnak kellett tűnnie.
- Micsoda… ez a verem?
- A legerősebb mágia, amely a halottakat is feltámasztja. - Ed ujjait a nedves tincseibe fúrja, úgy csitítja. - Így lehet még velem, és én így lehetek magával.
Oswald nyeldekelve húzódik el, hogy ujjait a doktor állára tapassza. Elnyílt ajakkal suttogja:
- Emberré vált?
Ed haloványan mosolyog.
- Én igen.
Oswald a szemöldökét vonja, és Ed vigyora terebélyesedik.
- Kapitányom, hát nem érti? - A fejét rázza, torkából izgatott sóhaj tör fel. - Valóban nem érti!
Oswald haraggal köpi:
- Hát magyarázza el.
- Oswald, maga soha nem volt ember.
- Mi a fészkes fenéről…?
- Minden egybevág. - Ed felkacag kurtán, alsó ajkát beharapja. - A hatalma, mellyel megidézve magához láncolt, nem lehetett egyszerű halandóé. Már sejtettem akkor. A kötelék erősebben szorított magához, mint kellett volna. Nemcsak irányított. A magáévá tett. Oswald, magában, valahol mélyen, nem egyszerűen halandó vér folyik. Az ereje nyers még, csiszolatlan, de minden ezt mutatja. Az érzékenysége a mágiára, a túlvilágra, a ködre, melyben megmutatkozott előttem - és nem utolsó sorban, a kortyokban magába harapott mérgemre.
Oswald lehunyja a szemét egy pillanatra. Azt motyogja:
- Hát így csinálta.
- Igen - leheli Ed feltüzelve. - Ha a mérgem halandó vérével keveredik, még nem képes elpusztítani Ra’s al Ghult. Időt nyertem volna magunknak, csak egy cseppnyit, de az életünk hajszálon múlt volna. Viszont ha ötvözi valami mással… egy boszorkányéval…
Oswald hosszasan sóhajt fel.
- Szentséges Isten.
Ed vidulva simítja a tincseit az arcából, hogy megcsókolja, fogaival belé csípjen. Azt suttogja:
- Az én átkozott boszorkányom.
- Az enyelgését még egy kissé fogja vissza. - Oswald hangja szigorú, a tekintete csillan csak. Az ujjai visszahúzza. - Dühös vagyok magára. És nem felelt minden kérdésemre. Miért nem szólt róla?
- Udvariatlannak ítéltem.
- Azt is udvariatlannak ítélte volna, ha hoz magával egy valódi emberáldozatot, aki véletlenül nem én vagyok?
Ed felkuncog.
- Nem elégedtek volna meg vele. A túlvilágon nincs becsület. Bármit teszek, megpróbálták volna megölni - csak így védhettem meg.
- Edwige-et nem fizette meg.
Ed szelíden vonja a vállát.
- Ő kedvel engem.
Oswald hangjában gúny csöppen:
- Ó, valóban?
- Nem kell tartania tőle.
- Ha még egyszer ezt mondja, felhasítom a hátát.
- Már halandó vagyok, kapitányom.
Oswald kinyúl érte újra, és most magához vonja az ajkaira. Ed hálás nyögéssel simul közelebb, nyelvét vágyva ölti a szájába. Az ölelése még szorosabbra fűződik, tenyerével a fenekére kúszik és durván belé markol. Oswald a csókba kacag szusszantva, Ed hajába tépve a fejét hátrafeszíti.
Az állára harap, úgy suttogja:
- Pontosan azért, Edward Nygma. Üdv a halandók világában.


Ed csókjai kimerülten édesek és követelőek. Apró sóhajai végigvibrálnak a barlang egyenletlen falán, Oswald szédülni kezd a visszhangtól és körmeit mélyebbre fúrja a bőrébe. Ed karjaiban ringva elcsitul végre, a zsibbadt fájdalom, mely egész eddig a húsát rágta, illanva hal el. A barlang sztalaktitjairól mitha halkabban csepegne a sziklákban kúszó víz, és a méregzöld folyadék fortyogása sem több, mint kóbor moraj Oswald érzékeinek határán.
Ed delejes illata, a teste hője Oswald bőre alá kúszva végigcsurog benne. Az ereiben összefolyik a vérével, a halandóéval és a boszorkányéval - bármit is mondott Ed arról, hogy Oswald volt az, aki a mágiájával magáévá tette, ő úgy érzi, Ed is magához láncolta, tán még elébb is.
Ez egy olyan béklyó, amelyből szabadulni képtelen - melyből, tudja, soha nem is akarna.

4 megjegyzés:

Raistlin írta...

Nekem ez a történet elmondhatatlanul sokat adott és hihetetlenül boldoggá tett: végig sakkban tartott, foglalkoztatott, örökre elvarázsolt, meghatott és felzaklatott; ez minden, amit egy kalandregénytől várok, és te játszi könnyedséggel adtad meg ezt (úgy is, hogy tudom, mennyi munka volt benne, a sorok fesztelenek, a szerkezet gyönyörűen íven, a párbeszédek karakterhűek és természetesek, és minden szereplő hús-vér foguraként itt van velem
elég sok a hús
elég sok a vér)
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam!

littlemissprimadonna írta...

Idejössz a házamba, a lányom esküvőjén és bántasz. Aztán mégsem. És mégis. Mindenféle érzések vannak bennem, ami rémes. Köszönöm.

c u p p y. írta...

Raistlin, én köszönöm, hogy végig ilyen lelkes voltál, segítettél és támogattál. :3 Főleg neked köszönhetem hogy ennyire büszke vagyok rá magam is és ez mindent megér.
Nagyon sok volt a hús. Meg a vér. Ez... ez tény.
<3

c u p p y. írta...

littlemissprimadonna, nagyon szépen köszönöm! Sajnos valahol a világban mindig valaki lányának az esküvője van, nem tudom kikerülni hogy bántsak egy örömanyát. :(
Köszönöm az olvasást és a kommentet! De nagyon. <33